Zubin Mehta

Vannak ünnepelt, nagyhírű zenekarok, amelyek lényegében bármit megengedhetnek maguknak, és vannak közönség-bálvány sztárkarmesterek, akik úgyszintén. A 172 éves Bécsi Filharmonikusokról és a 77 éves Zubin Mehtáról mindez külön-külön megállapítható. Hát még, ha együtt lépnek fel! Szép és elismerésre méltó, ha zenekar és karmester ezt a „mindent szabad” szituációt arra használja fel, hogy propagálásra érdemes, de elhanyagolt értékek szószólójául szegődjék. A Wiener Philharmoniker és a Bécsben nevelkedett (egykori Swarowsky-növendék) indiai-párszi karmester budapesti fellépésén, a Tavaszi Fesztivál legnagyobb érdeklődéssel várt, teltházas koncertjén, a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében ez történt. Dirigens és zenekar a műsor két pillérét, a bevezető és a záró számot a népszerűség jegyében választotta ki, igaz, egyszersmind értékközpontúan is, hiszen ugyan ki vonná kétségbe Johannes Brahms Tragikus nyitányának (d-moll, op. 81 – 1880) vagy Camille Saint-Saëns 3. szimfóniájának („Orgonaszimfónia”, c-moll, op. 78 – 1886) kvalitásait. A két mű között azonban a szimfonikus zenekar egyrészt azt vállalta, hogy effajta koncerteken szokatlan és népszerűtlen módon 15 tagú kamarazenei szólista-együtessé zsugorodjék, másrészt mindezt egy hasonlóképpen népszerűtlen opus propagálása kedvéért tette, megszólaltatván Arnold Schoenberg 1. kamaraszimfóniáját (E-dúr, op. 9 – 1906), amely már első elhangzása idején (1907) sem keltett rokonszenvet a hallgatóságban, pár évvel későbbi megszólaltatása pedig a hírhedt Skandalkonzert (Bécs, Musikvereinsaal, 1913. március 31.) részeként, negatív zenetörténeti fogalommá lett, az újító törekvések nyárspolgárian ingerült elutasításának nyomasztó példájaként. Ne tagadjuk: az 1. kamaraszimfónia máig sem vált széles körben elfogadott alkotássá, ma is emésztetlen falat, „új zene”, több mint száz esztendővel keletkezése után. Még mindig elkél tehát a pártfogás, s ez nem is érkezhet kedvezőbb irányból, mint a művet von Haus aus abszolút tökéletesen értő Bécsi Filharmonikusok – egy, a közönséggel bármit könnyedén elfogadtató sztárzenekar – részéről.

A kezdőszám, a Tragikus nyitány alkalmat ad arra, hogy szóljak pár szót karmester és zenekar együttműködéséről. Mehta és a Bécsiek közismerten kedvelik egymást, mondhatni egymás tenyeréből esznek. Ez nemcsak hallatlanul felszabadult és szinte családiasan közvetlen légkört teremtett, de művészi értelemben rendkívül kreatív atmoszférát is. Mehtát az elmúlt évtizedek során mindig láttam-hallottam, amikor Budapesten vendégszerepelt, de fájdalom: jött légyen akár az Izraeli Filharmonikusok, akár a firenzei Maggio Musicale Zenekarának élén, vezénylését soha nem éreztem átütőnek, inkább elegánsnak és formálisnak – noha persze szakmai tudása és illetékessége felől akkoriban sem támadhatott kétség. Most viszont minden összejött, és Mehta az első perctől a zenék sűrűjébe markolva, erőteljes, lényegre mutató, szuggesztív muzsikálással gyönyörködtetett. A zenekar, tudjuk, „a világ legjobb szimfonikus zenekara”. Egyáltalán nem mindig a legpontosabb (a Berliniek, a New York-iak vagy a Chicagóiak például feltétlenül precízebbek) – de a legjobb. Van egyfajta szín, atmoszféra, elengedettség, beszédszerűség – ne kerülgessük a szót: lelkület – amely az övék és utánozhatatlan (és amely, ha átjön is a hangfelvételeken, koncerten még sokkal pregnánsabb). Ez a zenekar: Bécs. Bécs pedig az európai zene. Bécs Mozart és Schubert, Beethoven és Brahms.

Bécsi Filharmonikusok

A Tragikus nyitány a mű súlyának és drámai tartalmainak megfelelően tömbszerű hangzással, robusztus karakterizálással, markánsan ritmizálva és erőteljesen összefogva szólalt meg – de nem hiányzott a mű előadásából a vonósok széles ívű éneklése sem, s ennek kapcsán a lágyság is szerepet kapott az előadásban. Kirajzolódott tehát az a jellegzetes Janus-arc, mely Brahms gyors tételeit oly sokszor uralja. Egymásba átjátszó ellentétek, melyekben a hallgatóit orruknál fogva vezetni mindig kész Brahms oly gyakran örömét lelte. Saint-Saëns 3. szimfóniájában az orgonaszólamot magyar művész, a Bécsben élő (az ottani zeneakadémián diplomázott), az Augustinerkirche és a Stephansdom állandó vendégorgonistájaként működő Kovács Róbert játszotta, teljes kompetenciával. Mehta keze alatt a mű diadalmasan mutatta fel erényeit: a jellegzetes hangrepetíciós dallamképzés ritmikai feszültségét, a formálás koncentráltságát (négy tétel két nagy egységbe tömörítve), a monotematizmus fegyelmezett ökonómiáját, a hangvétel emelkedettségét – no és persze az izgalmas egyensúlyozást a fenséges hangvétel által mindig megkövetelt egyszerűség és az itt-most érzékelhetően megkísértett trivialitás (de sohasem banalitás) között. Pompásan kiteljesedő, diadalmas hangzású tolmácsolást hallottunk: ez volt a koncert vitathatatlan csúcsa, amely után nem okozott meglepetést a nagy ünneplés és a két ráadás (Hellmesberger; Johann Strauss). Nem feledkeztem meg Schoenbergről sem, de az 1. kamaraszimfónia interpretációs tapasztalatát, mivel ez volt a koncert frappáns meglepetése, a kritika végére tartogattam. A „nehéz”, „modern” művet, melyet egykoron a közönség kifütyült, a Bécsi Filharmonikusok kamaraegyüttese a történeti előzmények felől közelítette meg, s az abszolút lekerekített, könnyed, folyékonyan beszédszerű előadással a rendkívül koncentrált darabban nem a bonyolultságot, nem is a nyelvi-harmóniai újítást, hanem a bécsies zenei mozdulatkincs és dikció továbbélését, a múlthoz (jelesül Richard Strausshoz) való erőteljes kapcsolódást mutatta meg. Egy évszázad távlatából tehát ma már (no persze a Bécsiek segítségével) világosan láthatjuk, hogy az 1. kamaraszimfónia nem lebont, nem „rombol”, hanem folytatja a tradíciót, igaz, erőteljesen továbblépve. Kellett persze ehhez az értelmezéshez Mehta is, aki, mint tudjuk, nem par excellence újzenei karmester, hanem konszolidált repertoár-dirigens, s mint ilyen, vezénylésével a hagyomány felől közelített Schönberg egykor botrányt kavaró művéhez.