Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ IDŐ ÉS A VÁROS

Egy város entrópiája. Julia Stoschek Collection / Műcsarnok
2013. dec. 3.
A Műcsarnok legújabb kiállítása a kortárs létezés két leginkább zavarba ejtő szimbólumát állítja a figyelem középpontjába: az Időt és a Várost. És egy harmadikat: a tárlat címében is szereplő entrópia, a belső rendezetlenség ugyancsak ismerős lehet – a kényszerű rendezettségtől a spontán rendezetlenség paradicsomi állapota felé tartó folyamatok megélése sokunk számára egyszerre vágy és mindennapos tapasztalat. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.
Julia Stoschek gyűjteménye maga is kortárs metafora. A klasszikus műgyűjtők az anyagtalan semmit, a pénzt cserélték kézzel fogható műtárgyakra, amikor képekkel, szobrokkal és egyéb drágaságokkal tömték tele jól őrzött rezidenciáik elzárt termeit.  A hetvenes évek közepén született hölgy azonban a családi vagyont az idő alapú művészet nagyon is illékony, úgyszólván csak virtuális formában létező produktumainak vásárlására és őrzésére fordítja. Ezek az alkotások persze hasonló eszmei értékkel bírnak, de mégiscsak kevésbé sokkolják a váratlanul betoppanó látogatót, mint, mondjuk, egy Van Gogh az előszoba falán. Szimpla dobozkák egy rafináltan klimatizált raktár polcain, sőt adott esetben csak néhány fájl az egymástól függetlenül üzemelő biztonsági szerverek virtuális univerzumában. A gyűjtőnek határozott célja is van a kollekció gyarapításával: nemzedékének életérzését, szellemi hovatartozását kívánja megőrizni és az utókorra hagyományozni. Ehhez kétségkívül célszerű és stílszerű médiumot választott a videóművészet műfajával, mely szinte egyidős vele.
Cyprien Gaillard: Cities of Gold and Mirrors (2009)
Cyprien Gaillard: Cities of Gold and Mirrors (2009)
A Julia Stoschek Collection központja egy kifejezetten erre a célra felújított ipari épület Düsseldorfban, ahol 2007 óta évente más-más szempontú válogatást mutatnak be az elsősorban a mozgóképre és installációkra fókuszáló gyűjtemény darabjaiból.   A mi régiónkban elsőként Budapesten mutatkozik be a kollekció: a Műcsarnok-beli kiállítás alapja a két évvel ezelőtti Az arany és a tükrök városa című válogatás, amelynek mottóját Cyprien Gaillard itt is szereplő munkája adta. Az akkori és a mostani sorozat egyaránt az emberi beavatkozás nyomán létrejövő tereket, a várost mint társadalmi képződményt, ennek sérüléseit, torzulásait vizsgálja, képezi le. A kurátorok, Készman József és Rózsás Lívia Julia Stoschekkel együtt alkották meg a koncepciót, és válogatták ki a közel 500 perces videó-anyagot. A városi térben zajló groteszk és hétköznapi cselekvéseken keresztül falra és vászonra vetül az elmúlt évtizedek képregénye, miközben a mozgókép-rögzítés technikai fejlődésének a 35 mm-es filmtől a blue-ray-ig tartó, és ki tudja, hol végződő története is kirajzolódik.
Az entrópianövekedés elve arra tanít, hogy egy rendszer addig nem nyugszik, amíg el nem éri a rendezetlenség – vagyis az alkotóelemek szabadságának – maximumát, majd a boldog szétesés állapotában végre megpihen. Ebben csak szigorú külső kényszer akadályozhatja meg ideig-óráig, de úgy tűnik, a világegyetemben nem léteznek zárt rendszerek, előbb-utóbb kiderül, hogy valahol ereszt a gumimatrac. A városi struktúra nem más, mint a társadalom kétségbeesett próbálkozása arra, hogy az egyéni boldogulást szabályozott keretek közé terelje. Az individuum válasza erre kor és kultúrafüggő, a bikaviadaltól a romkocsmákon át a tömegmészárlásig és az alternatív színházakig. De nemcsak élő szervezet reagál, hanem maga a város is, tereinek befogadó vagy kirekesztő jellegével, egyértelmű vagy labirintusszerű utca-hálózatával, kedélyes vagy nyomasztó épületeivel. A Városra pedig a Művész reagál, a maga átlagosnál érzékenyebb idegrendszerével – a hétköznapi városlakó inkább pszichológushoz fordul vagy felköti magát. 
Helen Marten: Dust and Piranhas (2011)
Helen Marten: Dust and Piranhas (2011)
Áthidaló megoldásként, tüneti kezelésre kifejezetten ajánlhatóak a Műcsarnok videói – közöttük bámészkodva nem csak a nagyváros olykor idegeinkre menő, önjáró működését tanulmányozhatjuk szelíd elnézéssel, de a kortárs művészet eszköztára is barátságos közelségbe kerül. A klasszikus festészetben a tájkép vált a lélek állapotának képi metaforájává. A XXI. század lélek-térképe a városi panoráma, melyet nyomon követve fokról fokra haladunk a pokol egyre mélyebb bugyrai felé. Az előcsarnokban még könnyed digitális animáció fogad, fülhallgatóval: egy klasszikus és egy modern oszlop frappáns vizuális társalgása a művészet örök értékeiről – Helen Marten Por és Piranhák című alkotása, mely Peter Zumthor londoni Serpentine pavilonjának megnyitójára készült. 
Az első teremben költői képek körben a falakon, elmosódott városi sziluettek, impresszionista tájképek fekete-fehérben – dráma sehol. Némi gyanakvásra csak a külön boxban pergő film adhat okot: egy tinédzser kacsázik a vízparton, egyre elszántabban és egyre értelmetlenebbül hányva mind nagyobb és nagyobb holmikat a folyóba. A következő terem, Francis Alÿs munkáival már nem köntörfalaz: Próba címmel többrendbeli példázatot látunk a modern Sziszifusz hiábavaló küzdelmeiről. Piros kisautó a lejtős külvárosi utcán, üres petpalack egy nyomornegyed meredek sikátorában, az unalmában őt rugdaló srác lába alatt – egyik sem ér fel a csúcsra soha. Ahogy a kutyus is mindig visszahozza az eldobott labdát, a monoton mozdulat folyton ismétlődik, a történetnek sosincs vége, de még csak csattanója sem. 
Clemens von Wedemeyer: Das Museum Brennt (2004-2005)
Clemens von Wedemeyer: Das Museum Brennt (2004-2005). A képek forrása: Műcsarnok
Az apszisban végképp szétválnak a ténfergő lelkek útjai – háromszöget alkotó három képernyőn három férfi mozog ugyanabban a térben, sosem egy időben, sosem egy helyen, egy dobozba zárva, mégis falakkal, lépcsőkkel, ajtókkal elválasztva. Közben tűz üt ki az épületben, ki-ki teszi a dolgát: a látogató menekül, a biztonsági őr riaszt, a hajléktalan biztonságba húzódik –  néha észlelik egymás nyomát, de kapcsolatot közöttük csak a három vászon összeérő sarka teremt. Clemens von Wedemeyer Lángoló múzeum című történetét a néző rakja össze magában, de ő is csak töredékesen, az időben felszabdalva, hiszen három képernyőből mindig csak kettő fér bele a látóterébe. És így tovább, ahogy teremről teremre bandukolunk a zakatoló, kattogó, zenélő, sustorgó képek között – a kiállítás ugyan alapvetően vizuális mementó, a hangok káosza mégis vetekszik a képek üzenetével. Az egyik végpont ezen az úton az orosz harci klubok hihetetlenül groteszk, mégis dokumentum-hűséggel megörökített összecsapása egy ukrán lakótelepen. A másik nem kevésbé szürreális világ – Cao Fej kínai művész Második Élete, amit a Second Life nevű számítógépes programban töltött egy teljes éven keresztül. A virtuális létezés harsány vizuális világa épp annyira valószínűtlen világot mutat, mint Cao Fej másik munkája, pedig az a nyers valóságot transzformálja hétköznapi filmeffektusok – zene, megkomponált beállítások, vágások – segítségével: az Osram gyárban dolgozó kínai vendégmunkások nagyon is földhözragadt álmait formálja balladává. 
A ténfergés, a széttöredezett idő a kiállításon főszereplő –az épített tér csak díszlet, ami hol brutálisan gigantikus, hol szívszorítóan nyomorúságos, és kár lenne tagadni, sehol sem tűnik befogadónak vagy barátságosnak. A tizenegy művész huszonhat munkája között bóklászva a városok entrópiáját mégsem disztópiaként, a közelgő világvége próféciájaként vesszük tudomásul, ugyanis amit látunk, hiába film, mégsem dokumentum. A nyolcórányi anyag – a megváltott jegy a Műcsarnok jóvoltából kétszeri belépésre jogosít, akár két egymást követő napon – több annál: művészet, a szó XXI. századi értelmében. Kérdez, nem pedig állít; gondolkodásra, és főképp cselekvésre ösztönöz, az entrópia dacára, akár annak ellenében is. A rideg épített monstrumok között csetlő-botló élőlény szabadságáról vall, még ha ez a szabadság viszonylagosnak, olykor végesnek tűnik is. Pilinszkyt idézve: "…Mert hogyan is lehetnék élőbb a teljes égboltnál, ha nem a hidegért, a hőért, és a megalázó méterekért."
A kiállítás megtekinthető 2014. február 23-ig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek