Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 2014 - versenyprogram
2014.04.15.

Erőszakos erotika, vak féltékenység, döntésképtelenség és bizalomhiány – ezek voltak az emészthetőbbre fazonírozott Titanic versenyprogramjának legfontosabb csomópontjai. A kortárs film legjava vonult fel tíz napig Budapesten. GYENGE ZSOLT ÍRÁSA.

Stroboszkópszerűen villódzó élénk színek és alájuk kevert hangos torzított gitár riffek – a Titanic idei harsány szignálja jól jelzi azt a fordulatot, amit a fesztivál egész koncepciója megtett idén. A kifinomult, időnként persze mellényúló kísérletezés, a járatlan utak néha fárasztó bejárása helyett a legnagyobb budapesti filmfesztivál 21. kiadásán szinte minden esetben a máshol már bizonyított mozik kerültek reflektorfénybe. Bár lehet hiányérzetünk e radikális változás miatt, a végső mérleg mégis inkább pozitív: az, hogy olyan filmek kerültek a Titanic vásznaira, amelyek tavaly Cannes-ban, Velencében, idén a Sundance-en vagy a Berlinálén keltettek feltűnést, olyan eredmény, amire óriási szüksége volt a budapesti filmrajongóknak.

A Titanic vetítette először a Kálváriát, versenyprogramba került az utóbbi évek (itthon teljesen ismeretlen) egyik legnagyobb művészfilmes sztárja, Xavier Dolan, mozivásznon lehetett megnézni a Lincoln gyerekkoráról szóló Sundance gyöngyszemet (The Better Angels) vagy a tavalyi év egyik legnagyszerűbb filmjét, a kínai A bűn érintését. Mindez csak egy vázlatos és végtelenül szubjektív lista az idei fesztivál legjeiből, de jól jelzi azt, hogy a Titanic nélkül egyszerűen lemaradtunk volna a kortárs filmművészet néhány kiemelkedően fontos momentumáról.

A versenyprogramot is a bevezetőben említett fordulat jellemezte: a teljesen ismeretlen elsőfilmesek kétesélyes kísérletei helyett a legtöbb esetben bizonyított szerzők vagy más fesztiválok által már letesztelt produkciók töltötték meg a listát. Első helyen kell ezek között említenünk a kanadai Xavier Dolan-t, aki 25 éves kora ellenére minden eddigi játékfilmjével A kategóriás fesztiválok programjában szerepelt. A kivétel nélkül meleg és/vagy queer problémakört taglaló vagy azt legalább érintő filmjeinek legfontosabb jellegzetessége a szinte már hatásvadászattá cizellált formalizmus. A bevallottan a korai Godard önreflexív gesztusai felől induló filmes kíméletlen tudatossággal építette fel filmes referenciákkal és lenyűgöző formai bravúrokkal teli világát. A Tom a farmon egy újabb darabja ennek a sorozatnak, ahol azonban érzésem szerint a nyelvi játékok remek összhangba kerültek az átélhető történettel és az ellentmondásos karakterekkel. Dolan elképesztő tehetségét és „moziérzékét” viszont leginkább a szavakkal nehezen leírható módon magával ragadó, igazi, teljes értékű kinematografikus élményt létrehozó komponálásban fedezhetjük fel. E filmjének középpontjában az erotika, a fizikai erőszak és a pszichés terror kibogozhatatlan egyvelege áll, és ezt olyan zsigeri módon teszi átélhetővé az istállóban zajló tangójelenetben, amire csak a mozi legnagyobb mágusai képesek. Ha a következő években farag az önbizalmából és visszavesz az önkényes stílusparádéból, a XXI. század nagy rendezői között fogjuk számon tartani.

Sokan eleve távol tartották magukat A hosszú út hazafelé vetítéseitől – egy két órás török háborús film a XX. század elejéről nem tűnt vonzó ajánlatnak, pedig a fesztivál egyik legkülönlegesebb darabja volt, igazi régi vágású filmes kamaradráma. Középkorú férfi kíséri havakkal fedett hegyeken keresztül a fiatal anyát és talán tíz év körüli kislányát, azonban akikkel találkozni kellene, nincsenek ott, helyettük kiégett falut és néhány éhező túlélőt találnak. Az ezen kívül szinte teljesen történet nélkülinek tekinthető film nem mutat mást, mint a kis csoport várakozással töltött mindennapjait, a döntésképtelenségüket, a lojalitás és a túlélés parancsa közti vívódásukat. Az elsőfilmes Alphan Eşeli megközelítése a végtelen türelem és figyelem miatt különleges, képes hosszú perceket áldozni a gesztusok, az arcizmok rezdüléseinek vagy csak a fagyott hó ropogásának a megfigyelésére. A legtöbb esetben nem elmeséli a dolgokat, hanem azok szép lassan megtörténnek a szemünk előtt. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre komorabbá a hangvétel, a tanácstalanság, a kiúttalanság kikezdi az egymás iránti bizalmat, és szánalmas, ám elkeseredett küzdelembe fordul a történet. Igazán csak a befejezés miatt lehet rossz érzésünk, ahol egyértelműen megremeg a rendező keze, és egy túlmagyarázó flashbackkel veszi el az élét az addig látottaknak.

A Vakon című norvég mű szerepeltetése újabb telitalálata a versenyprogramnak, és nem csak maga a film miatt. Eskil Vogt-nak rendezőként ez ugyan csak az első játékfilmje, azonban íróként azzal a Joachim Trierrel dolgozott együtt, akit a Szerzők és az Oslo, augusztus miatt a legtehetségesebb fiatal norvég filmesek között tartanak számon. Az év elején a Sundance-en és a Berlinálén feltűnt Vakon azért érdekes kísérlet, mert egyszerre viszi tovább a Szerzők fikció és valóság problémakörét, és közben mindezt a percepciónak egy kifejezetten moziban átélhető szintjére helyezi. Egy fiatal lány nemrég vesztette el a látását, és e trauma feldolgozásában a legnagyobb gondot az jelenti neki, hogy rájön, a vizuális információkat nem csak a térbeli tájékozódáshoz használjuk, hanem általuk vagyunk képesek a valóságot valós(ág)ként megragadni. Egyszerűen képtelen megbízni a hozzá eljutó hangokban és tapintásérzetekben, ezért – főleg féltékenysége miatt – megpróbálja elképzelni, hogy mi történhet valójában. Az igazi filmes truváj abban van, hogy Vogt ezt teljes mértékben leképezi a vásznon, vagyis mindenféle jelzés nélkül jelenik meg a képzelet terméke – az igazán zavaró pedig az, hogy egy idő után rájövünk, nem tudunk különbséget tenni a két szint között, nincs megbízható narrátor. Ugyanolyan bizonytalanok vagyunk abban, hogy mikor látjuk a valóságot és mikor képzeletünk termékét, mint a szó szoros értelmében sötétben tapogatózó Ingrid.

Nagy sikernek örvendett a főleg színészként dolgozó izlandi Benedikt Erlingsson elsőfilmje. A Lovak és emberek egy abszurd történet a lovakkal foglalkozó fura izlandiakról, akik érthetetlen rítusok, rideg kommunikáció és az alkohol iránti mértéktelen rajongás világában élnek. Bár persze érteni vélem az abszurd humort, a karikírozott jellemvonásokat, az egész mégsem áll össze koherens látásmóddá, és enyhén idétlen játszadozásnak tűnik. A legnagyobb gond vele pedig az, hogy képtelen képben, vizuálisan gondolkodni. Mindezek ellenére éppen különlegessége miatt üde színfoltja volt a versenyprogramnak.

Végül röviden muszáj szót ejtenünk a zsűri teljesen érthetetlen döntéséről, amely a válogatás egyetlen valóban oda nem illő darabjának, a legközhelyesebb és legsekélyesebb filmnek ítélte a fődíjat. A két és fél órás című bolgár Viktoria az ottani kommunista diktatúra egyik szürreális momentumáról fest nagy ívű és túlbeszélt tablót. Ennek a filmnek egyetlen érdeme van: rámutat, hogy mekkora kockázat rejlett a román újhullám témaválasztásában, hogy milyen fárasztóan poros és magába forduló is lehetett volna a rendszerváltás előtti múlt feldolgozása, ha nem azok a tehetséges filmesek fognak hozzá. De hát a fesztiválokat nem a díjak miatt szeretjük.

A 21. Titanic válogatását elnézve úgy tűnik, hogy a fesztivál végre, húsz év után számot vetett önmagával. Felismerte, hogy sok pénz, nemzetközi szakmai kapcsolatrendszer és filmvásár nélkül elsődleges szerepe nem lehet a felfedezés – hiszen arra sokkal nagyobb esélyük van a nagyobb rendezvényeknek, ahova minden filmes be akar kerülni. A Titanic feladata az, hogy egy gigantikus filmhét formájában elhozza az elmúlt egy-másfél év nemzetközi mozgóképes termésének legjavát, így egészítve ki a hivatalos forgalmazás által hagyott űröket, és teremtve lehetőséget egy korszerű filmes kultúra kialakulására a budapesti közönségben. Bár ez egy igazi filmfesztiválénál jóval szerényebb szerepnek tűnhet, a Titanicnak jelenlegi keretei között ennél többre egyszerűen nincs lehetősége.  Úgy gondolom, az idei kiadás képes volt arra, hogy – a markánsabb arcél elhagyásával és az uralkodó széliránynak inkább engedelmeskedve – felmutassa a kortárs filmművészet legfontosabb tendenciáit és trendjeit. Kívánhatunk-e ennél többet?
Szerző: Gyenge Zsolt