Kovács Lehel |
„Úgy baszunk, mint a szüleink”, hirdetik büszkén az osztályterembe rontó zendülők, s a jelmondatot, függetlenül attól, hogy 2013-ban vagy 1968-ban, gimnazista vagy bölcsészhallgató szájából hangzik el, az teszi érvényessé, hogy a nemi érettséggel szemben természetesen a szellemi szabadságról szól.
Olyannyira, hogy a skatulyázás és a kategorikus kijelentések öncélúságát (pl. vannak a gömb-, a kocka- és a csúcsfejűek) előbb éppen a szexuálitás önkénye leplezi le (a táblára rajzolt félkörből mell, a négyzetből köldök, a háromszögből pedig női nemiszerv lesz), mígnem az előadás végére már csak egy Victor Hugo-idézet marad fenn a táblán: „[a]mikor a parlament színházzá változik, akkor kell a színháznak népgyűléssé változnia”. Vagy tantermi színházzá, ahol a színészek jó pedagógusként kérdeznek, és a tizenegyedikesek okos nézőként válaszolnak.
Ehhez azonban mindenekelőtt oldott, közvetlen légkörre van szükség, márpedig a Katona József Színház egyébként is fiatal színészei az egyetemisták bőrébe bújva könnyedén ébresztenek bizalmat a középiskolásokban. Ötvös András egy gondolataiba révedő, elvarázsolt idealistát alakít, aki a többség és saját maga szemében sem több mint egy kiváltságos helyzetét óhatatlanul is kihasználó szociológia szakos hallgató. Játékában egyfelől végig érezni az ebből a kettősségből fakadó feszültséget: az érdekképviselet nemcsak a szívügye, de úri huncutság is a számára, így eltökéltsége többnyire gyerekes dacnak, lelki vívódása pedig kamaszos hisztinek tűnhet. Másfelől Davide az egyetlen viszonyítási pont az előadásban, a többiek – a régi haver, az új barát, a frigid szerető és a szellemi pettingre mindig kapható partner – főként hozzá képest valamilyenek, azonosulni viszont annál könnyebb velük.
Dankó Istvánnal már csak azért is, mert fergeteges, amit művel. Persze talán az övé a leghálásabb szerep, hiszen egy éhenkórász, szexéhes hülyegyereket alakít, méghozzá olyan átéléssel, hogy bárki ráismerhet benne a legütődöttebb osztálytársára. Lucien bármennyire is esetlen a sportpályán és ügyetlen a lányokkal, valójában egy érzékeny, fantáziadús fiú: szeret elmenni (még Tacitus olvasása közben is fülledt szerepjáték tereli el a figyelmét), ugyanakkor azt is tudja, meddig mehet el, hiszen a visszatartott ösztöndíjak miatt végtelenül kiszolgáltatott.
De közel sem annyira, mint Kovács Lehel bevándorló segédmunkása, aki szorult helyzete ellenére sem veszít tartásából. Érti ő a tréfát, csak éppen nem szereti, mert fenyegetést sejt mögötte. Vendégmunkásként Abdelaziz nemcsak idegen, de maga is elidegenít (amit fel akar rakni, azt nem sikerül, amit nem akar leverni, azt sikerül), ugyanakkor ő az, aki leginkább belakja a teret: olyan műgonddal törli le a táblát, mintha tényleg az építkezésen dolgozna, és a lehelete is azért látszik az üvegen, mert a függöny nem az ablakpárkányt, hanem a zuhanykabint takarja el. A közös hangot leginkább Borbély Alexandra közönyös diáklányával találja meg, aki szinte észrevétlenül teng-leng a kollégium folyosóin: Brigitte társra vágyott, de minél könnyebben adta be a derekát, csak annál magányosabb lett.
Ötvös András, Dankó István |
Nem úgy, mint Denise, aki nem csupán szép, de okos és határozottan kiáll az igaza mellett. Kivéve, amikor amiatt szorong, hogy vajon mások mit gondolhatnak róla, s ha épp nem az ófrancia vallásos költészetből tartandó kiselőadása rémíti halálra, akkor zsidó származása okoz szűnni nem akaró fájdalmat. Előbbi már csak azért is indokoltabb ezúttal, mert a referátum kifejezetten kényes pontja az előadásnak, de Pálmai Anna bravúrosan egyensúlyozik a kiselőadásával birkózó bölcsészlány és a szerepéből egyre inkább kieső színésznő között, majd teljesen hétköznapi módon felteszi a kérdést: ez egyébként érdekel valakit? A Roland-énekről a kötelező olvasmányokra, majd a többi tantárgyra terelődik a szó, s noha egyelőre senki sem vág a másik szavába, azért az kiderül, hogy a kémiaórákért senki sem hullajtana könnyeket, a rajzórák tanmenete ugyanakkor még a feszített munkatempó ellenére is nyugodtan bővülhetne.
Mindenesetre az Üvegfal mögött íve dramaturgiai szempontból a lehető legjobbkor törik meg, hiszen a rövid beszélgetés már az előadás végi vitára hangolja az osztályt. Mert alakuljon bárhogy is Denise, Brigitte, Abdelaziz, Lucien és Davide egyéni sorsa, az előadás mégiscsak arra a kérdésre keresi a választ, hogy a közösség milyen eszközökkel érvényesítse az akaratát. Érthető módon a többség a békésen tüntetők táborát erősítette, s mindössze négyen vállalták fel a véleményüket, miszerint radikálisabb lépésekre volna szükség. Valami azt súgja, nem mindenki meggyőződése szerint tette fel a kezét, de hirtelen kellett dönteni, ráadásul úgyis az számít, hogy a két, egyenlő tábor miként tudott közös nevezőre jutni. Természetesen kompromisszumos megoldás született, a gimisek ugyanis annak a tanárnak az óráján is megjelennének, aki ellen tiltakoznak, de hátat fordítanának neki, és így ülnék végig a negyvenöt percet. Ám ami ennél is izgalmasabb: míg az egyik oldal szerint biztosan lenne olyasvalaki az osztályban, aki kivonja magát, addig a többiek szerint az illető már csak azért is részt venne a megmozdulásban, hogy ne lógjon ki a sorból. Nemcsak, hogy meglehetősen éles társadalomkritika ez, de sajnos felettébb pontos is.
Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: PORT.hu |
Kovács D. Dániel rendezésének legnagyobb érdeme tehát, hogy Merle regényét valóban csak kiindulópontnak tekinti, így az osztálytermi adaptáció (dramaturg: Végh Ildikó) nagyobb hangsúlyt fektethet a nézők közreműködésére. Elsősorban a középiskolásokéra, akik többé-kevésbé összetartó osztályközösségekként minden bizonnyal bátrabban vesznek részt a játékban, mint az egyetemisták vagy a felnőttek. Az Üvegfal mögött persze utóbbiak számára is érdekes lehet már csak a nosztalgiázás miatt is. Emlékszem, amikor tizedikes gimnazistaként sokadjára vezényeltek ki minket az atlétikapályára, s mi, fiúk, többek között a délutáni edzésekre és az öltöző egyetlen zuhanyfülkéjére való tekintettel, fegyelmezetten lesétáltuk a 800 métert. Aznap végre a sor elejére állhattunk a büfében.