Robert Merle: Üvegfal mögött / Katona József Színház
2014.03.17.

Középiskolás, tehát igazán kritikus közönség előtt vizsgázott jelesre az Eötvös József Gimnáziumban bemutatott Üvegfal mögött. Az 1968-as párizsi diáklázadásokat megidéző előadás nekik készült, s mint ilyen, nagyon is róluk szól. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.

Kovács Lehel
Kovács Lehel
„Úgy baszunk, mint a szüleink”, hirdetik büszkén az osztályterembe rontó zendülők, s a jelmondatot, függetlenül attól, hogy 2013-ban vagy 1968-ban, gimnazista vagy bölcsészhallgató szájából hangzik el, az teszi érvényessé, hogy a nemi érettséggel szemben természetesen a szellemi szabadságról szól. 

Olyannyira, hogy a skatulyázás és a kategorikus kijelentések öncélúságát (pl. vannak a gömb-, a kocka- és a csúcsfejűek) előbb éppen a szexuálitás önkénye leplezi le (a táblára rajzolt félkörből mell, a négyzetből köldök, a háromszögből pedig női nemiszerv lesz), mígnem az előadás végére már csak egy Victor Hugo-idézet marad fenn a táblán: „[a]mikor a parlament színházzá változik, akkor kell a színháznak népgyűléssé változnia”. Vagy tantermi színházzá, ahol a színészek jó pedagógusként kérdeznek, és a tizenegyedikesek okos nézőként válaszolnak.

Ehhez azonban mindenekelőtt oldott, közvetlen légkörre van szükség, márpedig a Katona József Színház egyébként is fiatal színészei az egyetemisták bőrébe bújva könnyedén ébresztenek bizalmat a középiskolásokban. Ötvös András egy gondolataiba révedő, elvarázsolt idealistát alakít, aki a többség és saját maga szemében sem több mint egy kiváltságos helyzetét óhatatlanul is kihasználó szociológia szakos hallgató. Játékában egyfelől végig érezni az ebből a kettősségből fakadó feszültséget: az érdekképviselet nemcsak a szívügye, de úri huncutság is a számára, így eltökéltsége többnyire gyerekes dacnak, lelki vívódása pedig kamaszos hisztinek tűnhet. Másfelől Davide az egyetlen viszonyítási pont az előadásban, a többiek – a régi haver, az új barát, a frigid szerető és a szellemi pettingre mindig kapható partner – főként hozzá képest valamilyenek, azonosulni viszont annál könnyebb velük.


Dankó Istvánnal már csak azért is, mert fergeteges, amit művel. Persze talán az övé a leghálásabb szerep, hiszen egy éhenkórász, szexéhes hülyegyereket alakít, méghozzá olyan átéléssel, hogy bárki ráismerhet benne a legütődöttebb osztálytársára. Lucien bármennyire is esetlen a sportpályán és ügyetlen a lányokkal, valójában egy érzékeny, fantáziadús fiú: szeret elmenni (még Tacitus olvasása közben is fülledt szerepjáték tereli el a figyelmét), ugyanakkor azt is tudja, meddig mehet el, hiszen a visszatartott ösztöndíjak miatt végtelenül kiszolgáltatott. 

De közel sem annyira, mint Kovács Lehel bevándorló segédmunkása, aki szorult helyzete ellenére sem veszít tartásából. Érti ő a tréfát, csak éppen nem szereti, mert fenyegetést sejt mögötte. Vendégmunkásként Abdelaziz nemcsak idegen, de maga is elidegenít (amit fel akar rakni, azt nem sikerül, amit nem akar leverni, azt sikerül), ugyanakkor ő az, aki leginkább belakja a teret: olyan műgonddal törli le a táblát, mintha tényleg az építkezésen dolgozna, és a lehelete is azért látszik az üvegen, mert a függöny nem az ablakpárkányt, hanem a zuhanykabint takarja el. A közös hangot leginkább Borbély Alexandra közönyös diáklányával találja meg, aki szinte észrevétlenül teng-leng a kollégium folyosóin: Brigitte társra vágyott, de minél könnyebben adta be a derekát, csak annál magányosabb lett.

Ötvös András, Dankó István
Ötvös András, Dankó István
Nem úgy, mint Denise, aki nem csupán szép, de okos és határozottan kiáll az igaza mellett. Kivéve, amikor amiatt szorong, hogy vajon mások mit gondolhatnak róla, s ha épp nem az ófrancia vallásos költészetből tartandó kiselőadása rémíti halálra, akkor zsidó származása okoz szűnni nem akaró fájdalmat. Előbbi már csak azért is indokoltabb ezúttal, mert a referátum kifejezetten kényes pontja az előadásnak, de Pálmai Anna bravúrosan egyensúlyozik a kiselőadásával birkózó bölcsészlány és a szerepéből egyre inkább kieső színésznő között, majd teljesen hétköznapi módon felteszi a kérdést: ez egyébként érdekel valakit? A Roland-énekről a kötelező olvasmányokra, majd a többi tantárgyra terelődik a szó, s noha egyelőre senki sem vág a másik szavába, azért az kiderül, hogy a kémiaórákért senki sem hullajtana könnyeket, a rajzórák tanmenete ugyanakkor még a feszített munkatempó ellenére is nyugodtan bővülhetne.

Mindenesetre az Üvegfal mögött íve dramaturgiai szempontból a lehető legjobbkor törik meg, hiszen a rövid beszélgetés már az előadás végi vitára hangolja az osztályt. Mert alakuljon bárhogy is Denise, Brigitte, Abdelaziz, Lucien és Davide egyéni sorsa, az előadás mégiscsak arra a kérdésre keresi a választ, hogy a közösség milyen eszközökkel érvényesítse az akaratát. Érthető módon a többség a békésen tüntetők táborát erősítette, s mindössze négyen vállalták fel a véleményüket, miszerint radikálisabb lépésekre volna szükség. Valami azt súgja, nem mindenki meggyőződése szerint tette fel a kezét, de hirtelen kellett dönteni, ráadásul úgyis az számít, hogy a két, egyenlő tábor miként tudott közös nevezőre jutni. Természetesen kompromisszumos megoldás született, a gimisek ugyanis annak a tanárnak az óráján is megjelennének, aki ellen tiltakoznak, de hátat fordítanának neki, és így ülnék végig a negyvenöt percet. Ám ami ennél is izgalmasabb: míg az egyik oldal szerint biztosan lenne olyasvalaki az osztályban, aki kivonja magát, addig a többiek szerint az illető már csak azért is részt venne a megmozdulásban, hogy ne lógjon ki a sorból. Nemcsak, hogy meglehetősen éles társadalomkritika ez, de sajnos felettébb pontos is.

Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: PORT.hu
Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: PORT.hu
Kovács D. Dániel rendezésének legnagyobb érdeme tehát, hogy Merle regényét valóban csak kiindulópontnak tekinti, így az osztálytermi adaptáció (dramaturg: Végh Ildikó) nagyobb hangsúlyt fektethet a nézők közreműködésére. Elsősorban a középiskolásokéra, akik többé-kevésbé összetartó osztályközösségekként minden bizonnyal bátrabban vesznek részt a játékban, mint az egyetemisták vagy a felnőttek. Az Üvegfal mögött persze utóbbiak számára is érdekes lehet már csak a nosztalgiázás miatt is. Emlékszem, amikor tizedikes gimnazistaként sokadjára vezényeltek ki minket az atlétikapályára, s mi, fiúk, többek között a délutáni edzésekre és az öltöző egyetlen zuhanyfülkéjére való tekintettel, fegyelmezetten lesétáltuk a 800 métert. Aznap végre a sor elejére állhattunk a büfében.
Rendezés:  Kovács D. Dániel,  Szereplők:  Borbély Alexandra,  Dankó István,  Kovács Lehel,  Ötvös András,  Pálmai Anna,  Dramaturg:  Végh Ildikó,  Asszisztens:  Fejes Vera