Fontos, érdekes, hézagpótló és szép koncert volt a Hilliard Ensemble fellépése a nemrég felújítva ismét megnyílt Pesti Vigadóban – de nem volt problémamentes. Az együttes, mely éppen negyven éve, 1974-ben alakult, az a cappella consort-éneklés elmúlt évtizedekbeli nemzetközi mezőnyének egyik legjobbja. Két körülményben is különböznek az olyanoktól, mint a King’s Singers, a Chanticleer, a Tallis Scholars vagy az I Fagiolini. Először is a Hilliard Énekegyüttesben nem volt akkora jövés-menés, mint más csoportok háza táján. A King’s Singersben negyvenhat év alatt összesen huszonketten énekeltek, a Chanticleerben több mint százan. A Hilliard Ensemble tagjai közt az utóbbi huszonnégy évben csupán egyetlen csere történt, és 1998 óta, azaz tizenhat esztendeje (!) változatlan a felállás: a kontratenor David James (ő immár negyven esztendeje énekel itt, hiszen alapító), a két tenor Rogers Covey-Crump és Steven Harrold, a bariton pedig Gordon Jones. Másodszor: míg a King’s Singersben hatan énekelnek, a Chanticleerben tizenketten, s a Tallis Scholars magja tíz tagot számlál, a Hilliard Ensemble kvartett (igaz, tegyük hozzá, lemezeiken gyakran hallunk kisegítőket, nem is kis számban). Ez az együttes sokkal „kisebbet szól”, hangzása koncerten (ahol valóban csak négyen énekelnek, ahogy most Budapesten is történt) karcsúbb, áttetszőbb. De egyszersmind összehasonlíthatatlanul sebezhetőbb is, mind hangminőség, mind intonáció dolgában: az a cappella kvartettfaktúra abszolút pőrére vetkőztetett műfaj, itt minden apró gyarlóság felhívja magára a figyelmet, vagyis maga a vállalás jellege teszi hallatlanul magasra a lécet, s rendkívül nehézzé a négy énekes dolgát. És a négy énekes az évtizedek során ennek megfelelő maximalizmussal is teljesített: koncertjeik, felvételeik fogalomszámba mennek – sajnos, Magyarországon nem hangversenyeztek eleget. Most már nem is fognak, kell rezignáltan hozzátennünk, mert bár a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjának keretében adott vigadóbeli koncertjük műsorlapja erről nem tudósított, publikus, hogy a kvartett idén december 20-án, Londonban lép utoljára közönség elé, ezt követően pedig a négy tag negyvenévi munkásság után visszavonul. Ezekben a hónapokban tehát úgy járják a világot, hogy bárhol lépnek fel, mindenütt csupa búcsúkoncertet adnak. Nálunk is ezt tették – hiszen aligha hihető, hogy december előtt sebtében még egyszer ellátogatnának Budapestre. Aki most hallotta őket, élőben utoljára hallotta – hacsak nem csípi el a Hilliard Ensemble-t valahol külföldön is az elkövetkező kilenc hónap folyamán.

Arra a kérdésre, hogy vajon a csúcson búcsúzik-e a kvartett, nehéz egyértelmű választ adni. Bizonyos értelemben nem, más értelemben feltétlenül. A vigadóbeli koncert kezdetére erős bélyeget nyomtak, s azután enyhébb jelleggel végigkísérték az estet kisebb intonációs bizonytalanságok, apróbb pontatlanságok, csúszkálások. Hozzá kell tennünk, hogy a terem akusztikája sem ideális a karcsú faktúrájú, kíséret nélküli énekegyüttes számára: a Vigadó díszterme ahelyett, hogy összefogta-kanalizálta volna ezt a hangzást, inkább szétzilálta és itt-ott elhomályosította, a művészeket és a hallgatót egyaránt dezorientálva. Ez a negatívum azonban csak az élmény egyik része. A másik az a kifinomultság, érzékenység, szuggesztivitás, koncentráltság és a minden egyes hang mögött feltáruló nagy kultúra, amely a Hilliard Ensemble énekét az apróbb fáradtságtünetek ellenére élvezetessé, az első perctől az utolsóig élménnyé tette. Négy kivételes művészt hallottunk, akik vokális képességeik diszkrét hanyatlása közepette is csodálatosat nyújtottak.

Az imént említett nagy kultúra nemcsak az előadásmód dinamikai és hangulatbeli árnyaltságában, a szövegejtés plaszticitásában, a szövegi tartalmak iránti érzékenységben nyilvánult meg, de legalább annyira magában a műsor megkomponálásában is. Bízvást mondhatjuk: ez is műalkotás volt, mégpedig bátor és kockáztató szellemmel létrehozott virtuális opus. Olyan stiláris, hangzásbeli és hangulati homogeneitással találkoztunk, amilyent sikerorientált művészek ritkán vállalnak fel. A teljes este gerincét a magyar hangverseny-látogató számára szűz területnek számító középkori zene adta, különféle Anonymusok orgánumai, motettái és conductusai – a legnagyobb sláger a szinte csak zenetörténészek által ismert és számon tartott Perotinus (1165 k. – 1220 k.) Viderunt Omnese volt –, s ezek közé ékelődött némi kora reneszánsz (John Plummer, 1410 – 1483), érett reneszánsz (Sheryngham – 15–16. század), egy kevés kortárs zene (Arvo Pärt, Vache Sharafyan), illetve néhány örmény népdal, Komitas feldolgozásában. (Persze ezek a művek, régiek és újak egyaránt, mind a Hilliard-repertoár részét alkotják, felvételt is készített az együttes valamennyiből.) De még ez a társítás, a középkori és a kortárs műveké sem teremtett igazi kontrasztot. Egyrészt azért nem, mert maga a középkori zene a barokk, bécsi klasszikus és romantikus repertoár hangzásélményén szocializált hallgató számára szokatlanul nyers, érdes, és a barokktól kezdve egyértelműen tercépítkezésű harmóniavilághoz képest a maga üres kvintjeivel és oktávjaival kopáran „üres” hangzású (tehát ha úgy tetszik, sajátosan „modern”). Másrészt mert a műsor csekélyke kortárs „ellenanyagát” a Hilliard Ensemble tagjai úgy válogatták, hogy az a maga archaizmusával, redukált eszköztárával (például Arvo Pärt Most Holy Mother of Godja a maga mágikus-repetitív litániázásával) nagyon is frappánsan rímelt a középkori zene ingerszegénységére, ráérős időkezelésére, lassú eseményritmusára. Szürkére szürkével festett tehát a Hilliard, de ezzel egyszersmind különös és különleges, szakrális és meditatív atmoszférát teremtett – mondhatnánk úgyis: kolostori légkört –, koncentrációra és fegyelemre, elmélyülésre és önvizsgálatra invitálva. A maga módján valamilyen értelemben istentisztelet volt ez a koncert – komoly, átszellemült és időtlen. Ha erre gondolunk, mindenképpen azt kell mondanunk: a Hilliard Ensemble negyven év után ihletett és magasrendű művészetének csúcsán mond búcsút a közönségnek.