Szabadkéz - Rajz a magyar képzőművészetben tegnap és ma / MODEM
2014.04.09.

„Úgy beszéltem hozzá, mint valami kétségbeesett gyerekhez. És megnyugodott, és másnap megint dolgozni kezdett. Nem olajjal, hanem szénnel. […] Az egyik szélsőségből a másikba esett” – eleveníti fel Kassák azt a történetet, amikor is a már hosszú ideje alkotni képtelen Uitz Béla reményvesztetten jelenti ki sógorának: „nem tudok dolgozni.” HADI BARBARA ÍRÁSA.

Kassák anekdotája nemcsak azt a fordulópontot örökíti meg, amely Uitz első nyilvános szereplésének sikerét eredményezte, hanem azt a tradicionális meggyőződést is tematizálja, amely az alkotói szubjektum legközvetlenebb kifejezési módozataként, vagy egyfajta moto mentale (gondolatbeli mozgás) azonnali megnyilatkozásaként tekint a rajzra. A Szabadkéz című kiállítás voltaképpen ezt a nézetet járja körül, s teszi kérdésessé, miközben a rajz kitüntetett minőségeit kutatva a XX. századi magyar képzőművészet-történet egy újabb narratívájának lehetőségét helyezi kilátásba.  

Nem véletlen, hogy a tárlat Szemző Zsófia bárki által újraírható vagy összefirkálható munkájával indít („Megy ez, mint a karikacsapás, jó volna, ha lenne…” 2014). A „szabad kéz” kifejezése, amellett, hogy a rajz eme automatikusságát helyezi előtérbe – mint ahogyan azt Kondor Béla Művészi zenegépezete is teszi –, a rajz (vagy korábban a vázlat) befejezetlenségének problémáját hozza játékba, mely a modernizmus látáselméleti törekvései után merőben új hangsúllyal esik latba a rajz megítélését illetően. A rajz, amely felszabadul a színnel folytatott hosszas versengés metafizikai terhe alól – lásd Bukta Imre Felhők (2002) vagy Bak Imre Portré (1972) című munkáját –, ha nem is azonos módon, de a színnel egyenrangúként válik a világban megjelenő szemléleti adottságok kibontakoztatásának eszközévé. Vagyis, már nem annyira a természetben fellelhető formakontúrok tapintó leképezése és nem is a síkprojekcióban megmutatkozó lényegi forma megtalálásának karteziánus eszméje jelenti elsődleges feladatát, jóllehet korábban ennek köszönhette kitüntetett szerepét. A művész, aki a számára adódó látvány révén egyszerre kívánja a látottakat a néző számára felismerhető, de csak egy képi ábrázolás által megmutatkozó formában megjeleníteni, egy azonosítástól mentes, tiszta tekintet működéséhez nyúl vissza – vagy legalábbis a formák speciális szemléleti módosulásaihoz –, hogy a kéz kifejező mozdulata révén újra és újra kibontsa a látásadatokban rejlő lehetőségek sokféleségét. A látás tevékenysége így a világnak a rajz által történő megismerésével és bővítésével fonódik össze – lásd Szörényi Beatrix Addig imitáljuk a valódit, míg nem találunk jobbat (2011) című sorozata –, míg a művészi gyakorlat egyúttal az emberi látás lehetőségeinek horizontját jelöli ki – ahogyan Németh Róbert Untitled című munkája is, ahol a kéz pulzusának ritmusára felvillanó kép megtekintése csak a néző hátrafordulásával válik lehetővé.


A kiállítás mottójául választott Valéry-idézet, mely a rajz eszközét és célját az akarattal felruházott látásban jelöli meg, ezzel a megfontolással indítja útnak a látogatót, hogy az újraírható üvegfal szimbolikus gesztusát követve szín és vonal, naturalizmus és idealizmus optikai és haptikus, vagy elbeszélés és leírás kategóriái mentén szemlézze a médiumok széles skáláját integráló sorozatot. A tárlat középpontjába illesztett klasszikus gyűjtemény ugyanakkor némileg megtöri e párbeszéd kibontakozását, amennyiben az elrendezés révén egy belső magba tömörülve akarja nyomatékosítani a magyar rajzművészet gyökereinek máig hangsúlyos jelenlétét. Noha Gulácsy, Vajda, Nagy István, Kondor, Barcsay vagy Uitz – de akár a most hiányzó Kassák is –, nemcsak olyan folyton jelenlévő műfaji megvalósulások révén kerülnek előtérbe, mint a portré vagy a tájkép – lásd Bak Imre, Bukta Imre, Pinczehelyi Sándor vagy Agnes von Uray munkáit –, hanem a kísérlet vagy a tanulmány klasszikus elméleti problémáinak és technikai gyakorlatának újragondolására is éppúgy ösztönzően hatnak – mint Albert Ádám vagy Szűcs Attila munkáiban –, nem derül ki egyértelműen, hogy a rendezés milyen szempontok mentén kívánja a klasszikus anyagot a kortársi szövetbe integrálni. 


Ha azt az egyébként hangsúlyosan jelenlévő megfontolást tartja szem előtt, mely a stabilitást a folyamatos dinamizmus pillanatfelvételeként gondolja el, akkor a zöld fal által elkülönített szegmens inkább olyan kiindulási alapként szolgálhat, amely nemcsak magához irányít vissza újra és újra a tárlat egyes pontjainak távlatából – akár térben is például Győrffy László rajzboxa felől –, hanem a körülötte folyó dialógus mentén maga is szüntelenül artikulálódik. Vagyis, a klasszikus mag egyfajta folyton újraíródó alapzatként működik, mely ugyanakkor egységes narratívát nem tesz lehetővé – ahogyan azt a tárlatot záró installáció, Tibor Zsolt Magyar Instant Képtára (2014) is maradéktalanul belátja. A kortársi dimenzió folytonosságát biztosító folyosó hangsúlyos darabjai – mint Kovács Attila Transzmutációi (1989) vagy Nemes Csaba és Agnes von Uray story-boardokat idéző sorozata (Sonntag, 1998) ebben az értelemben sokkal inkább jelenthetik a tárlat ún. „centrumát”, amennyiben nemcsak a kiállítótér tényleges középpontjában helyezkednek el, de éppen ezt az állandó transzgressziót tematizálják.


Egy effajta kompozíció, a fentebb vázolt törés ellenére is kétség kívül produktívan működik, mivel néhány olyan dimenzió megnyitását teszi lehetővé, melyek szemmel láthatóan számos, a tárlaton szereplő művet témájukban is foglalkoztatnak. A folyton áthelyeződő és egymást újrarajzoló enyészpontok a perspektíva egyes történeti alakváltozatainak problémáját hívják elő – többek között – Albert Ádám installációjában (Never take a trip alone – Goethe dolgozószobája, 2011), aki nemcsak a természeti megfigyelés vagy a művészi reprezentáció kérdéseinek Alpers óta megkülönböztetett tradícióit gondolja újra, hanem a mozgókép elemeit integrálva tekinti át a rajz szempontjából relevánsnak ítélt optikai alakzatokat. Némileg rokon szellemben, de a változás és állandóság kategóriái mentén bontják elemeire a kézzel alkotott kép keletkezésének egyúttal a figyelmet is irányító mechanizmusát Kondor Attila animációi (Splendor Solis I-II., 2014), aki néző és alkotó tekintetének találkozási pontjait kutatva annak tétjét egyfajta közös tapasztalat lehetőségében próbálja meghatározni. A művész és a művész kifejező mozdulatára felelő befogadó párbeszédének tapasztalata pedig nemcsak az állandóan keletkezésben lévő képre mutat vissza újra, hanem a nyilvánosság tágabb – akár a politikai tér klasszikus értelemben vett – problémáit hozza játékba, melynek kiemelése a tárlat egyik leginkább figyelemre méltó vállalkozása.


A rajz befejezetlenségének minősége itt már nem a vázlat vagy a tanulmány előkészítő, másodlagos szerepében és főként a művészi invenció magánszférájában teljesedik ki, mivel a modernizmus kísérletei után a vonal sokkal inkább egy előzetes térbeliség leválasztása vagy variálása mentén lép működésbe. A publikum számára készült, „egyedi rajz” ezáltal nemcsak a magán vagy oktató célra készült vázlatot helyezi szimbolikusan is új történeti vonatkozásba, hanem olyan, több szintet átfogó, a párbeszéd effajta játékterét tudatosan kihasználó művek értelmezésének dimenzióit is bővíti, mint Tóth Endre Jobb kézzel rajzoltam, ballal írtam, vagy Hámori Anett Politikailag korrekt – Mi csak a jót akartuk…É-Korea (2013) című munkája. (A magán és nyilvános szféra átmeneteit egyébként Galántai György Step Stamps (1981-87) sorozatai vagy a mail art kísérletei egyaránt megfontolás tárgyává teszik.)
 
A tárlat jórészt ilyen aspektusok mentén követi nyomon a kéz „felszabadulását”, amely (metaforikusan) a fenti nézőpontok transzmutációi révén lép fokozatosan a nyilvánosság terébe – akár a múzeum intézményébe is, miközben saját történetét írja újra – ennyiben reflektálva önmagára és megtartva személyességét is. Noha e „szabadulási” folyamat artikulálódásának állomásait nem mindig hangsúlyozza eléggé, vagy a klasszikus gyűjtemény integrálhatóságának kérdéseit nem élezi ki túlságosan, a VILTIN Galériában már korábban bemutatott tárlat (RAJZ.OK 2012) újraírása és bővítése is egy, az eddigiek szellemében értelmezhető gesztusnak tekinthető. Ezáltal pedig mindenképpen teljesíti vállalkozását. 
 
A kiállítás 2014. június 29-ig látogatható a MODEM-ben. 
Szerző: Hadi Barbara