Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MARVEL ESETE AZ NSA-VAL

Amerika Kapitány – A tél katonája
2014. ápr. 9.
Habár a szuperhősfilm papíron már Christopher Nolan Batman-trilógiája óta felnőtt, mégis ritka az olyan aktuális és komoly témákkal foglalkozó héroszfilm, mint A tél katonája. Amerika Kapitány ezúttal a Marvel-univerzum „megfigyelési botrányát” teszi rendbe. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az ugye nyilvánvaló, hogy a szuperhősfilmeknél manapság nincs eszképistább szórakoztatás a mozikban. Köpönyeges pofon- és igazságosztók mentik az univerzumot, közben humoros egysorosokkal pingpongoznak: semmi közük a mi világunkhoz, már ha nem számítjuk, hogy ezek a sokmilliós bevételt generáló filmek a fogyasztói társadalmak legolajozottabban működő motorjai közé tartoznak. Néha fordul csak elő, hogy a jó kedélyű héroszok kikacsintanak az ún. valóságra, mert beszűrődik hozzájuk egy olyan esemény, ami a Föld nevű bolygón is meges(het)ett – de jobbára akkor is csak tömegkulturális pszichiáterként, az amerikai néplélek traumáira kennek gyógykenőcsöt (ld. a Supermannel újrajátszott 9/11-es, s immár megelőzött tragédiát 2005-ben és 2013-ban).
Az utóbbi pár évben viszont felderengett a lehetőség, hogy a szuperhősfilm lesz a XXI. század westernje, vagyis az a tipikusan amerikai mítoszokat mozgató, a Jó és Rossz harcára épülő zsáner, amelynek hátterében rendre kitapinthatóvá válnak a korunkat foglalkoztató társadalmi-politikai témák. Christopher Nolan Batman-trilógiája óta ez persze nem új keletű gondolat, ám arra biztosan nem sokan számítottak, hogy a 2011-es filmben a szegény ember Supermanjeként bemutatott, és Hitler helyett a fiktív Hydra bűntetteivel foglalkozó Amerika Kapitány folytatása lesz az a mozi, ami témaválasztásában frissebb és merészebb, mint a legújabb dokumentumfilmek.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Christopher Markus és Stephen McFeely forgatókönyvírók a Pain & Gain című gyúrós-komédiájukban iróniával már megpiszkálták az amerikai álmot és annak személyiségtorzító hatásait, most viszont ennél is tovább mentek. A tél katonájának hátterében az NSA lehallgatási botránya és Edward Snowden információ-kiszivárogtatása lapul, és a cselekmény is leköveti a valós események ívét – persze a szuperhősfilmek fordulataival. A Marvel-hősök munkáját összefogó S.H.I.E.L.D. főnöke, Nick Fury pár történetindító csetepaté után rájön: az Amerika (értsd: a világ) rendfenntartásáért felelős titkos szervezetet belső ellenség fúrja. Steve Rogers, azaz Amerika Kapitány, és a Bosszúállók-filmből ismerős orosz ügynöknő, Natasha Romanoff feladata, hogy kiderítsék, kik használják arra a S.H.I.E.L.D.-et, hogy mindenkit (értsd: mindenkit) megfigyeljen, és tömeges pusztításra képes fegyvereket irányítson a vélt ellenségekre, a jövőbeli „bűnelkövetőkre” (á la Különvélemény).
Az alapszituáció ismerős: ahogy Jason Bourne-nak vagy Joseph Turnernek, úgy Amerikának is a saját ügynöksége elől kell menekülnie, mivel az kompromittálódott (az összeomló hazavédelmi szervezet motívuma kísért a Skyfallban és a négyes Mission: Impossible-filmben is). A párhuzam sem véletlen: A tél katonája realistább kiállításában, és menekülésre/nyomozásra építő narratívájában is a ’70-es évek paranoiathrillereit, egészen konkrétan A keselyű három napját idézi. A kontextusra a szereposztással is ráerősítettek, hiszen a leghíresebb CIA-aktakukacot alakító Robert Redford is fontos szerepet kap A tél katonájában – arról nem is beszélve, hogy a film leghumorosabb fricskája az, hogy a függetlenfilmek végvárának számító Sundance Fesztivál atyja játssza a gonoszt Hollywood jelenlegi legsikeresebb stúdiójának filmjében.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Van persze olyan határ, amit egy szuperhősfilm nem léphet át, pedig a film logikája arra vinné: a ’60-as évek politikai gyilkosságoktól és a ’70-es évek politikai botrányaitól terhes miliőjét dermesztő szorongásélménnyé alakító thrillerek morális ambivalenciája nem tűrt vendég egy Marvel-moziban. De dicsérjük legalább a szándékot: az írók a képregényfilmek „mindent bele” logikáját ezúttal a karakterábrázolás terén is érvényesítik, vagyis Amerika Kapitánynak az első részben elvesztett barátja és a hetvenéves lefagyasztása során memóriáját elvesztő barátnője emlékével, valamint a „digitális könyvként” jellemzett XXI. század kiszámíthatatlanságával is meg kell küzdenie. Miközben Rogers azon filózik, mi a jó és mi a rossz manapság, addig a titkos ellenség már kiépítette az új világrendet, amiben az emberek önként mondanak le szabadságukról azért, hogy megvédjék őket. Szerencsére Amerika Kapitány a maga logikájával végül rájön, hogyan különböztesse meg a jókat és a rosszakat („Aki lő rád, az rossz!”), így helyrebillenti a világ rendjét, de ettől függetlenül a film konklúziója merész marad: a kémek ideje lejárt, az információmegosztás törvényszerű, az NSA és a nácizmus közti kötelékeket pedig igazán kivizsgálhatná valaki…
A komorabb hangvétel jót tesz a Bosszúállók és a Vasember 2-3 óta posztmodern iróniával szórakoztató Marvel-filmeknek, ugyanis a thriller műfajának beemelése az akciókat is izgalmasabbra faragja. Míg az első részben még katalógusszerűen zsúfolták be a vonat-, motoros-, autós-, repülős üldözések képsorait, addig A tél katonája már élvezhetően kezelt kézikamerás jeleneteivel, és egy helyszínre koncentráló, feszült akcióival tüntet – miközben legitim akcióhőssé avatja az egyre akrobatikusabb harckoreográfiákat felmutató Kapitányt. A szokásos túlzásokat nem nélkülöző, de azért földközelbe tapasztott lövésváltások és pajzshajigálások közül kimagaslik az a két jelenet, amikor sarokhelyzetbe szorítják előbb Nick Fury-t, majd Rogers-t – kár, hogy az egyébként precízen levezényelt, félórás (!) akciófinálé végére már a mellékszereplő kisemberek is olyan képességekre tesznek szert, mint a szuperszérummal beoltott Amerika Kapitány.
Az Amerika Kapitány második felvonását tehát nem kifinomult esztétikai érzéke, hanem időszerű témaválasztása, a szuperhősfilmek tét nélküli (elvégre szuperhősökről van szó…) akciózúzdájánál feszültebb kalandjai, valamint egy ízlésesen alulhangsúlyozott emberi kapcsolat kibontása teszi az utóbbi évek egyik legjobb szuperhősmozijává. Röhögtető vizuális közhelyekkel ugyan nem szerénykedik, és a blockbusterekben megtűrt logikai bukfencek is maradtak benne, de a Fekete Özvegy és a Kapitány bizalom körül forgó, flörttel kevert barátsága szokatlanul humánus pillanatok sorát szövi a történetbe. Így pedig egészen másodlagos, hogy a kötelező egysorosokon és humoros betéteken hol kínunkban, hol jókedvünkben nevetünk – A tél katonája ennél komolyabb témákkal képes két órán keresztül felhőtlenül szórakoztatni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek