Isten malmai lassan őrölnek – de végül csak ledarálták az ellenérveket: hivatalosan is meghirdették a Városliget területén felépítendő öt új múzeumra az építészeti tervpályázatot.  Méltóságteljesen, ahogy ez egy ilyen nagyszabású, létrehozói nyitottságát és konstruktív hozzáállását bizonyító projektnek dukál.  A zöldben tartott weboldal hemzseg az optimizmust és a fényes jövőbe vetett tántoríthatatlan hitet sugárzó mondatoktól: fenntarthatóság, zöldfelületek növelése, a liget átfogó programja és hasonlók, a Budapest brand-ig bezárólag. Az építészek az elmúlt években mást sem tettek, csak sírtak, hogy az állam semmibe veszi őket. Itt a nagy esély, és erre mit csinálnak? Tiltakoznak, petíciókat írnak, hőzöngenek, ezerrel ágálnak a program ellen. Az építés története politikai felhangok nélkül is arról vall, hogy minden újdonság azonnali haragos ellenkezésre késztette a nagybetűs népet – a legtriviálisabb példa az Eiffel torony, de ezen kívül is bő a választék bontandó épülethez láncolt aktivistákban. Valóban pusztán a géprombolók indulata feszülne a Liget beépítése ellen tiltakozókban is? A változás indukálta szokásos zsigeri félelem? És mi motiválja a múzeumi negyed tántoríthatatlan híveit?  Az elvetemült, mindent fikázó értelmiségi attitűd szélsőséges megnyilvánulásáról lenne szó ismét? A puzzle sok darabja még hiányzik, ám nem árt a kép egészére egy átfogó pillantást vetni, mielőtt az utolsó mozaikdarab is a helyére kerül.

 

A múzeumi negyed nyilvános vitáin és prezentációin a legtöbbet emlegetett fogalom a szinergia volt, amely a múzeumok csoportba vonását indokolja, és a program kezdeményezői szerint a projekt sikeres megtérülésének záloga. Lássuk milyen szinergiák működtek a Múzeumliget ötletének létrejötte kapcsán. 

 

Adott egy erős víziókkal rendelkező, komoly anyagi sikereket magáénak mondható múzeumigazgató, aki nagy, új, korszerű múzeumról álmodik. Pechjére az ő múzeuma műemléki területen áll, ráadásul olyan történelmi környezetben, amelynek megbontása vállalhatatlan a hazai szellemi közegben. Megpróbál tehát a föld alatt terjeszkedni – a 21. század korszerű múzeum-felfogása bekúszik a Hősök Tere 19. századi történelmi pantheonja alá. Ez a metaforikus megoldás egyetlen apró liftaknán bukik meg, amely mégiscsak megjelenik a nemzet nagyjai között a maga prózai beton valóságában.   

 

A múzeumigazgató nem arról híres – ez később sokszorosan beigazolódik – hogy könnyen lemond a vízióiról, a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését 2011 februárjában mégis leállítják, és az EU-s forrásokat hirtelen átcsoportosítják a Várbazár rég esedékes felújítására, amit csak helyesléssel üdvözölhet  a hazai műemlékek kétségbeejtő állapota miatt aggódó szakma és közvélemény.  A múzeumigazgatónak sincs oka búsulni – még az évben összevonják múzeumát a Nemzeti Galéria gyűjteményével, és felmerül egy új, a két anyagot együtt befogadó épület tervezésének ötlete is. Ekkor már szóba kerül helyszínként a Városliget, és az ugyancsak költözködésre ítélt Néprajzi Múzeum, valamint a kecskeméti Fotográfiai Múzeum odatelepítendő új épülete is.

 

Fordítsuk tekintetünket kicsit másfelé: adott a Budai Vár fejlesztésének gubancos szövevénye: szakemberek előtt régóta ismert, hogy a vár sem turisztikai sem lakófunkcióját nem tölti be maradéktalanul, viszont rengeteg kihasználatlan potenciál áll a területén rendelkezésre, miközben falai csendben mállanak. Minden beavatkozásért kiált: a háttérben régóta készül a vár fejlesztésének programja, amely a polgárváros és a palotanegyed kérdésével külön-külön foglalkozik. Az országos horderejű beruházás előkészítő tervezési munkáit nyilvános pályáztatás nélkül, közbeszerzési eljárás során kiválasztott tervezőgárda végzi, de sebaj. A 20 évre szóló vár-koncepció nyilvános prezentációján kiderül, hogy a palotából kiköltöztetnék a kulturális funkciók nagy részét, jelesül a Nemzeti Galériát és a Széchényi Könyvtárat, hogy a helyükre az államigazgatás reprezentatív tereit telepítsék, illetve a háború előtti belsőépítészeti állapotokat tróntermestül, kápolnástul, báltermestül helyreállítsák. És hiába kecsegtetnek a valóban ordenáré ablakok cseréjével és a kupola háború előtti arányainak visszaállításával, a műemlékes szakma egyértelműen elutasítóan foglal állást a helyreállítással kapcsolatban. A kulturális közfunkciók száműzése csak a folyton nyávogó, ványadt értelmiségiekben kelt dacos ellenállást, de úgy tűnik a kormányzati funkciók odatelepülése megvétózhatatlan, ráadásul találkozik a konzervatív közvélemény helyeslésével is. Hogyisne, ha még egy abszolút arányos kupolát is kapnak cserébe? A terv készül tovább, alakul a Szent György tér parádés nemzeti funkciója, többször elhangzik a téren valaha ott állt Teleki Palota újjáépítése szintén kormányzati funkcióra. A Széchényi könyvtár kiköltöztetéséről egyre kevesebb szó esik – naná, hova tegyék azt a baromi sok könyvet – és különben is az elképzelt államfői rezidenciától távol esik. A Nemzeti Galériának azonban a koncepció szerint mennie kell – és megy is, egyelőre képletesen, az ambíciózus múzeumigazgató kezei közé.

 

A mozaiknak van még egy távoli darabkája: egy esetleges múzeumi negyed víziója már korábban felbukkant a hazai építészeti szcéna nagynevű képviselőjének tervei között. Itt a puzzle megszámlálhatatlan sok elemből áll össze – a Nyugati pályaudvar fejlesztésének igényéből, az ide telepítendő Kormányzati Negyedre készült, nemzetközi díjat nyert pályázati győztes tervről – na de az még egy másik kormány kirakós játéka volt. Kormányzati negyed kormánnyal együtt elsüllyedt a mocsárban, de a nagy építész fejében megszületik a terv: legyen itt a Nyugati pályaudvar kihasználatlan területén a múzeumi negyed. Itt már nem vagyunk messze a Ligettől, sem térben sem eszmeileg, a szinergiák működésbe lépnek. 

 

Hogy hol, melyik meghitt sarokban találkoznak végül, az nem tudható, de egyszer csak kipattan teljes fegyverzetében a terv az állami főkből: a Városligetben új múzeumi negyed épüljön, magában foglalva a száműzetésre ítélt Nemzeti Galériát és Néprajzi Múzeumot, megoldva a Szépművészeti bővítését, kibővítve a Fotográfiai Múzeum, az Építészeti Múzeum és egy leendő Magyar Zene Háza anyagával. A kultúrára éhes középosztály boldog lehet, a nép a maradék területen vurstlit kap – Európa legnagyobb családi szórakoztató központjaként reklámozzák az elképzelést a lelkes patrióták. A várban meg majd csak felszabadul az a trónterem, addig helyreáll a Várbazár a műemlékvédelem rajongóinak nagy megelégedésére. A nem mindennapi, átfogó koncepció anyagi fedezetét a 2014-től kezdődő EU-s ciklus teremti meg, a lehetőség kihagyhatatlannak látszik.

 

És hogy mi a baj mindezzel? Miért fanyalog a fránya értelmiségi, ahelyett, hogy örülne az új múzeumainak, a megújuló Várbazárnak? Hogy a Palotából kitessékelt kultúrának miért nem örül, az nem kérdés.  Mert a vak is látja, hogy ennyi épület és funkció nem fér el a Városligetben. Mert ez felveti annak gyanúját, hogy a háttérben egyéb érdekek is meghúzódnak, hisz akik a projektet kezdeményezték, szintén két szemmel látnak, és úgy tűnik, messzire. Mert az történt, ami eddig – a nagy ívű víziók álmodói megfeledkeztek arról, hogy nem a terepasztalon legóznak, hanem élő, működő struktúrákat pakolásznak ide-oda. A napokon belül ünnepélyesen átadatandó Várbazáron szó szerint éjjel-nappal dolgoztak az építők, mégis Budapest gigantikus Patyomkin falát sikerült előállítaniuk – a mögöttes tartalom sem fizikai mivoltában, sem szellemileg nem áll készen. De nem is baj, hogy nincs kész a felszín alatti új, pompás konferencia-terem, mert úgyse tudja senki, hogy mire lehet majd azt használni. Az Építészeti Múzeumot abbéli megkönnyebbülésükben, hogy úgyis új épületet kap majd, megszüntették, főként papír-alapú anyagát egy penészes – nem túlzás – raktárba szállítottak és mai napig ott rohad. De ez sem akkora probléma, mert a múzeumot úgyis feloszlatták, egyedül az igazgatót hagyták a helyén, akire az a nemes feladat hárul, hogy az új múzeum koncepciójának tervét kidolgozó bizottság munkáját koordinálja. 

 

Persze mindezt megoldaná a Múzeum-negyed a ligetben, érdemesnek látszott hát előremenekülni. Számtalan nyilvános fórum zajlott le, ahol az építész és tájépítész szakmának bemutatták az elképzeléseket. Sokan sokfelől támadták a koncepció megalomán jellegét, aggódva a liget fáiért, nem tagadva, hogy a Városliget valóban megújításra szorul. Alternatív javaslatok tömege látott napvilágot, a múzeumi funkciók különböző kihasználatlan budapesti épületekben történő elhelyezésétől, a tömegszórakoztatás intézményeinek a megszüntetett Rákosrendező pályaudvar területére telepítéséig.  Kritika érte a helyszín kiválasztását: a múzeum együttest eleinte a Dózsa György út mentén kívánták elhelyezni, később ezt a ligetben szórtan elhelyezendő múzeumokra változtatták. Közben dolgoztak az előkészítő bizottságok, amelyek a múzeumok szempontjai szerint igyekeztek meghatározni a készülő épületek volumenét és funkcionális igényeit.  Az egyeztetések eredményeképpen végül többlépcsős pályáztatás történt, első körben a múzeumok helyére kértek javaslatokat, anélkül, hogy a túldimenzionált programból engedtek volna. Az eredmények nem hoztak igazán meggyőző megoldást – egyedül arról győzték meg még a laikus szemet is, hogy ennyi és ekkora épülettömeg a ligetben sok. 

 

Az utolsó percben, a Budapesti Építész Kamara kezdeményezésére, a kormánybiztossal egyeztetve egy alternatív javaslat készült, amely a puzzle darabkái közül egyet sem távolított el, csak próbálta azokat értelmesebben a táblán elhelyezni. A Bardóczi Sándor tájépítész és csapata által fémjelzett terv ésszerű kompromisszumot kínált: a kormány által költözésre ítélt múzeumok: a Nemzeti Galéria a Szépművészetivel, valamint a Néprajzi, továbbá a Zene Háza került volna a Ligetbe, a döntéshozók számára kevésbé érdekes Építészeti és Fotográfiai Múzeum a megújulás elébe néző Millenárisra, a lebontásra ítélt Margit körúti minisztérium épülete mögött álló üres gyárépületbe, a vurstli pedig Rákosrendezőre. Így akár még fa is maradhatott volna a ligetben. Ám ezt a javaslatot is lesöpörték, mondván, hogy túl komplex, az idő szorít – és egy hét múlva megjelent a pályázat a fenntarthatóság, a zöld Budapest és a jövő iránti felelős elkötelezettség jegyében. Meglepő vagy sem – a kompromisszumos javaslat elemeit még halvány nyomaiban sem tartalmazza, de ami igazán meglepetést okoz, hogy még a helykijelölő pályázat eredményét sem látszik tükrözni. A Galéria a Pecsa helyére kerül, a Néprajzi az Ajtósi Dürer út sarkára, két épület a Dózsa György útra, egy a Közlekedési Múzeum mellé. Koncepciónak már nyoma sincs, szakmaiságnak még kevésbé, maradt a puszta hajthatatlan akarat. A munkaínségtől szenvedő építészek lecsapnak majd rá – a kör bezárul, a puzzle mégis befejezetlen marad. 

 

Az Eiffel tornyot utálták és le akarták sokáig bontani. Elképzelhető, hogy a nemzetközi pályázaton olyan terv születik, ami aztán Budapest dicsősége lesz hosszú évtizedekig.  Lehet, hogy semmi sem épül, ahogy eddig. Ami borítékolható: hogy a helyhatósági választások egyik ütőkártyája a liget lesz – a közvéleményt a fák kivágásának rémével lehet a legkönnyebben sokkolni. Pedig nem a fákról van itt szó – azok előbb-utóbb megnőnek újra. Az igazi veszteség a sok veszendőbe ment emberi energia és jó szándék, vízió és törekvés, aminek eredményeképpen pedig akár gazdagodhatna is Budapest.