Stadiont vagy fedelet? / OSA Archívum
2014.01.29.

Nyílik az olló, és nyílik a bicska a zsebben; sorra szépülnek a társadalom szerencsésebb tagjait kényeztető létesítmények, miközben szociálisan érzékeny tagtársaink néma, olykor kiáltó döbbenettel veszik tudomásul, hányan kerülnek közülünk kényszerpályára, ahonnan nyílegyenes sztráda vezet a perifériára. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Az OSA Stadiont vagy fedelet című decemberi gyorskonferenciáján az egyik felszólaló ezt egyszerűbben fogalmazta: minden a pénz körül forog. Tudta, miről beszél: Pap János ugyanis hajléktalan. 

Puskás Ferenc Stadion
Puskás Ferenc Stadion
Egyszerű lelkek a dicséretes épülés-szépülés láttán naiv kérdéseket tesznek fel: hol a pénz, amiből mindez épül? Nem lenne annak jobb helye is? Naivan egyszerű a konferencia mottója is: stadiont vagy fedelet? Az OSA évek óta végzett téli gyűjtőakciója helyett 2013-ban azzal próbált segíteni a nyomorba jutottakon, hogy a megsegítésüket célzó programokat gyűjtötte össze, igyekezvén azokat a széles nyilvánosság elé tárni.  A válasz senkinek nem okozott meglepetést: a konferencia kísérőanyagaként mellékelt kimutatás szerinti 54,1 milliárd forintnyi közpénzből, melyet a 2014-es évben sportlétesítményekre szán a kormány, a hajléktalanok helyzetének javítása sokszorosan megoldható lenne. Nem is ennek bizonyítása volt a szervezők célja: a meghívott előadók a dolog mikéntjére vázoltak fel megfontolásra érdemes alternatívákat. De vajon ki hallja, ki hallotta meg?

A sajtóvisszhangokból – illetve azok hiányából – ítélve kevesen. Pedig az OSA meghívta az eseményre a médiumok képviselőit is, a teremben jobbára azonban csak az ügy közvetlen érintettjei üldögéltek. A prezentációk utáni vitából pedig kiderült: még ők sem értenek mindenben egyet. A Város Mindenkié csoport a hajléktalanok szállóra delegálását a valódi problémát megkerülő kirakat-intézkedésnek véli, míg Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ, azaz BMSZKI szakmai igazgatója szerint Magyarországon az európai átlagnál jobb a hajléktalan-ellátás, aki akar, talál benne kapaszkodót. Ezt erősítette meg Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke is. 


A számok – amelyekből zavarba ejtő mennyiség zúdult a közönségre – azonban riasztó tendenciát mutatnak. Hét év alatt felére csökkent a munkából származó jövedelemmel bíró hajléktalanok száma, a statisztikák szerint 11 ezren, míg a hajléktalanok érdekeit képviselő szervezetek szerint 30 ezren élnek fedél nélkül, ebből 10 ezren laknak hajléktalanszállón. A szálló egyébként bizonyos szempontból rontja az újbóli beilleszkedés esélyeit. Fehér Boróka (BMSZKI) tanulmánya szerint az utcán élő hajléktalanokat, akik nap mint nap megküzdenek a túlélésért, sokkal könnyebb bevonni bármiféle megoldást kínáló projektbe, mint azokat, akik a szálló „kényelmét élvezik”. A tanulmány szerint a magyarországi hajléktalan-ellátás problémája éppen a válság-projektben gondolkodás, az előre tervezett kiszámítható, biztonságos, folyamatos és életszerű rendszer hiánya. 

A prevenció: vagyis a kilakoltatás szélére került, vagy mélyszegénységben élő háztartások egyszeri jelentős összegű megsegítése pedig teljesen hiányzik, holott minden statisztika szerint ez lenne a legkifizetődőbb megoldás. Így történik ez például Bécsben, ahol egy erre létrehozott szervezet minden végrehajtással fenyegetett lakásról tájékoztatást kap, ennek alapján levélben megkeresi az érintetteket az egyszeri segítségnyújtás lehetőségének felajánlásával. Az adatok szerint ezzel az érintettek 30%-a él, és a megsegítettek 80%-a nem veszi egynél többször igénybe a segítséget. Magyarországon ezzel szemben az önkormányzati segélyezés rendszerének feltételei sem teszik lehetővé a hatékony beavatkozást: kis összeghez lehet hozzájutni magas összegű bekerülési feltételek árán. 


A konkrét megoldási javaslatok mind egyetértettek abban, hogy olyan megoldásra lenne szükség, amely nem a már kialakult helyzetet próbálja így-úgy enyhíteni, hanem esélyt ad a hajléktalan státusz felszámolására. Szintén a BMSZKI előadója ismertette az Elsőként Lakhatást (housing first) programot egy New York-i példán keresztül. Ennek keretében utcán élő szenvedélybetegeket és pszichiátriai problémákkal küzdőket költöztettek közterületről bérlakásba úgy, hogy cserébe együttműködést, és mindenkori jövedelmük egyharmadának befizetését kellett vállalniuk. Ez a rendszer Európában másutt is létezik, és az adatok szerint jó eredménnyel, magas lakás-megtartási mutatóval működik. Mindenekelőtt pedig kevesebbe kerül az államnak, mint a komplex rehabilitáció, vagy az amúgy sem hatékony segélyezés. 

Az elvárt cél, a visszakapaszkodás első lépése a lakáshoz jutás – Hegedűs József, a Városkutatás Kft ügyvezető igazgatója a Habitat for Humanity Magyarország és a Városkutatás Kft. Szociális Lakásügynökség erre vonatkozó koncepcióját ismertette, amely szerint magán bérlakások szociális célra történő felhasználásával több tízezer család lakhatási gondjait lehetne enyhíteni a jelenlegi megoldásoknál olcsóbban és gyorsabban. Ehhez szintén olyan szervezett intézményrendszerre lenne szükség, amely a jelenleg üresen álló magánlakások tulajdonosait érdekeltté teszi az együttműködésben, például azzal, hogy adott feltételek mellett átvállalnák és kezelnék a lakáskiadás kockázatait.

Pap János, A Város Mindenkié csoport hajléktalan aktivistája kevésbé tudományosan, a lényegénél ragadta meg a problémát: míg tömegek élnek az utcán, ugyanilyen tömegben állnak lakások üresen – ezeket kellene nyilvántartásba venni és szabályozott feltételek között a rászorulók rendelkezésére bocsátani – egyszerűen hangzik, mégis a legnehezebben hozzáférhető befektetést igényli: a humánus döntéshozói hozzáállást. Pap János példaként a X. kerület polgármesterét hozta, aki „kinyitotta a lelkét és az elméjét” a hajléktalanok előtt. A kőbányai példát Pintér Ádám, a Szociális Építőtábor Egyesület tagja ismertette, egy nagykanizsai példával kiegészítve. Az általuk kidolgozott projekt lényege, hogy kilakoltatás helyett a lakbér-hátralékot a lakók szakmai moderálás mellett ledolgozták önkormányzati tulajdonú lakásuk felújításával, Kőbányán pedig használaton kívüli önkormányzati ingatlanok felújításával jutott lakáshoz két erdei kunyhóban élő család.


A Város Mindenkié Csoport amellett érvelt, hogy a szegénység kezelése politikai kérdés, mellyel eddig egyetlen kormány sem foglalkozott, és melynek felszámoláshoz szerintük három pillér szükséges: a lakhatáshoz való jog alaptörvénybe foglalása (a jelenlegi alaptörvény csak annyit rögzít, hogy Magyarország törekszik arra, hogy ezt biztosítsa, de csak életveszély esetén kötelező a hatóságnak beavatkoznia), az üres ingatlanok hasznosítása és az elsőként lakhatást szemlélet meghonosítása. 

A recept tehát megvan, ezt az előadások sokszorosan bizonyították. A pénz is rendelkezésre állna, amint azt a tervezett sport-beruházások költségvetése mutatja. A kettő házasítása szó szerint életre szóló döntés, amit, mint tudjuk, nem könnyű meghozni. Sok az egymásnak ellentmondó szempont, hadd tegyem hozzá én is a magamét. Minap tömött szatyrok súlya alatt roskadozva keltem át a Moszkva Kálmán téren, amikor hozzám lépett egy Fedél nélkül című sajtóterméket kínáló embertársam, némi aprót kérve cserébe – mint mondta: kenyérre. Belenyúltam a szatyorba, és nyújtottam felé a veknit – nem akármilyen, diós barna kenyeret. Az illető úr meghökkenve meredt rám: mi ez? - kérdezte gyanakodva. Kenyér, feleltem, mire sértődötten sarkon fordult és faképnél hagyott. 

Így járnak a naiv lelkek, akik nem számolnak azzal, hogy a szegénység és leszakadás problémája általános érvényű kérdéseket vet fel –a naiv társadalmi víziók nem elegendőek. Olyan ez, mint zöldnek lenni a fogyasztói társadalomban, ahol minden lélegzetvétellel a megengedett CO2 kibocsátást növeljük. Amíg az életmodell a családi ház medencével, addig álságos dolog fenntartható fejlődésről álmodozni - erre céget alapítani persze megéri. Szemléletváltásra van szükség, és ehhez útmutatóul egy hajléktalan embertársunk gondolatait ajánlom. Az azóta már elhunyt utcai lakos bőségesen rendelkezésre álló idejében szorgos munkával és a kukákból kihalászott kerámia darabokkal kicsempézett egy elhagyott szökőkutat a Baross téren. Tavaly fiatalok egy csoportja befejezte a művet, és ennek során kőbe véste Imre bácsi jelmondatát: „Az ember ha  dolgozni akar, tud, nem kell hozzá munkaviszony, ahhoz meg, hogy megéljen, nem kell pénz.”
Szerző: Zöldi Anna
A konferencia időpontja:  2013. december 10.,  Helyszín:  OSA Archívum