Samuel Beckett: Szép napok / Katona József Színház (Sufni)
2014.03.26.

A klasszikus abszurd drámák egyike, a szerző színpadi életművében lezáró érvényű tragikus bohóctréfa két szereplőjének a neve alig tér el egymástól. Kettőn áll az életvásár és halálvárás. A legfrissebb premieren is. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Szirtes Ági (Winnie) játékideje, játéklehetősége sokkal nagyobb, mint Bezerédi Zoltáné (Willie), bár mozgás- és cselekvéstere az utóbbinak bőségesebb. Pár arasz, néhány méter, hat-nyolc légköbméter többletével. 

Szirtes Ági
Szirtes Ági
A közönség természetesen a színésznő bravúráriájába feledkezik bele (főleg a hatvan percnél alig hosszabb előadás első felvonásában), ám a rendező egy kínálkozó, bár nem problémátlan fogással a színész megszólalásainak és (pót)cselekvéseinek számát megnövelte. Az ötvenéves asszony nem eleve derékig homokba ásva kezdi sok ismétléssel tűzdelt, az életképességet és az élet képtelenségeit örvendezve sorjáztató öncsaló szózuhatagát. A két művész még foglalkozása civiljeként lép be a színre, majd a hatvanéves férfi zárja szakszerűen, csavarhajtó fúrógéppel a sárga lemezekből összetákolt masztaba falai közé párját. Közben enyhén ironikus tárgyilagossággal tolmácsolja Dragomán György kvarcpergésű új fordításának instrukcióit, aztán maga ugyancsak elfoglalja valamelyest hasonló, de nem látható, csupán feltételezhető, csőszerű kis barlangjának világvégi pitvarát, jobbára takart vackát. El kell hessegetni a benyomást, hogy az előadás kezdésekor Willie az eszközhasználó, Winnie az eszköz, hiszen nem a bábmozgató és a báb jelképességére megy ki a játék.

A háttérben sivatag. Vagy tenger. Föld vagy víz, az elem mindegy. Kovács Nóra Patrícia egy úttörő áruházi kirakat felnagyított tereptárgyai mögé vásznat vont, a rendező a lila és a zöld árnyalatainak vetítésével mozgatja mögöttesen az állókép-drámát. A nagy, fekvő X, mely utóbb felkerül az „égre”, didaktikusan fölösleges. A vegetálás élőhalottjait még ezzel a jellel sem szükséges elparentálni, pláne nem előre utalva.

Szirtes Ági
Szirtes Ági
Szirtes Ági kaphatott volna ötletesebben válogatott tárgyakat is a keze ügyébe, ha már retikülje nem egészen azt tartalmazza, amit Samuel Beckett fél évszázada beleírt. De mindegy is, a kisszerű mindennapi rituálé hálaadó fohászokba és heurékákba tördelt tevés-vevése úgy hozzáforr Winnie-hez, hogy azonosabb talán nem is lehetne önnön lényege teljes hiányával. Pultjának klaviatúráján csacsogó gyermekfelnőttvénségként matat piperecikkei, csecsebecséi, kellékei között. A fondorlatos Beckett jól tudta, hogy a lét kilátástalanságát, uralhatatlanságát látszólag cáfoló tevékeny figurát nem öreg nénének kell megformálnia, hanem az asszonyi tetőpont és elvirágzás közötti, egyben infantilis életkorban. Így Szirtes megjelenésében, szöszmötölésében, szavaiban ott rejlik egy nő, akin ma is szívesen időz a szem. Valaha szép, tevékeny, átlagosan értelmes lehetett – vagy lehetett volna, ha mindez nem lenne (az abszurd nem egykönnyen cáfolható logikája szerint) mulandósága folytán a saját fonákja. 


Az élve eltemetettség, helyhez kötöttség az egzisztenciális szabadsághiány, a mindenkori emberi bénultság kifejezője akkor fojtogatja a nézőt (a példázat működésének túl korai megszokhatósága, automatizmusa miatt aligha az egész este folyamán), ha a színésznő ennek ellenkezőjét hiteti el, idézi fel. Szirtes nagyszerű Winnie-jének mosolyos, mindenben a jót, az érdekeset, vagy legalább a tegnap óta nem romlót látni próbáló napsugár-természete jelentéses disszonanciákkal teríti be, igyekszik elfedni az éjszakai tudat sötétjét. A dallamosan beosztott, alcsukló-megugró szómágia süketelése összecsúsztatja a sírást és a nevetést, mert maga is egy e kettőben. S Szirtes-Winnie időnként villi is (manó, tündér – és halott menyasszony): a lét e kútjába vetett, leláncolt kobold. 

Winnie élettengetése a létezés igenlő oldala, a nagy túlélés-, sőt élés-illúzió. A trükk abban áll, hogy Willie viszont nem társának ellentett megfelelője. Nem tagadó, csupán közönyös. Passzív, ősújságból őshíreket olvasgató-citáló előember; ha rajta múlna, már saját megszületése („megteremtése”) előtt kihalt volna a homo sapiens faja. Az időnként fel-felbukkanó, olykor egy-egyet rejtekéből vakkantó Bezerédi-Willie a kissé állatias lomhasággal, blazírt közönnyel nélkülözhetetlenül járul hozzá a dráma élet(telenség)-képességéhez. Ő mintha tudná – bár nem tudja –, hogy kár ennyi szót vesztegetni a megváltoztathatatlanra. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A két színész összjátéka a jelenlét aránytalanságai ellenére hangsúlyaiban arányos, egymást feltételező és katalizáló. Székely Kriszta e. h. a szituáció hosszas felvázolását, az útjára induló abszurd golyóbis ellökését bírta erővel. A darab gyorsulása kevésbé maradt hatáskörében, már a napernyő-jelenet (az ócskaság-apoteózis) elég ügyetlen bűvészkedés, a pisztolymotívum csütörtököt mond, a nyakig beásás nem hat fokozásként a második felvonásban. A szöveg – nem a fordítótól eredő magyarítása (magyar családnevek stb.) mindössze jópofa ötlet.

Szlávik Juli hétvégi és strandöltözéket adott a szereplőkre. Befejezéskor Willie furmányosan bohócos öltözékével, a vidám színekkel enyhíti a Beckett előírta hódító eleganciát, erősíti a napsárga szín spriccelte látványegységet. 

Nagy súlya, végzetes tétje nincs az előadásnak. Mégsem azzal dőlünk hátra ülésünkön kevéssel a taps előtt, hogy jöhet (jön) a csavarhúzó kisgép, Willie kiszabadíthatja Winnie-t a nyakig érő homoksírból. Nem így fest ugyan, de mindketten, abszurd Ádám és Éva, benne voltak, vannak, maradnak.
Író:  Samuel Beckett,  Fordító:  Dragomán György,  Rendező:  Székely Kriszta,  Játsszák:  Szirtes Ági,  Bezerédi Zoltán,  Díszlet:  Kovács Nóra Patrícia ,  Jelmez:  Szlávik Júlia,  Dramaturg:  Szabó-Székely Ármin,  Asszisztens:  Budavári Réka