Elég is a rejtelmeskedésből: a brit táncművészet immár ötvenes éveiben járó, senior fenegyereke – milyen sok is van arrafelé a hozzá hasonló, immár veterán és sikeres, életben és meglehetősen egyben lévő, egykori lázadóból – a világhírű filmrendező, Peter Greenaway két filmjéből lehet ismerős számunkra. Alakját a mozimágus kiteljesedésének éveiben igen népes hazai rajongótábora két műből, a Prospero könyveiből, illetve A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjéből ismerheti. Az utóbbi, 1989-es filmben (élete második játékfilmes megjelenésében) Michael Clark még csak egy kisebb szerepben, pincérként tűnik fel, míg a Prosperóban már övé az egyik főszerep: a címszerepet játszó színészfejedelem, John Gielgud mellett a huszonkilenc éves Clark adta Calibant. Sikamlós, rejtelmes, érzékien baljós figurája tömegeket ejtett ámulatba. A táncos néhány évvel korábban, egy háromszereplős kísérleti kisfilmben is játszott, az akkor még jóformán ismeretlen Tilda Swinton oldalán.
 Oxana Panchenko |
Pusztán a további érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy John Gielgud élettörténetében is erős a tánc-szál, a magyar vonalról nem is beszélve: a Clarknál közel hatvan évvel idősebb, a forgatás idején nyolcvanhét éves színészlegenda bátyja, Lewis Gielgud az ismert magyar színésznőt, Gordon Zitát vette feleségül. Lányuk, azaz John Gielgud unokahúga a világhírű angol balerina Maina Gielgud. A klasszikus táncosnő és Clark pályája közt természetesen nincs túl sok átfedés, de legyen elég annyi: egy kevés azért akad.
Aberdeenben töltött gyerekkorában Clark hazája, Skócia néptáncait tanulta először: a mostani, budapesti vendégjáték értő nézői ennek láthatták is nyomait egyes, a mozgásanyagba emelt-csempészett motívumokból. Michael Clark, a londoni Royal Ballet School neveltje, aki az iskola elvégzését (1979) követően a világhírű Rambert Baletthez szerződött, ahol egy társulatban dolgozott (újabb magyar szál) a nemzetközi hírű táncos-koreográfussal, Imre Zoltánnal.
1984-ben, huszonkét évesen úgy hozta létre saját társulatát, hogy a megelőző néhány évben 16 (!) koreográfiát tett le az asztalra: Clark húszas évei közepére a brit táncművészet egyik emblematikus figurájává lett alkotói és előadói minőségében egyaránt. Pályája korán, és nem akármilyen momentumokban gazdagon indult. Huszonhárom éves mindössze, alig van túl a társulatalapításon, amikor Angel Food című korai koreográfiája Párizsban színre kerül. A bizarr mű vezető szerepeit olyan francia világsztárok, a Párizsi Operabalett tagjai táncolják, mint Patrick Dupond vagy Charles Jude – utóbbi az eredetileg Clark által felkért Rudolf Nurejev helyett csatlakozott az előadógárdához. És ez a társulat (az Operabalett és kísérleti együttese, a G.R.C.O.P.) akkor már túl is volt pár korábbi Clark-koreográfián.
 Benjamin Warbis |
Michael Clark Greenaway tökéletes választása lett Caliban szerepére: az egyszerre ártatlanul kisfiús és sejtelmesen kiszámíthatatlan, ragadozó tekintetű, művelt és kockázatkereső (a kor Angliájának hány ifjú ikonját lehetne e szavakkal jellemezni) művész, a klasszikus iskolázottságú, tabudöntögető provokátor, egykori csodagyerek három évtizeddel pályakezdése után volt most Budapest vendége. A színlapról nem derült ki, hogy nem pusztán koreográfiáiban lesz jelen a Trafó színpadán, hiszen ott csak hat táncosának (Harry Alexander, Julie Cunningham, Melissa Hetherington, Christopher Marney, Oxana Panchenko és Benjamin Warbis) nevét olvashattuk. Az est második részében azonban maga Clark is megjelent a színpadon egy rövid szóló és egy villanásnyi provokatív geg (vízköpködés egy kanárisárga, kapucnis, lógó gatyarészén jókora szmájlival ékes melegítőféleségben) erejéig.
A come, been and gone című kétrészes esztrád 2009-ben keletkezett és a hetvenes évek glamrock világába kalauzol. Az est első része a brit punkzenekar, a Wire és vezetője, a Clarkkal már a ’80-as években is többször együtt dolgozó Bruce Gilbert zenéjére készült. A mű hat táncosa szilvakék dresszben, mely mintha megrepedne: a szereplők oldalán fényes, cikkcakkos, világoskék rianás fut végig. A táncosok arcán a ruha színével megegyező festés: szemük mellett-körül pávát, pandamedvét idéző, kék foltpár virít.
 Oxana Panchenko, Clair Thomas |
A háttérben mintha hatalmas szkenner működne: a padlótól a mennyezetig érő, lomhán a háttérfalon pásztázó, szemkápráztatóan vakító fénysáv vonul végig. A darab elején (majd a második tétel elején, a szünetet követően ugyancsak) hagyományos függöny nyílik meg: fanyar geg, nem túl újszerű. Clark táncosai remekek, karakteresek (egyik táncosnője fiúsan szikár, kopasz, két táncosát pedig mintha az amerikai tengerészgyalogság kölcsönözte volna), a felvonás azonban érdektelen és felejthető, nem utolsósorban a színpadról áradó közöny és hűvösség miatt.
A második tételben David Bowie, Iggy Pop és Brian Eno zenéje szól: a két résznek mintha semmi köze sem volna egymáshoz, saját címeik nincsenek. A hangulat kifejezetten revüsbe csap át: a kor emblematikus dalai szólnak, a gyakori átöltözések során meredek jelmezek sorát csodálhatjuk meg: a brit táncikon brit (Eno, Bowie) és amerikai (Iggy Pop) zenei ikonok kultikus számaira működteti korstílus- és múltidéző vurstliját. A hangulat fokozódik: ezekre a nagy zenékre ritkán látunk táncprodukciót, s amikor egy koncertfilm-bejátszás erejéig maga Bowie is megjelenik a színen, a láz magasra szökik. Csakhogy az énekes először, illetve a „jelenése” végén egy kicsi, a táncosokkal azonos magasságú négyzetben vetül elénk, mintha köztük énekelne, hogy aztán alakja, majd arca egyre nagyítva kitöltse a teljes háttérfalat. A filmen Bowie a hetvenes évekből. Fénykori kisugárzása olyan erős, hogy amíg a vetítés tart, az ember nem tud másra (vagyis a táncosokra) figyelni, mint rá. Nézi a világhíres, kétszínű szempárt, lubickol látványban és hangban, mely kettő amúgy olyan erős, hogy ha valaki itt csupán zsírkrétával skiccelné fel Bowie sziluettjét a háttérfalra, közben dudorászva – a felvonásban elhangzó – Heroest (Bowie-Eno, 1977), akkor se nagyon kötné le figyelmünket, hogy mi zajlik a színpad síkján, a pár percre kivetített Bowie tövében.
 Melissa Hetherington. Fotók: Jake Walters. Forrás: Trafó |
Az utókor meglehetősen üres utójátéka zajlik a színen: remek zenékkel, felkészült táncosokkal, azonban az ürességnek néha egészen dermesztő fuvallatai csapnak meg. Az önmaga kultikusságában meggyőződött kultuszszemély idéz múltat, nagyon mellé nem nyúlhat, hiszen a hozzávalók adottak, ismertek, rajongva vannak. A hasonlíthatatlan Bowie az angol nemzeti identitás része, munkássága előtt tavaly a világhírű londoni Victoria and Albert Museum tisztelgett a David Bowie is című, hatalmas tárlattal, melyre több, mint háromszázezren váltottak belépőjegyet.
A 2. részben Clark rövid szólót táncol a szinte teljes sötétbe borult színpadon, miközben fölötte hatalmas, fényes betűkkel azt írják: INTERMISSION (szünet). 2011-ben szülővárosának Aberdeenek egyeteme díszdoktorává fogadta Clarkot, az örök, nyughatatlan lázadót. Zavarba ejtő élettörténetek, a múló idő fojtogató sodra, nyugtalanító és elgondolkodtató gondolatszilánkok az ember fejében – közülük sajnálatosan keveset inspirált-hívott elő ez az előadás (kapcsán gondolkodunk és nem róla), mely sok pontján szórakoztató, ugyanakkor egyenetlen és olykor tüntetően lélektelen pillanatokkal terhes. Mellbevágóan feledhető, pedig sokan készültünk szeretni. Clarkot végre élőben látni a színpadon mindenesetre maradandó és elgondolkodtató élmény volt – alkotása egészéről ez sajnos nem mondható el.