Vajon melyiket ismerjük fel jobban: giccsképeket egy ajándékboltban, impresszionista tájképet Gauguintől vagy egy sarki bolt logóját? A sokszor látott motívumok és remekművek szinte beleégnek a szemünkbe és nehéz megszabadulni a jelenlétüktől, automatikus hatásuktól. Aby Warburg művészettörténész a pátoszformula foglamát használja, amikor a motívumok vándorlásának szélesen értelmezett dimenziójáról beszél az antik művészet és az antikizáló stílusok, elsősorban a reneszánsz között. A fogalom konyhanyelven megfogalmazva arról a jelenségről szól, amikor az egyes alkotások nézésekor a képi emlékezetből további művek válnak előhívhatóvá. A képek nézéséről szólnak a Pimp my art egymásra írt képei is. A kiállítók posztereket, giccsképeket vagy híres művek reprodukcióit festették át. Kapcsolódnak a roncsolás és az átfestés Duchampig ívelő művészeti hagyományához, és arra is rávilágítanak, hogy a (ki)ismert művek még bőven faggathatók, tudnak hozzánk miről beszélni és jelenidőben megszólaltahatók.

A kiállításon lényeges hivatkozási pontot jelentenek Banksy átfestett olajképei, melyek közül talán a leghíresebb Millet 19. századi Kalásszedők képének prafrázisa a képkeret szélére ültetett, cigiző nőalakkal. Banksy a művek szintjén is megidéződik: a G. Horváth Boglárka képén megjelenő motívumok között szerepel a híres szív alakú lufi. Ugyanakkor az egyes alkotásokon minden motívum egyformán fontossá válik a graffiti és a street art előtti művészettörténeti előképekkel, például Van Gogh napraforgós vázájával, ami Taylor Petrick Nicholas képén a csokor nélkül jelenik meg.

Egy csoportos kiállításon előbb-utóbb felmerül a kérdés, hogy miért is találkoznak éppen itt és most össze a kiállítók – a Mazart Galériában tíz fiatal festő a Képzőművészeti Egyetemről: Bajkó Dániel, Erményi Mátyás, Ezer Ákos, Fischer Ron, Frank Józsa Anna, G. Horváth Boglárka, Kecső Endre, Merényi Dávid, Radvánszki Levente, Tayler Patrick Nicholas. Óvatos kijelentéseket próbál megfogalmazni magában az ember, mi lehet a közös bennük, mert tudja, hogy mindegyik névre rá kell majd keresnie a gugliban. Annyi biztosan látható a munkáikon, hogy az önreflexivitás szembetűnő erőssége a huszonéves festőknek. A művek jól vagy kevésbé sikerültségét megelőzi az a cseppet sem másodlagos tényező – és ez már a kurátor, Don Tamás munkáját dicséri –, hogy a termekben körülnézve az első benyomás alapján a koncepció láthatóvá válik és értehtő.

El-Hassan Róza nyitotta meg tárlatot, kellő mértékben reflektálva a kiállításra mint konceptuális egységre. Kevésbé szólt a kijelentésekről, helyette inkább kérdőjeleket és felszólítómódokat használt. Olyan gesztusokat próbált ki, amitől nemcsak a hangulatot tette oldotabbá, hanem deklarálta azt is, hogy a képek folyamatosan létrjönnek, és ebben a folyamatban mi résztvevők vagyunk – a megynyitó ilyen értelemben jelenvalóvá teszi a kiállított műveket. El-Hassan Róza az egyik képre egy legóelemet helyezett, a másik kép alá egy vaskos könyvet támasztott. Ugyan a földre helyezett vízfestéket és ecsetet senki sem használta további képalkotáshoz, mégis mindenkinek elindult a fantáziája.

Nem dönthető el egyértelműen, hogy a művek összetettek vagy pofonegyszerűek, és éppen ettől működik jól a pimp-elképzelés. Olyanok ezek az alkotások, mintha talált tárgyakra lennének festve, és ezek a szó többféle értelmében elhasználtak. Az adott esetben keretükkel együtt talált képek régiek, kopottak és piszkosak. Maga az átfestés a foltok egyik formája és a nyomhagyás fontos eleme. Radvánszki Levente képén a vászon több helyen be van szakadva, mégis csak egészen közelről vehetők észre sérülései, mert a festék olyan vastagon borítja. Erményi Mátyás a lakásdekorációra használt Klimt-képeket tematizálja: talált képéről a keret és az üvgezés fele letört, a félig megmaradt üvegtáblára piros festéket csorgatott. Merényi Dávid egy aprólékosan kidolgozott grafikára széles ecsetvonással vitt fel többszínű, sűrű olajfestéket, ugyanezt megcsinálta egy holland csendélet reprójával is. A laza mozdulattal a képekre vastagon kent higítatlan festék élénk színei és az ecsetnyom sávos mintázatai úgy hatnak, mintha nem is az eredeti képekhez, hanem egy másik dimenzióhoz tartoznának és időkapukat jelölnének, pont mint a sci-fi filmekben.

Bajkó Dániel Memento című képén egy szocreál épületet festett vízfestékkel egy burjánzó természetet ábrázoló tájképre, ami id. Markó Károly romantikus tájképeire emlékeztet. A háttérben az egyik oldalon egy oda nem illő vízesés, a másik oldalon kilátó- vagy tévétorony – ezek a talált kép részének tűnnek, de jól illeszkednek Bajkó montázsszerű elképzeléséhez. 

Talált alapanyag nemcsak festményekből, poszterekből válhat. Frank Józsa Anna Flórája egy rendkívül eklektilusan összeállított gobelinkép virágos előkerttel, háztetővel és a cigiző mitológiai alakkal. A készen talált anyag ebben az esetben egy zsámolyhuzatra hasonlít, a Flóra hajába erősített virág pedig kabátgallérra tűzhető ruhadísznek tűnik vagy művirágnak egy koszorúról. A hímzés kitöltetlen részein látható képregényhős-kinézetű Flóra cigivel a szájában akár egy strandlepedőről is érkezhetett, valamelyik balatonparti bódéból. Nyári táborok és napközis foglalkozások kedvelt játéka az a technika, amikor egy szalvéta mintáját papíron egészítik ki a gyerekek úgy, hogy köré festve folytatják a jelenetet, vagy egy nagyobb kompozícióba helyezik. Radvánszky Levente hasonlóan szabadon bánik talált tárgyának sérüléseivel a Séta a holdfényben című képén, és lírai történetet sző belőle.

Az izgalmas alkotások mellett különösen érdekes az, hogy a kiállítás tárgya a festői hagyományok egymásra épülése, az előzmények feldolgozása. Ez a mindenkori pályakezdő festő számára adott alaphelyzet a tárlaton elidegenedve jelenik meg csupa fiatal, a pályája elején járó alkotóval.