Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JELENTÉSEK A KÖLTÉSZET FÉNYKORÁBÓL

Tandori Dezső: Tandori Light – Elérintés
2014. ápr. 2.
Tandori új könyvének gazdagsága és megokolt-keresett végső szegénysége miatt ahány szembenézés, rápillantás, befogadói-kritikai észrevétel, úgy érezhetni, annyi elsiklás, vagy, hogy a szerző újmódi terminusát használjuk: annyi elérintés a mű mellett, felett vagy alatt. TÓTH ÁKOS ÍRÁSA.
És ha így van, még jól is van, tudhatjuk meg az elérintés részletes, de paradox filozófiáját kiapadhatatlan találékonysággal közlő kötetből, mely szerint az elérintés a lehető legjobb dolog, mely szellemi alkotás révén-által végbemehet e világban. Illetve: a világon kívül, kívül-belül, valahol a mostani könyv által is többször megverselt köz-helyen, közben, ahová Tandori Dezső minden költői tudásával és emberi megsejtésével visszavonul. 
A kötet egyrészről nyilvánvalóan, bár korántsem magától értetődően szerzői válogatás az életműből, részben olyan ismételt közreadások gyűjteménye, melyek a munka bejelentett szándéka értelmében előzékeny és udvarias gesztusokkal teszik olvashatóvá, fogyaszthatóvá (lásd a szerzői név mellé applikált „Light” egyik jelentését) anyagukat, Tandori többféle értelemben is hatalmasnak ítélt oeuvre-jét. De minden bizonnyal csak részben váltjuk valóra olvasásunkkal a könyv szándékait, ha ekképpen járunk el, hiszen a munka szembetűnő és vállalt szubjektivitása, pl. a kronológia feszélyező kötöttségét felváltó egyéb kötődések másfelé is elindíthatják a kutakodó értelmet és tekintetet. Ha Tandori látható és tőle várható szabadságával el is hárítja életművének egymásra következő korszakokban mérhető, közmegegyezés-szerű (tőle magától, tudható, sok tekintetben elidegenült, mindig is vitatott) történetét, nem számol le egy másféle történettel, mely az életmű átvilágításának eredményéből ezúttal megszülethet. Meglehet, hogy Tandori elveszíti vagy mellőzhetőnek tartja műve maradandóságának évekhez ragaszkodó irodalomtörténeti visszajelzését, mikor sorköteteinek végleges analízisét másra hagyja. Ehelyett azonban pótolhatatlan, egyéni érvekkel – a kötetben mindent átjáró fénymetaforika és a vers fénytermészetének bemutatását kidomborító javaslatokkal – szolgál amellett, hogy költészete mindenkori folytonossága egyetlen delejező pontnak, pontosabban e pont hiányának szavait magához vonó hatalmával, voltaképpen tehát egy üres és megfigyelhetetlen pont ismételt körvonalazásával hozható összefüggésbe. 
E kötet ajánlata szerint fényévekre járunk bármiféle évektől-évtizedektől, a földi-mód kicsinyes felszámítás változatos technikáitól – még akkor is, ha egyébként a borítón szereplő megjelölés, a könyv ezen ambíciójával némi feszültséget teremtve, egy irodalmi aktualitás, a szerző 75. születésnapjának figyelembevételére, megünneplésére int. Tandorit látszólag semmi nem érdekli, ami irodalmi munkássága – és általában az irodalom – korrekt felmérésének, értelmezésének iskoláiban eredményként, számára visszavonhatatlanul rész-eredményként többé megjelenhet. Elérintett tárgyairól, illetve nem-tárgyairól szólva, akár meghaladhatatlannak elismert kezdőkötete hangját elemzi, akár a művét-törekvéseit tágasabb irodalomtörténeti kontextusba állító Ady-féle kezdeményezéseket vizsgálja, tapodtat sem távolít eredeti kérdésfeltevésétől, melyben az elérintés paradox gesztusán keresztül mindegyre a tematizálatlanság vállalása, s ezáltal az egzisztencialitás pontos kifejeződése, magát-jelzése és ennek esélyei játsszák a főszerepet. Tandori, aki szinte minden korábbi könyvével, művével is az irodalom létezésének lehetőségeit és főképp annak „megléthez” való viszonyát kutatta, tehát semmiképpen sem ál- vagy részkérdésekkel bíbelődött, ezúttal szinte leválthatatlanul, a könyvön belüli ismétlődés veszélyét is vállaló konoksággal idézi meg az ismerős-néma kérdést: Miért? Miért kellene? Mármint: miért kellene verset írni, írni egyáltalán? 
A Halász Petár-i felvetés ezúttal azonban nem egy szkeptikus életelv, nem a tételes etikát meghaladó hivatás vállalásának fedezete, hanem olyasféle végeredmény, melytől e költészet láthatóan nem tudja és akarja elvonatkoztatni magát. Miközben Tandori többször és meggyőzően hitet tesz a költői mű maradandósága mellett (a könyvben erről szól nemcsak a pálya legutóbbi nagy-állomását jelentő Pontversektől a Töredék Hamletnek-ig visszaolvasott ív kirajzolása, de a partner-szellemek, elhunyt költőtársak neveinek hangsúlyos jelenléte), mindvégig a mű, mely jelen esetben s Tandori gondolkodásában tartósan: a vers önmegváltásának esélyeiről meditál. E megváltás elsősorban a mű magát felmentő gyakorlatára – amennyiben lehetetlen kivitelezésről beszélünk: örök gyakorlatára – vonatkozik, s ennyiben Tandori kezdeményezései, bármennyire közel kerüljenek is itt-ott, a fény anyagtalanságában egy optimális szellemi állapot analógiáját felismerő kijelentéseikkel a misztika egy világos történeti és teológiai előzményt jelentő mintázatához, elsősorban művészi céltételezésként adódnak. Akkor is, ha látványosan mellőzik a művészet egyértelmű definícióit, s ebből következően bármiféle cél és tételezés határozottságát. 
Tandori nemcsak ehelyütt, de az irodalom konceptuális átalakításának programján gondolkodó más munkáiban is (pl. Aforiz-dió – Aforiz-mák, 2012; Szellem és félálom, 2013) a megírva-megíratlan, a meglett-elmaradt mű ígéretének valóra váltásán dolgozik. Műhelye, melyből korábban legendás termékenységre visszavezethető sokaságban és változatosságban kerültek napvilágra a világ rögzítésének különféle műfajú, terjedelmű mutatványai, ma az elmaradás keltetőjeként, szinte e maximalista mutatvány fordított megismétlésére, a mű-szubsztancia egyedüli műre vonatkoztatására és azonosítására, vele pedig a sosem semmitmondó „semmitmondás” megközelítésére tör. Az ismert-ismeretlen remekmű, melynek e lapokon is töredékeit kapjuk, ezen anyagtalanodás, a tartalom végső kihelyezésének útján haladva még hol a hosszúversek végeérhetetlennek tűnő szakaszolását, elégtelenség- és irritációsorolását vállalja (pl. Örökre elegem lett, Mindennapi módját), hol az aforizmák rövidtávú igazolódása és rejtélyei által felidézett fokozatokat járja (pl. a Héri Sec ciklusaiban), de már készül arra az „üres lapozásra” (Kondor Béla), mely e könyv félig beváltott vágya, s melyet a SZÜNETLAP című kompozíció (148.) már csak kevéssel, egyetlen, mégoly szükséges szóval vét el. Tandori tragédiája és felmentője ez a szó, a szó szüksége, a szükséges szó, az irodalom, mely bár mind nehezebb átalakulásokra, lemondásokra kényszeríti, egyelőre – s a mi szerencsénkre – nem tágít tőle. Olyan reménysugárként, mely, ha jobban meggondoljuk – és erre a kötet feltétlen lehetőséget kínál és ad – hol épp halad, fényévekre elhordja vigaszát, de itt csak maga után nehéz, áthatolhatatlan sötétjét ontja. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek