Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÁMENŐSEN SZÓRAKOZTAT

A Grand Budapest Hotel
2014. márc. 20.
Azt mondják, Wes Anderson mindegyik filmje ugyanolyan. Pedig ez nem igaz: Wes Anderson egyik filmje jobb, mint a másik. A Grand Budapest Hotel akár a legjobb is lehetne. Helyette csak a legviccesebb szeretne lenni. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Vannak a függetlenfilmesek, akik előbb-utóbb betagozódnak Hollywoodba, hogy megéljenek, és van Wes Anderson, aki lubickol a fősodorban, mert a nagy stúdiók pénzéből is ugyanazokat a hóbortos családfilmeket forgatja, mint a saját zsebéből. Aztán vannak a szerzői filmesek, akiknek művei között elvakult filmelmélészek fedeznek fel okos hasonlóságokat, és van Wes Anderson, akiről még az egyszeri popcornpattogtató is látja, hogy minden filmje ugyanolyan. A sort még folytathatnánk (vannak mesefilmesek, hipszterek és posztmodernek is), de a minta világos: Wes Anderson teljesen egyéni hangütésű mozikat csinál, amikért gyakran istenítik, és egyre gyakrabban kritizálják. Csak arról nem beszélnek még a manifesztókat szövegező rajongók sem, hogy miben is különböznek egymástól a rendező filmjei. Hogy miben más mondjuk a függetlenfilmezés nehézségeiről szóló Édes vízi élet az Okostojás sulifilm-parafrázisától, vagy milyen új hangot jelentett Anderson univerzumában a természetbe kivitt, bézs színekben fürdő, gyerekszemszögből mesélt Holdfény királyság.

Tony Revolori
Tony Revolori

Most Wes Anderson pótolja az elmaradást: a korábbi alkotásaitól részben eltérő A Grand Budapest Hotel egy körberajongott művész vallomása arról, hogy történetei nem az izgága alkotói fantáziának, hanem az őt ért hatásoknak köszönhetők. A rendező egy elsőre feleslegesnek tűnő keretet illeszt az előzetesben frappánsan összefoglalt sztori köré: H. Gustave (Ralph Fiennes) főportás élete először egy író, majd a Gustave-ot szolgáló küldöncfiú elmondásában elevenedik meg, akik a történet alapját szolgáltató ember és magának a mesének a hatásáról emlékeznek meg.

Ahogy a történet a keretek, úgy Anderson a vállaltan megidézett régimódi filmtípusok mögé bújik (a 30-as években játszódó epizódok például a korabeli 1:33:1-es képarányban peregnek). A történet egyszerre hajaz a diktatúrák embertelenségét szemen nevető Lubitsch- és a kanyargós hajszákból markáns filmnyelvet teremtő Hitchcock-filmekre. Gustave – idős arisztokratahölgyek, és talán urak „barátja” egyik nap mesés vagyont érő festményt örököl az egyik öregnőtől, amit az elhunyt családja nem néz jó szemmel – az ívelt bajszú főportásra és teszetosza pajtására küldik hát a verőlegényüket, hogy szerezze vissza a képet. A történet nagyjából kimerül ennek az egyszerű képletnek a variálásában – balról a rohangálós burleszk, jobbról a vadregényes tájakba helyezett thriller jön be a képbe –, a háttérben pedig a II. világháború árnya lopakodik.

Tilda Swinton
Tilda Swinton

Bizonyos szempontból A Grand Budapest Hotel tényleg jobban emlékeztet a Ninotchka és a Lenni vagy nem lenni-féle Lubitsch-komédiára: viccesebb, mint bármi, amit eddig Wes Anderson barkácsolt, ráadásul olyan vész- és baljós eseményekből gyúrja gegjeit, mint a fasizmus és a halál. A némafilmes (gyorsított) üldözésjelenetek és a verbális (maníros mondatokra kontrázó káromkodások) humor mögött persze felvonulnak az Anderson-filmek kötelező kellékei is. Gustave makettdíszletben ápolja az öreg nőket, a babazsúr-mintájú színpaletta szinte kicsattan a vászonról, az Anderson-hősök – emberbőrbe bújt rajzfilmfigurák – karakterét pedig markánsan elrajzolt vizuális jegyek definiálják (a háborús menekült küldöncfiú szerelmének arcán – állítólag – egy Mexikó-alakú tetoválás virít).

Ám az elvarázsolt kompozíciók és az idézőjelbe tolt viccek mögött A Grand Budapest Hotel mégis Wes Anderson legszomorúbb filmje. Nem is a bájos mesevilágra fröccsenő brutalitás, sokkal inkább a film témája miatt. Gustave ugyanis – ezt kihangsúlyozzák – a civilizáció utolsó képviselője. Művelt (verseket szaval), cikornyásan beszél, betartja és betartatja az udvariassági normákat. Ismerős is ez a beszédmodor: a túlintellektualizált szövegelés az Anderson-filmek infantilis felnőttjeinek és koraérett gyerekeinek megkülönböztető vonása, ami elhatárolja őket az unalmas normától. A Grand Budapest Hotelben viszont Gustave-ot kiröhögik, mi több, levegőnek nézik, ha szavalni kezd. Intellektusa nem különcségének forrása, és nem is belépő egy társadalom peremén feszengő közösségbe – mivel nem létezik már ilyen csoportosulás. A Grand Budapest Hotel a kirakatba illő, cukorbolti stilizációja mögött a kultúra eltűnéséről beszél, és bár untig ismert ez a téma, mégis jól rezonál a 21. századi környezetben.

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu

A szokatlanul borongós közegbe tévedő rendező nem is erőlteti a már hatszor-hétszer forszírozott témáit. Nincsenek családi krízisek és generációk közti repedések; nem kóborolnak a vásznon álmodozó, rögeszmés figurák, se kontrollmániás művészalteregók. Helyette röhögtető gegek, végigizgulható hajszák (még egy újdonság: van suspense!) peregnek: feszesebb és humorosabb ez az áramvonalas Anderson-film, mint a korábbiak. Ám a karikaturisztikus miliőbe helyezett háború- és világégés-tematika nem kap olyan markáns kontúrokat, mint a mesei stilizáció ellenére jól működő családi válságtörténetek.

A Grand Budapest Hotel ezzel együtt is az egyik legönreflexívebb Anderson-mozi. Kattant tervezőfigurák helyett egy főportás a rendezői alakmásunk, akinek elve, hogy maximálisan ki kell szolgálni a hotellakók igényeit. Ahogy Anderson is teszi a nézőkkel: első a nevetés, második az izgalom, majd a keretben érkezhet a szerzői önreflexió. Sorolja még Anderson is a mániáit, de az talán csak annyira érdekli a nagyközönséget, mint Gustave verselése. „Lenyűgöző az a könnyedség, ahogy fenntartotta a régi világ illúzióját” – mondják a főportásról, és ez igaz a rendezőre és filmjére egyaránt. Lenyűgöző az az elegancia, ahogy A Grand Budapest Hotel megőrzi az Anderson-mozik auráját, de közben jóval rámenősebben szórakoztat; és az is figyelemreméltó, ahogy az ünnepelt sztárrendezővé vált Anderson még a legviccesebb filmjében is komolyabb húrokat – a barátságét, a művészeti tradícióét, az alkotói krédóét – penget. Tehát egyet a szélesebb közönség, egyet pedig az életmű megújítása felé lép Anderson, miközben megcáfolja az Anderson-kritikák legnagyobb közhelyét. Hiszen egy biztos: ez a filmje más, mint a többi.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek