William Shakespeare: Ahogy tetszik / Nemzeti Színház
2014.03.05.

Színházban vagyunk kétségtelenül – ezzel szembesülünk, miután felgördül a függöny a Nemzeti Színház előadásának elején. És Silviu Purcărete rendezése voltaképpen pillanatnyi lehetőséget sem ad arra, hogy erről megfeledkezzünk. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Reviczky Gábor
Reviczky Gábor
Színházi öltözőt látunk, melyet Helmut Stürmer, Purcărete állandó alkotótársa természetesen ezúttal sem naturalisztikus részletességgel, hanem a kulcsfontosságú elemeket megidézve állít színre. A színészek tanulják a szerepüket: olvassák, memorizálják, összeolvassák a szöveget – nem is tudni pontosan, hol végződik a próba és hol kezdődik a játék. Majd megnyílik az öltöző fala, s feltárul az ardennes-i erdő (melyet az előtértől ajtók és nagyméretű ablakok választanak el). Nem békés, bukolikus táj, hanem zord, hűvös vidék, minden értelemben. Vadászat zajlik, szarvas kandikál ki szomorúan az üveg mögül, várakozóan tekint a nézők felé. Az emberi gesztusokkal élő, agancsos állatot természetesen színész formálja meg, s az állatokat játszó emberek közül még mindig ő viseli a legtöbb tárgyi attribútumot; a bégető barikákat már minden hasonló kellék nélkül jeleníti meg a későbbiekben a zömmel főiskolai hallgatókból álló női kar.  Később a táj képe változik, mintha sebesen változnának az évszakok, amely poétikusan szemlélve az erdő csodáinak, földhözragadtabb nézőpontból a természet szeszélyeinek vizuális leképezése lehet.


Stürmer tere ezúttal is szinte önálló művészeti alkotás, egyben alfája és omegája a maga világát a látványon keresztül megteremtő, metaforákból építkező, erős atmoszférából táplálkozó, a pszichologizálást teljesen elvető rendezői koncepciónak. „Színház az egész világ” – így hangzik Jaques monológjának szállóigévé vált mondata (a kapcsolódó szövegértelmezési vitákat most hagyjuk figyelmen kívül), s Purcărete színpadán tényleg minden színház. A férfiak nőket is játszanak, ami persze utal az Erzsébet-kori tradícióra, de ennek sok jelentősége nincs; a játék a legkevésbé sem idéz (színház)történelmi időket. S végképp felesleges lenne ebben az amúgy is megcsavart drámai helyzet újabb csavarintását látni; nem a női-férfi identitás váltogatásának komplexitását emeli ki az a megoldás, hogy a nőként férfiruhában női szerepet játszó Rosalinda alakját férfi színész kelti életre. Pszichológiai nézőpontot, lélektani drámát felesleges keresni itt, hiszen magán az önfeledt, önmagába bonyolódó, önmagát tükröző játékon van a hangsúly. Ha ezt esetleg elfelednénk, időről időre figyelmeztetnek rá az öltözőasztalok, a színre gördített kis színpad (ahol egyes dialógok mint megtapsolandó színpadi mutatványok hangzanak el), a bohóc-rekvizitumok, s természetesen maga a színészi játékmód is. Vagyis az éles stilizálás, mely a szöveg bonyolult konfliktusait és álkonfliktusait kiiktatva vagy legalábbis zárójelbe téve, a színház-metafora érzéki megtestesülését segíti elő. Ha az előadás elején nehéz volt eldönteni, hol van a próba és a játék határa, a későbbiekben már magának a játéknak a határait nemigen látni. A valóság maga csak a játék szűrőjén át jelenik meg (s a legtöbbet talán még mindig az antropomorf szarvas hordozza belőle).

Trill Zsolt
Trill Zsolt
Ám a játék nem lép át más dimenzióba, kevésbé fennkölten szólva: a színház-metafora semmilyen mélyebb, originálisabb jelentést nem kap Purcărete értelmezésében. A közhellyé ürült jaques-i bölcsességen nemigen lép túl a rendezés, mivel nincsenek olyan újabb és újabb jelentésrétegek, melyekből eredeti interpretáció épülhetne. És itt nehéz nem összevetni az előadást a tavalyelőtt Gyulán vendégszerepelt Purcărete-rendezéssel, A viharral, amely voltaképpen szintén a Shakespeare-darabhoz kötődő közhelyekből (a művész/varázsló, illetve a természet teremtő és pusztító erejéből, valamint a Prospero-Shakespeare párhuzamból) bontott ki egészen eredeti értelmezést – úgy, hogy a lenyűgöző érzéki erejű varázslat intellektuálisan is felfejthetővé vált, sőt, emocionálisan is megérintett. Ezúttal azonban nem jön létre hasonló interpretáció, s így egyre inkább tétjét veszti a játék. A látvány, a háttérben szinte állandóan szóló, kitűnő zene (szaxofonon Kéringer Dávid, zongorán Komlósi Zsuzsanna játszik) és néhány frappáns játékötlet egy ideig persze fenntartja a nézői figyelmet (szemtelenül szellemes például az, ahogy a rendező Orlando és Charles birkózását megoldja: a szereplők körbeállják a viadalt, nem látunk semmit, így soha nem fogjuk megtudni, miként győzte le nyeszlett hősünk a hatalmasra növesztett bajnokot). Egy idő után azonban már maga a látvány sem tartogat meglepetéseket, az ötletek pedig mind forszírozottabbá válnak; Jaques nagymonológjának teatralizálása, darabokra szaggatása kézenfekvő ugyan, de a Bergendy együttes Iskolatáska c. slágerének elénekeltetése banálisan blőd poén. 

Szatory Dávid
Fehér Tibor
És Purcăretének ezúttal a színészekkel sincs igazán szerencséje. Emlékezetes, egyszerre önazonos és a megteremtett színpadi világba kitűnően illeszkedő alakítás csak egy látható: Udvaros Dorottya fáradt, szakadt, mindenből kiábrándult, legközelebbi barátjának alighanem az alkoholt tartó Jaques-ja. Jaques is játszik, maszkokat csereberélget, mégis, az az életérzés, melyet szerep konvenciójának (is) megfelelve közvetít, mélyen megszenvedettnek hat. Udvaros Dorottya játékában pedig ennek az életérzésnek, fájdalomnak, a cinizmussal átitatott emberség erejének megmutatása éppoly hangsúlyos, mint a szerepjátszás, illetve a szerepváltások bravúrjai. Ebből adódóan ő kerül a játék középpontjába Rosalinda helyett. Nehezen dönthető el, hogy a rendező nem látott mást Rosalinda alakjában, mint egy komolytalanul bölcselkedő fehérbohócot, vagy Trill Zsolt nem tudott kilépni a bohócéria sablonjai mögül, de tény: a komoly színészi technikával megvalósított, a maga nemében természetesen perfekt alakítás addig-addig csúszkál a forszírozott teatralitás és a paródia határmezsgyéjén, míg fokozatosan súlyát veszti. Éppúgy érdektelen marad maga a „nemváltás”, mint a figura színjátszásának komolysága vagy komolytalansága. Szatory Dávid az első jelenetek hőst játszó antihőseként kifejezetten érdekes, ám a későbbiekben mintha megpróbálna lélektani ívet rajzolni, ami ebben az előadásban nem lehetséges, s így - teljesen légüres térbe kerülvén - elszürkül. A többi pedig csaknem néma csend: helyenként néhány percre, másodpercre fel-feltűnik egy-egy erősebb, életesebb epizód (Bodrogi Gyula, Farkas Dénes, Rácz József, Kristán Attila jóvoltából), de egyebekben a játszók vagy harsányan, parodisztikus eszközökkel, ingatag ízléssel formáljak szerepüket vagy szinte észrevétlenek maradnak. Nagyjából úgy, mint az előadásnak mélyebb értelmet, igazi jelentőséget adni képes originális rendezői gondolat. Merthogy a Nemzeti Színházban bemutatott Ahogy tetszik szinte minden percében magán hordozza a nagy rendező keze nyomát – de csak azt; mintha a kivételes színházi elme helyett csak a kivételesen ügyes kéz munkálkodott volna rajta.   
Rendező:  Silviu Purcarete,  Fordító:  Jánosházy György,  Játsszák:  Újvári Zoltán,  Trill Zsolt,  Udvaros Dorottya,  Kristán Attila,  Fehér Tibor,  Schnell Ádám,  Reviczky Gábor,  Tóth László,  Szatory Dávid,  Bodrogi Gyula,  Szarvas József,  Rácz József,  Farkas Dénes,  Eperjes Károly,  Sőtér István,  Hymen, Udvaroncok, Énekesek, Tündérek, Maszkok:  Martinovics Dorina, Söptei Andrea, Tóth Auguszta, Katona Kinga, Kiss Emma, Mikecz Estilla, Roenhelt Zsuzsanna, Páll Mónika ,  Zeneszerző:  Vasile Sirli,  Díszlettervező:  Helmut Stürmer,  Jelmeztervező:  Dragos Buhagiar,  Zongorán kísér:  Komlósi Zsuzsa,  Dramaturg:  Kulcsár Edit,  Rendezőasszisztens:  Kolics Ágota