Az első szolnoki néptáncfesztivált 1964-ben rendezték meg. A kétévente megtartott országos verseny a zalai kamaratáncfesztiválokkal karöltve az amatőr néptánccsoportok fő találkozási pontjává vált. Nemcsak az új koreográfiák bemutatásának és a személyes találkozásoknak volt fontos eseménye, hanem az aktuális szakmai kérdések megvitatásának is. Mivel nagy volt az átjárás az amatőr és a profi szereplők között, valamint abban ma már teljes a szakmai konszenzus, hogy sokáig az amatőrök voltak a színpadi néptánc húzóágazata, a fesztiválokon felvetődő kérdések gyakorlatilag az egész néptáncszakmát érintették.

Králl Csaba nem ígér sikertörténetet tanulmánya ajánlójában, de a kötet kiadójának nem is állhatott szándékában a nosztalgikus emlékidézés, hiszen akkor nem olyan embert kér fel ennek a történetnek a megírására, akinek szinte semmilyen kapcsolódása nincs a néptáncos világhoz. Ez a gesztus már önmagában meghatározza az emlékezést, hiszen így nem volt esély arra, hogy Králl tanulmánykötete csak az érintetteket szólítsa meg. A kötet bemutatója hol máshol, mint a 2013-as szolnoki néptáncfesztiválon történt. A kiadó a szolnoki Aba-Novák Kulturális Központ, amely intézmény a 10 éves kényszerszünet után 2009-ben újraindította a kétévenként jelentkező országos fesztivált. A szolnoki „művház” a 2006-os épületrevitalizáció után modern szemléletű közművelődési intézményként folytatta működését. Nem kétséges, hogy a fesztiválsorozat újraindításával egy értékes hagyomány mellett álltak ki, s ennek a kötetnek a megjelentetésével szerencsés esetben egy olyan szakmai párbeszédet generálnak, amely során értékelhetővé válik ez a hagyomány és ezzel együtt az újrainduló fesztiválsorozat szakmai identitása is tudatosan formálható lesz.

Králl Csaba alapos kutatói munkát végzett: a korabeli szakmai folyóiratokat, a helyi lapokban megjelenő tudósításokat, a zsűri feljegyzéseit, a helyi és szakmai levéltárak anyagait, szóbeli közléseket, akkor és később megjelent tanulmányokat idéz a gazdagon lábjegyzetelt szövegben. A forrásoknak ez a gazdagsága már önmagában is mutatja azt a szakmai figyelmet, ami a fesztiválokat körülvette, s azt a fontos munkát, amit a téma kutathatóságáért végeznek az olyan intézmények, mint a Hagyományok Háza vagy az OSZMI-ban működő Táncarchívum.

De aki emlékkönyvként kívánja olvasni a kötetet, az csalódni fog, ugyanis nem találjuk meg benne a fellépő együttesek, a koreográfusok, de még a koreográfiák teljes listáját sem. Amit viszont kapunk, az egy átfogó kép nemcsak a szolnoki néptáncfesztiválok történetéről, hanem a hazai néptáncmozgalom elmúlt 50-60 évéről. Králl következetesen tágabb – néptáncos, táncművészeti, kultúrpolitikai – kontextusban mutatja be az eseményeket, ugyanis ezek a viszonyok is befolyásolták azokat a szakmai vitákat, amik a fesztiválok értékelésekor újra és újra fellángoltak.

Az önmagát szerényen krónikásnak nevező Králl jelentős válogatói és szerkesztői munkát végzett a fellelhető dokumentumokat használva. A zsűri és a szakmai sajtó értékelései alapján a díjnyertes koreográfiák rövid elemzésein keresztül mutatja be azokat az esztétikai tendenciákat, amik jellemezték a korszakot. A kötet olvasása során végig tudjuk követni azokat a szakmai vitákat, amik egyik tengelyen az amatőr vs profi, másik tengelyen pedig az autentikusság vs alkotói intenció mentén éleződtek ki, s ami nem pusztán a szolnoki fesztiválok, hanem a teljes néptáncszakma sajátja volt. Már csak azért is, mivel eleinte (a zalai kamaratáncfesztivállal együtt) ezek a fesztiválok adtak felületet a néptáncot később felfrissítő alkotói szemléletmódok megmutatásának. Így a kötetet olvasva azt is megtudhatjuk, kik azok a megkerülhetetlen alkotók, akik meghatározták ez(eke)t a korszako(ka)t, hogyan látja saját történetét a szakma, amikor első, második, harmadik generációról beszél, mi is az a „magyar iskola”, hogyan kapcsolódik a színpadi néptáncművészet a néptáncok gyűjtéséhez, a táncházmozgalomhoz, s hogy a koreográfusokon kívül milyen szakemberek – tudományos kutatók, kritikusok – vettek részt abban a széles körű, folyamatos munkában, amelynek ezek a fesztiválok csak egy-egy állomását jelzik. Olyan jelenségekre is felhívja a figyelmet, mint például a plagizálás problémája, vagy hogy az egymással éles szakmai vitában álló felek egyaránt Bartókra hivatkozva érveltek.

A krónikás hangja pár helyen átcsap szenvedélyes szakmai kommentárba. Ilyen például, amikor a rendszerváltás utáni sajtóvisszhangok között a nemzethalált vizionáló beszámolón a szakmai érveket kéri számon, vagy amikor a kilencvenes években tapasztalt szakmai kritika hiányát panaszolja, rámutatva arra, hogy mekkora veszteség is volt a Táncművészet című folyóirat főszerkesztői posztján történő váltás.

A keménykötésű, négyzet alapú könyvet jó kézbe venni. A fejezeteken belüli tematikai tagolások és a kéthasábos tördelés könnyíti az olvasást, a gazdag és nagyméretben közölt képanyag mindig kapcsolódik a szöveghez. A jól szerkesztett szövegben a recenzens csupán két tördelési hibát (19. és 128. oldal) és egy elütést (92. oldal) fedezett fel, továbbá meglepődve tapasztalta, hogy a betűköz – mint a legényes – hol sűrűbb, hol ritkásabb kicsit. De mindezek nem befolyásolják az olvasás élményét.