Maestri – Az olasz design mesterei / Iparművészeti Múzeum
2013.11.05.

Pár éve, egy olasz lakberendezési magazint lapozgatva – az elvárhatóval ellentétben - nem a kanapék láttán, hanem a formatervezett csaptelepeknél gyökerezett földbe a lábam. Így az „olasz design” szókapcsolat hallatán még ma sem a Ferrari, hanem a vízcsap jut először az eszembe. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Becsapós az Iparművészeti Múzeum Maestri – Az olasz design mesterei című kiállítása, mert nem hanyattvágós, mint ahogy számítanánk rá, hanem csendesen elegáns múzeumi szemlélettel szerkesztett keresztmetszete a XX. század második felében működő, legnagyobb hatású itáliai tervezők munkásságának.

Alessandro Mendini, Poltrona di Proust, Alchimia, 1978
Alessandro Mendini, Poltrona di Proust, Alchimia, 1978
Ez már történelmi idő, így az élmény inkább az eredet-felismerésekből származik, az azóta bőséggel leutánzott, kis átalakítással máshol (és más neve alatt) sorozatban gyártott „őstárgyak” beazonosításából, és persze ez sem egy utolsó szórakozás. Mert a helytakarékosan kiforgatható bárasztalkák, a könnyen egymásba rakásolható műanyagszékek, vagy a piros, érzéki gömbformákból összerakott fotel már itthon is régóta ismerősek, de azért nem árt tudni, hogy ezeket már jó fél évszázada kitalálták bátor és szellemes tervezők ott, ahol ilyesféle jelentéktelen finomságokra kellően nyugodt és fogékony volt a légkör. 

Persze ez se pont így van, mert jóval a nagy olasz iskola előtt már megszülettek azok a fantáziadús francia, német, angol, sőt vallon, orosz és amerikai alkotók, akik előbb az art decót, később a Bauhaust megteremtették, s – a mából visszanézve - megfellebbezhetetlenül lefektették a modern iparművészet téziseit. 

Az ekkori, megbízhatóan kialakított formai és funkcionális alapvetések nyilvánvalóan túlélték az említett stílusok definitív időintervallumát, s ez is így van rendjén. A letisztultság, a praktikum, s az általuk magukhoz vonzott minimalizmus hosszú távon használhatónak bizonyult és bizonyul, stabil fundamentumot, de legalább is jó rugózású trambulint kínálva az újabb tervező nemzedékek számára. Amivel persze, tudni is kell élni, vagyis kellő tisztelettel, de még kellőbb kreativitással továbbgondolni, aktualizálni és felfrissíteni az elődök eszméit.

Ezt a folyamatot kísérhetjük végig az Iparművészeti Múzeum kiállításában több mint húsz itáliai designer munkáin keresztül, de nem csupán a tárgyaik révén, hanem az olasz tévé velük készített portréfilmjei segítségével is.

Gaetano Pesce, UP 5, C&B Italia, 1970-1972. Forrás: http://sdrv.ms/16ajvwf
Gaetano Pesce, UP 5, C&B Italia, 1970-1972. Forrás: IMM
A felvételekből szépen kikerekedik egy-egy alkotó tervezői gondolatvilága. Cini Boeri például azt a nem elfeledendő megállapítást közli, hogy a design fogalma kezdetben nem azt jelentette, amit ma (vagyis az exkluzív, megfizethetetlen tárgyak csoportját), hanem a gazdaságos gyártással mindenki számára elérhető, formatervezett tárgykultúrát, Gaetano Pesce pedig kijelenti (mintha csak erre tromfolna), hogy a tárgyi kultúra – szemben a hagyományos művészettel – mindenkihez szól.

Hogy a tárgykultúra minősége nem pusztán a szemrevaló látványt, illetve az esztétikus és testhez álló formavilágot jelenti, azok számára is kiderülhet, akiknek nincs türelmük végignézni-hallgatni a felvételeket, ugyanis a tervezők boxaiban a nevük alatt mindahány esetben egy mondatos ars poetica olvasható. Ezekből néhányat összecsipegetve, akár a kiállítás lényege is kirajzolható, például így: Modul és párosítás (Angelo Mangiarotti) + A láthatatlan technológia (Alberto Meda) + A könnyedség feltalálása (Gio Ponti) + Az ellentmondás szükségessége (Michele De Lucchi) = A mindennapi élet dramatizálása (Alessandro Mendini).

Jó, nem biztos, hogy mindenki igényli Mendini frivol játékosságát, a tetőtől talpig pacamintás vászonnal behúzott Proust-ról elnevezett rokokó karosszék társaságát, de valószínűleg sokan nem bánnánk, ha Ettore Sottsass híres nevezetes Memphis bútora szétcsapná az otthoni szobaberendezést. Ezek a művek olyanok, mint az haute couture, vagyis irányadók, még ebben a jelentős kollekcióban is kitűnnek korabeli társaik közül, melyek többsége persze már jó barátunk: főleg a hajlított ülő alkalmatosságok, a plexi tünemények, az összehajtható könyvespolcok, no és persze a gömblámpák. 

A kiállítás anyaga a milánói Triennale Design Museumból érkezett, de ez hagyján. A művészek adataiból az derül ki – ha jól számoltam -, hogy tizenhárman Milánóban is születtek. A többiek odamentek, és letelepedtek. Meglehet, jó időben, jó helyen.

A kiállítás 2013. november 24-ig látogatható.
Szerző: Ibos Éva