Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELEVE ELRENDELTETETT

Réczei Tamás: Szabadság kórus / Kecskeméti Katona József Színház
2014. febr. 2.
Sok lehetőséget és még több veszélyt rejt magában, amikor egy rendező a saját szerzeményét állítja színpadra. Ha másért nem is, már önmagában ezért a felismerésért megérte bemutatni a Szabadság kórust. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Dicséretes ugyan, hogy a Kecskeméti Katona József Színházban újabb ősbemutatót tartottak, de ha csupán ennyire futja, akkor százszor inkább az ÁVH-s tiszt által előszeretettel emlegetett Nabucco. Természetesen nem az előadás erőtlenségével, középszerűségével vagy néhány ellentmondásával, hanem a ténnyel ennyire nehéz megbarátkozni: Réczei Tamás saját, rendezői keze alá dolgozva, önmagával teljes egyetértésben, szabad akaratából írta ilyenné a Szabadság kórust. 
Noha a kommunista diktatúrától a kádári konszolidáción át egészen a rendszerváltásig tartó időszak kifogyhatatlan munícióval szolgál, az eredeti élettörténetekre épülő darab eddig még sosem látott részleteket, epizódokat ígér, az újszerű nézőpont pedig izgalmas és eredeti előadással kecsegtet, a színpadon látottakból éppen csak annyi derül ki, amennyi a műsorfüzetből is, miszerint „a Rákosi-rendszer feloszlatta az apáca- és szerzetesrendeket, […] akik az ún. földalatti egyházban működtek 1989-ig.” Az előadásra jellemző egyszerűség és eszköztelenség persze lehetne szándékos, dokumentarista törekvés a rendező részéről, de egyrészt ez kimerül néhány, az egyes jelenetek között kivetített semmitmondó, archív felvételben, másrészt sem a történet, sem a szöveg nem elég erős ahhoz, hogy önmagában tartsa fenn az érdeklődést.
Elsősorban azért nem, mert a Szabadság kórus mindenki által elfogadott, alapvető értékként tünteti fel a keresztény vallást, ezért az előadás nem is fecsérel energiát ennek alátámasztására, miközben az állampártról újra és újra igazolódik, hogy maga a megtestesült ördög. Márpedig Réczei Tamás elfogultsága így bántóan egyoldalú előadást eredményez: a felszínt éppen csak kapargató szöveg meg sem próbál a történet mélyére ásni, jóllehet a színháznak pontosan arra kellene rákédeznie, aminek a bizonyosságához kétség sem fér, enélkül viszont az apácák közhelyes ábrázolása a hitüket és a személyiségüket egyaránt elfedi. Nem derül ki, milyen értékeket képviselnek, s főként hogyan teszik mindezt a pártállami diktatúra kellős közepén, nem derül ki, miért jelentenek ekkora fenyegetést a hatalom számára, hiszen azt sem látni, miféle vigaszt nyújthatnának a hívőknek, s egyáltalán, az egyéni sorsukról sem derül ki semmi az égegyadta világon. Tulajdonképpen a szerepeik egyáltalán nincsenek megírva, ezért a nővéreket alakító színésznők többségének, a rend kedvéért Réti Erikának, Jablonkay Máriának, Bányai Mirjamnak, Szél Dalmának, Kiss Eszternek és Bathó Gabriellának, nincs is mit eljátszania.
Szemenyei János, Sirkó László
Szemenyei János, Sirkó László
Papíron a Szabadság kórus történetének közzéppontjában az apáca- és szerzetesrendek ellehetetlenítése áll, de a közösség saját magát kompromittálja: üldöztetésüket – rendkívül bárgyú módon – csak azzal tudják magyarázni, hogy ők még képesek szeretni, Kovács Gyula megrendült főtisztelendő ura számára pedig az a legfontosabb, hogy bor gyanánt mazsolát, ostya helyett pedig kekszet csempésszen be a börtönbe, mintha tényleg erről a hókuszpókuszról szólna a katolikus egyház. Nem csoda, ha ezek után a fő konfliktus már nemcsak érdektelen, de teljességgel komolytalan is: egyfelől az apácák civil ruhában, vallásuk gyakorlása nélkül is minden további nélkül megőrizhetnék a hitüket, másfelől az eldördülő fegyverek dacára sincsenek tényleges veszélyben. A címadással és a deportálásokra tett egy-egy utalással Réczei Tamás persze erőltetne párhuzamot, de a Szabadság kórusnak a Verdi-operához és a holokauszthoz sincs semmi köze.
Az apácák jobbára csak tátognak és statisztálnak a saját életüknek emléket állító Szabadság kórusban, miközben az elvtársakat a valóságtól éppen csak elrugaszkodva, finom, alig észlelhető iróniával és kitűnő stílusérzékkel, nagyszerűen ábrázolja az előadás, így a rendszer anélkül figurázza ki magát, hogy nyilvánvaló nevetség tárgyává válna. Kár érte, mert ha ezzel párhuzamosan az apácák személyes sorsa átélhetőbb és valódi téttel bír, akkor egy egészen sajátos hangvételű, keserédes előadás jöhetett volna létre. Jó pillanatokból azért így is akad néhány. Szemenyei János igazán elemében van, mintha Réczei Tamás kifejezetten neki írta volna Énekes Szilveszter szerepét: Czeglédi Ákossal karöltve nemcsak az alaphangot adják meg a Szabadság kórusnak, de többször át is lendítik az előadást a holtponton. Aradi Imre azonban – kiaknázva az egyedülálló szerepben rejlő lehetőségeket – még hozzájuk képest is kiemelkedik. Valójában az általa alakított figurák mindegyikével egyetlen, a hatalmi ranglétrán felfelé lépdelő, s befolyásával vissza is élő férfi stációit járja végig, s míg az egymást követő szereplők között csupán árnyalatnyi eltérés látszik, addig a fegyőr és Horváth elvtárs már élesen elkülönül egymástól. Az előadás tételmondata is az ő szájából hangzik el Énekes megnyugtatásául: az, aki nyilasból lett kommunista, kevésbé zavar minket, mint az, aki nem volt az ellenségünk, de azóta sem lett a barátunk.
Fotók: Kecskeméti Katona József Színház
Fotók: Kecskeméti Katona József Színház
Talán az Énekes-féle képmutatásra, vagy ha úgy tetszik, alkalmazkodó képességre játszana rá a szereposztás is, de ez a törekvés jobbára, következetlensége és kidolgozatlansága miatt, jelzésértékű marad. Habár Csombor Teréz nehezen tudja érzékeltetni Tarzícia nővér bizonytalanságát, de már csak azért is örömteli őt viszontlátni a betegágyon fekvő, együgyű asszony szerepében, mert kotnyelességével és tapintatlanságával egyetlen, rövid jelenetben is többet árul el magáról, mint apácaként az egész előadás alatt. Csakúgy, mint Sirkó László, aki a második felvonás nyitó jelenetében Hábetler János ziccerszerepében lendít jókorát az előadáson, igaz, Othmár atyaként már nehezebb rajta eligazodni, arra pedig végképp jótékony homály vetül, hogy miért bújik Rákosi Mátyás bőrébe. Miképpen az sem világos, hogy mire akart célozni a rendező azzal, hogy a tisztelendő anyát alakító Réti Erikára osztotta Énekes feleségének időskori szerepét, s miféle jelentőséggel bír, hogy lányaikat, a két fiatal apácát, Esztert és Melániát megformáló Bányai Mirjam és Szél Dalma kelti életre, bár mindez aligha számít, mivel az idősebb Melániát is Réti Erika játssza, így bármilyen érv is szól mellette, az nem fogja megállni a helyét.
Ennek a bizalmatlan, fojtogató légkörnek a képlékenységét, kiszámíthatatlanságát és ésszerűtlenségét ragadja meg Zöldy Z. Gergely – a lelki sivárságra és az ingerszegény környezetre egyaránt utaló – végletekig leegyszerűsített, funkcionális díszlete: a farostlemezekből összeillesztett, L-alakú téglatestek a teherautó platójától kezdve a kocsmán, az oltáron, a bársonyszéken, a vécécsészén, a lépcsőházon és a vasúti szerelvényen át egészen a börtöncelláig bármit képesek megjeleníteni. A szüntelen megalkuvás és az örökös színlelés közepette Bognár Gyöngyvér megbízható játékán és az általa alakított Fényes Ágnes rendíthetetlenségén kívül az egyetlen biztos pont az előadásban éppen az állandóan változó díszlet kezdő- és végpontja: az apácazárda és a templom. Így vagy úgy, de  rend a lelke mindennek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek