A Via Negativa a Desiré Fesztiválon
2013.12.04.

I am Desiré – mondaná ma magáról Kosztolányi Dezső, és ez az alcíme a 2013-as Desiré Central Station Fesztiválnak is, amit ötödik alkalommal rendez meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház. I am Desiré – pecsételi a mellkasára Urbán András igazgató a fesztivál megnyitóján. BÍRÓ BENCE ÍRÁSA.

Ő Desiré, és én is Desiré vagyok, és te is, és ők is, és mindenki, aki itt van. Az idei fesztivál – tőle szokatlanul humanista módon – az embert mint olyat állítja a középpontba. Ami évről évre változatlan, az a markáns arculat, a minőségi program és az ilyenkor egy hétre felpezsdülő város. 

Mandicmachine
Mandicmachine
A fesztivál díszvendégének lehetne nevezni a Via Negativa elnevezésű szlovén társulást, amely – csakúgy mint 2009-ben – most is három előadással képviseltette magát Szabadkán. A Via Negativa egy nyitott, nemzetközi előadó-művészeti projekt, amelynek művészeti vezetője, Bojan Jablanovec, színház-teoretikusból lett színházcsináló. Ez meg is látszik provokatív előadásaikon, melyekben rendszerint a színpad-nézőtér viszonyáról és a színpadi valóság problematikájáról gondolkoznak. Nemzetközileg sztárolt projektről van szó: körbejátszották már a világot, és tavaly egy nagy album is megjelent addigi munkáikról No one should have seen this (Ezt senkinek sem szabadott volna látni) címmel. Három alkalommal jártak már Magyarországon is: a legutóbbi két szegedi Thealteren, illetve a 2008-as budapesti Kortárs Drámafesztiválon lehetett velük találkozni.

A via negativa eredetét tekintve teológiai kifejezés, ami által a hittudomány – az elfogadott gyakorlattal szemben – fordított módon tesz kísérletet isten meghatározására: nem azt írja le, hogy mi isten, hanem azt, hogy mi biztosan nem. A színházban Grotowski annak a folyamatnak a leírására használta ezt a fogalmat, melynek során a színész felismeri és legyőzi fizikai és szellemi korlátait. Bojan Jablanovec e hagyomány folytatásaként a színház lecsupaszításának programját hirdette meg annak érdekében, hogy a nézők és az előadók kapcsolatát vizsgálhassa.

A Via Negativa a színház lényegét kutatva azon dolgozik, hogy megszüntessen minden akadályt és féket, ami nézők és játszók közé állhat. Ennek eléréséhez előszeretettel használják a performanszművészet eszköztárát: nem idegen tőlük a kitett meztelenség, a szexualitás, illetve a vér és egyéb testnedvek megjelenése. „A közönség sokkal többet elvisel, mint gondoltuk” – mondja Jablanovec a Desiré Akadémián tartott délelőtti előadásában, miközben azt prezentálja, hogyan csináltak happeninget a zágrábi operafesztiválon: a performerek (inkább nevezném így őket, mint színésznek) nyílt színen levizelték a fesztivál programfüzetét. Más előadásaik során ettek már moslékot, dugták föl a nézők pénzét a vaginájukba vagy kézimunkában részesítettek a közönség néhány önként jelentkező férfitagját – a nézők pedig ezen már meg sem botránkoznak, sőt. Hiszen a Via Negativa semmi olyat nem csinál, amit Tristan Tzara, Marina Abramovics vagy Hajas Tibor és társaik már évtizedekkel korábban ne tettek volna meg, mi több, előadásaikban rendre reflektálnak is a nagy elődökre.

A Desiré fesztiválon vendégszereplő három, eszközeiben és koncepciójában is nagyon különböző előadás alapján összetett képet kaphatunk a projekt működéséről. A MandićGép Marko Mandić egyszemélyes cirkuszi show-műsora. Mandić alig egy óra leforgása alatt villant fel 37 színházi szerepet, melyeket 1996 és 2010 között játszott. Euripidésztől Csehovon át Sarah Kane-ig, a világ drámairodalmának teljes palettájáról látunk szereptöredékeket, és rajtuk keresztül egy mindent eljátszani képes színészkirályt. Mert mi a színész? Egy érzelmeket gyártó gép, egy különféle identitásokat felmutatni képes médium. És ki az a Marko Mandić? A játszott szerepek mindegyike és egyike sem egyszerre. 

Mandić az egész performansz alatt a nézőkhöz fordul segítségért, és használja őket mindarra, amit az adott szerep megkíván. A nézőknek pedig meg kell bízniuk benne, hiszen sokszor teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, és sosem tudhatják előre, mire is vállalkoznak. Érdekes, hogy még akkor sem mondott neki senki nemet, amikor Mandić már sokadszorra meztelenül játszott. Mindenki vállalta a kockázatot, és ezt látva az is hajlandó volt felmenni a színpadra, aki egyébként nem barátja az interaktív színháznak. Pedig azzal, hogy minden úgy történik, ahogy ő akarja, felerősödik a nézői kiszolgáltatottság érzete. Mandić a közönséget is inkább eszközként, mintsem társként használja.

A fék
A fék
A fék, Rok Kravanja (egy)személyes előadása egyfajta költői performansz – a görkorcsolyázást használja metaforaként. A történet végtelenül egyszerű: egy fiatal fiút kicikiznek a társai, mert fékkel görkorizik, úgy pedig köztudottan csak a lányok szoktak. Így hát a fiú menekül: először a lányokhoz, majd a fékét letörve vissza a fiúkhoz, végül az újabb kiközösítés miatt elege lesz az egész megfelelési kényszerből, és egyszerűen világgá megy. Önmagunk megismerésének és elfogadásának, az akadályok leküzdésének, valamint a személyes szabadság elérésének történetét látjuk három lépésben: fékkel, fék nélkül, szabadon.

Kravanja alanyisága, lendülete, fizikai teljesítménye és az arcán virító önironikus mosoly magával ragadó. Megható pillanat, amikor Céline Dion I’m your lady című számára balettozik. A közönség körben ül, Kravanja pedig végig erőteljesen a szemükbe nézve köröz előttük. A sebességgel együtt nő a veszély: performer és színész együtt koncentrálnak, nehogy bukás legyen a vége. Pedig az is benne van a pakliban. A fiú, miután kibékül önmagával, már csak egy dologra vágyik: egy társra. Lerúgja hát magáról a gurulós cipőket, és egy nagy hátizsákot húz a testére, hogy végül egy a közönségből előre kiszemelt férfi hátán vitesse ki magát a térből.

A harmadik előadás, A helyes úton című a Godot-ra várva parafrázisa, a színlap szerint a politikai abszurd egy kabaréja. Két háttérénekes várja a frontembert, aki csak nem akar megérkezni. A vokálosok a program szerint, gépiesen teszik a dolguk, miközben elszáll előttük a nagy lehetőség: előreléphetnének, kitörhetnének az állandó körforgásból, és átvehetnék a szólóénekes helyét. Rövid, becketti dialógok, és nemzetközi slágerek refrénjei váltják egymást, remek tempóban, a ritmusok félelmetesen pontos megtartásával. A dalok szövegei okosan rezonálnak a történetre: Time is on my side, Nothing’s gonna stop us now, I feel free, Come together stb. A háttérénekesek kis időre lejönnek külön kis színpadukról a rivaldához, de aztán mégis visszaállnak jól megszokott helyükre, mintha mi sem történt volna. Talán majd legközelebb – mondják. – Feltéve, hogy akkor sem jön. Nem fog jönni.

Míg a MandićGép és A fék valami egészen személyeset mutat meg, és direkt módon reflektál a performer és a közönség kapcsolatára, A helyes úton egy teljesen klasszikus előadás. Díszlettel, jelmezzel és színészi alakításokkal. Mindenféle színházi fékekkel és azzal a bizonyos negyedik fallal. Jól mutatja ezt, hogy a játszók nem reagálnak, amikor a közönség beletapsol az előadásba. A helyes úton teljesen ellentmond a Via Negativa Bojan Jablanovec által a Desiré Akadémián megfogalmazott koncepciójának. Lehet, hogy az ő útjuk is visszafordul a színházi konvenciók felé? Ez lenne a helyes út?

A helyes úton. Fotók: Via Negativa
A helyes úton. Fotók: Via Negativa
Ami mindhárom előadásra kétségtelenül jellemző, az az, hogy a játszók erőteljes fizikai igénybevételnek vannak kitéve. A szerepből szerepbe való ugrálás, az egy órán át való görkorcsolyázás, vagy a ritmus és a szünetek pontos betartása egyaránt nagy koncentrációt igényel, ezért az előadók bravúros teljesítménye lenyűgözően hat a nézőtéren. Minden esetben látható és érezhető a belefektetett munka és energia.

A Via Negativa alkotói a színházi konvenciókra kérdeznek rá. Előadásaik komplex gondolatokra épülnek, de a megvalósításban nem minden esetben tudnak igazán mélyre menni. A törekvésük, hogy elhárítsák a színházi kommunikáció akadályait, sokszor ahhoz vezet, hogy egyáltalán nem élnek a színház médiuma által felkínált eszközökkel. A színházat keretek közé szorító fékek kiiktatása veszélyes terep. A performer és a néző is könnyen beleeshet a gondolatok szimplifikálásának csapdájába. Sokszor a MandićGép és A helyes úton esetében is egydimenzióssá vált a jelentés.

A igazi, a valós utáni kutatás jegyében létrejött produkciók problematikája, a színház és valóság, a nézők és a játszók közti kommunikációs lehetőségek vizsgálata számos magyar alkotót is foglalkoztat (Krétakör, Panodráma, Schermann Márta), de a Via Negativához hasonlóan merész kísérleteket hazai színpadokon sajnos nem nagyon látni.
Szerző: Bíró Bence