Paul Claudel – Arthur Honegger: Johanna a máglyán / Nemzeti Színház
2013.12.03.

A naiv és szentimentális színpadi költészetről szóló nagy ívű dolgozattal jelentkezett Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház nagyszínpadán. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Bámulatos – legyen ez az első szó, merthogy ez alighanem kihagyhatatlan, ha a Nemzeti Színház legújabb korszakának friss bemutatójáról, a Johanna a máglyán című, nagyoperává konvertált drámai oratóriumról akar írni az ember. És akkor részletesebben is: szó szerint szemem-szám elállt attól, amit Olekszandr Bilozub tervező színpadán láttam ebben a szűk másfél órában. Égő könyvvel kezdünk (nyilván kicsinyes kötözködés lenne felhozni, milyen rossz konnotációi vannak ennek a mai Magyarországon), aztán bevonul a lógó falloszú disznó, mögötte a birkanyájként bólogató esküdtszék, feltűnik a lángoló szemű sátánkutyája, begurul egy jókora műmelleiből bort csorgató asszonyság, majd a gyerekfejekkel meglelkesített hatalmas ikonosztáz, leereszkedik a virágzó májusi rét, hóesés szitál rá, a messzi magasba emelkedik egy atlétikus Johanna-hasonmás és még ezer más mutatvány zajlik az orgiasztikus látványszínházban. 

Udvaros Dorottya és Bodrogi Gyula
Udvaros Dorottya és Bodrogi Gyula
Vidnyánszky Attilának mindig is a legerősebb oldala volt, és úgy tűnik, maradt is a színpadi vizualitás, a markáns, egyszeri nézésre szinte feldolgozhatatlanul gazdag tablóképek laza mozdulatokkal történő megkomponálása. Olyan képekről beszélünk, amelyek némelyike kitörölhetetlenül beleég az emlékezetbe: ezt a színpadi világot a túlzás, a mértéket vesztettség dominálja, ami tucatnyi csatornán támadja egyszerre az érzékeinket, így aztán könnyű is itt eltévedni – ember legyen a talpán, aki tudja, mikor hova kell(ene) néznie. Sőt talán cél is ez, mármint, hogy a néző kicsinek, jelentéktelennek és magányosnak érezze magát. Ha ez tényleg így van, akkor örömmel jelentem: a küldetés maradéktalanul teljesítve.

A Johannával kapcsolatos fenntartásaim javarészt ebből az egyszerre megalomán és infantilis rendezői hitvallásból eredeztethetők. Itt ugyanaz volt a benyomásom, mint anno a Mesés férfiak szárnyakkal (kritikánkat ld. itt – a szerk.) debreceni bemutatóján ülve, amikor úgy éreztem, hogy ha elég kitartóan keresném, a színpad környékén, egy félreeső zugban rálelnék ennek a gigantikus babaszobának a teljhatalmú urára, vagyis magára a rendezőre, aki kortárs Ózként kedvtelve nyomkodja a masinéria irányítópultján lévő tucatnyi gombot, csak hogy minket elkápráztasson a füstből, fényből, papíresőből szőtt álomképeivel. 

Középen: Tompos Kátya
Középen: Tompos Kátya
Aki sok előadást látott már Vidnyánszkytól, nem lepődik meg tehát különösebben a Johannán, de az új Nemzeti új közönsége azért elcsodálkozik majd ezen-azon, már amennyiben a direktor korábbi határozott, az erkölcsöt és a tisztaságot mantrázó nyilatkozataira visszaemlékszik. Mindenesetre két újdonság azért most feltűnt nekem: az egyik az a tény, hogy itt most végre számolatlanul áll rendelkezésre pénz, posztó és paripa a víziók életre leheléséhez, megszületett tehát a várva várt (pénz)költői színház, ami – és ez a másik nóvum az életmű míves darabjaihoz képest – túlságosan sok mindent és sok mindenkit áldoz fel a maga emelte oltáron. (Meg bármennyire is szeretném, nem tudom kiverni a fejemből azt sem, hogy itt bizonyos értelemben kicsinyes bosszúhoz asszisztálunk: ezen a színpadon alig két éve még Alföldi Róbert Szent Johannájának tapsoltunk; igaz, attól se voltam elragadtatva, ld. itt, de most itt az van beígérve, hogy végre megtudjuk, hogy miről is szól valójában ez a klasszikus történet.)

Az inkább megértéssel kezelendő, hogy az épület új gazdájaként Vidnyánszky se tud ellenállni a Nemzeti egyedülálló színpadtechnikájának: a színház – az iménti, a rendezői gyermeklelkűségre utaló meglátást továbbgondolva – multifunkcionális játszótérként kezd működni, minden pörög és forog, emelkedik és süllyed, ahogy kell, vagy inkább: ahogy csak lehet. Vissza az áldozatokhoz: alázatos mártírként foglalják el helyüket a megdicsőülést szimbolizáló, megfizethetetlen tablóban a színészek, akiknek a legtöbbje meg se próbálkozik azzal, hogy arcot, figurát, karaktert teremtsen. Alkotó társként dolgozó és gondolkozó társulat helyett engedelmes marionetteket látok csak a színen – neveket szándékosan nem említek, kár volna. Persze, tudom, Arthur Honegger 1938-as keltezésű oratóriumában, mely a halál pillanata előtt közvetlenül visszacsévéli Johanna életét, hogy az írástudatlan parasztlány felfoghassa, általa pedig mi is megérthessük, mi juttatta el a máglya tövébe, nincsenek hagyományos drámai szerepek, de a vállalás a függöny felemelkedésének pillanatától egyértelmű: itt ma este színházat fogunk látni, nem pedig félig vagy teljesen szcenírozott koncertet (ahogy egyébként általában előadják a művet). 

Udvaros Dorottya, Blaskó Péter és Nagy Mari. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Udvaros Dorottya, Blaskó Péter és Nagy Mari. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Az nem zavaró különösebben, hogy Vidnyánszky a kormányzati hírharsonán keresztül előzékenyen megüzente nézőinek, hogy a Paul Claudel librettójában megjelenő, Johanna sorsáról döntő kártyajátéknál figyeljenek nagyon, hiszen ott osztja meg velünk euroszkeptikus véleményét. Ennek különösen ízléstelen változatával a Bolha a fülbe eposzi hosszúságú torzójában már szembesülhettünk (kritikánkat ld. itt – a szerk.), itt csupán érdektelen és a komplex látványvilághoz képest tökéletesen méltatlan megoldás lesz az uniós politikusok karikatúráival magukat illegető táncosok jelenete. Arra, hogy Cohn-Bendit nevével poénkodnak, úriember csak legyint, az meg ténykérdés, hogy ha nem olvasom el előre az MTI által leadott ún. rendezői koncepciót, akkor magamtól biztosan nem ismerek fel egyet se a Johanna (azaz – félve kérdezem – Magyarország?) életére törő ádáz összeesküvők közül: ezek a portrék nyilván csak azoknak jelentenek valamit, akik az Európai Unió vezető tisztségviselőnek arcképével kelnek és fekszenek. Váljék egészségükre. 

Inkább csak remélem, mint meggyőződéssel állítom, hogy Vidnyánszky eljutott a végpontig: színháza most már se nem kérdez, se nem vitatkozik, hanem kizárólag állít és kijelent. A jók fehérben vannak, a rosszak feketében, akinek ez nem tetszik, annak le is út, fel is út. A Raics István fordította, nyomtatásban több kiadásban is olvasható librettó (amit már csak azért is érdemes átfutni, mert a szöveget alig érteni, köszönhetően a rossz akusztikának és a szörnyű hangosításnak) új elemekkel dúsult, melyeknek Johanna történetéhez az égvilágon semmi köze. 

Így például a szétszakított ország egyesítése méltánylandó törekvés, csak épp nem kapcsolódik a témához, de a lényeg nem is ez, hanem annak a meglátásnak a kitartó sulykolása, hogy csak az számít, ki keveri a paklit. Ennél az aktuálisnak szánt, rendkívül kínos konspirációs elméletnél földhözragadtabb tanulsággal nem is operálhatna az előadás, ez pedig zárójelbe teszi azt, amiről szólni akar vagy inkább szólhatott volna ma a Johanna a máglyán: a szakrális evilági feltűnéséről és arról a keserű, ám szükségszerű folyamatról, aminek során a szentet eltiporják a süket és vak földi hatalmak. Talán majd legközelebb erre is jut egy kisebb összeg a költségvetésből. 
Szerzők:  Paul Claudel, Arthur Honegger,  Cím:  Johanna a máglyán,  Rendező:  Vidnyánszky Attila,  Fordította:  Raics István,  Közreműködik:  MÁV Szimfonikus Zenekar, Budapesti Stúdió Kórus, Honvéd Férfikar, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara, Bozsik Yvette Társulat,  Vezényel:  Kocsár Balázs, Strausz Kálmán,  Koreográfus:  Bozsik Yvette,  Díszlet- és jelmeztervező:  Olekszandr Bilozub,  Maszktervező:  Varga-Járó Ilona,  Dramaturg:  Rideg Zsófia,  Szereplők:  Tompos Kátya, Kiss Emma, Blaskó Péter, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Nagy Mari, Bakos-Kiss Gábor, Huszárik Kata, Vida Gábor, Novák Milán Ambrus, Kiss B. Atilla, Tóbisz Titusz, Kóbor Tamás, Denk Viktória, Bátori Éva, Heiter Melinda, Gémes Katalin, Bakos Kornélia, Hajdú András, Kristóf István, Dékán Jenő, Németh Renáta