Georg Büchner: Danton halála / Vígszínház
2013.10.29.

Kettészakadt ország fölött marakodó honatyák, honvédő kormánypártiak és idegenszívű ellenzékiek, mindeközben kenyeret és munkát követelő nép. Hol játszódik Alföldi Róbert új rendezése? Természetesen Franciaországban, 1794-ben. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Pimaszul mai szerző a pont kétszáz éve született Georg Büchner: akik most majd menetrendszerűen megbotránkoznak Alföldi Róbert vígszínházi bemutatóján, alighanem keveset forgatták a tragikusan fiatalon elhunyt jelentékeny drámaíró kilóra, nem pedig minőségére nézve vékony életművét. Mert szó sincs az 1835-ös debütdráma, a Danton halála meghamisításáról: Büchner tényleg ezt és így írta. 

Legalábbis nagyjából: a három fiatal dramaturghallgató (Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor) készítette új magyar szöveg fő erénye, hogy nemcsak jól érthető, de jól is mondható. A rendező és Vörös Róbert dramaturg egy sebész ügyességével vágott ki a szövegből számos részt (főleg a római történelemből jelesre vizsgázó Büchner hosszú, itt és most a Víg közönségének semmit sem jelentő példázatait), illetve többé-kevésbé szerencsés kézzel toldott hozzá ezt-azt (pár trágárságot és közvetlen kiszólást a közönséghez).

Az anatómusi, vagy inkább kórboncnoki érdeklődés amúgy is elejétől végéig áthatja a háromórás, nem könnyed estét: fémes, hideg, okos előadást látunk. Mintha egy szikrázóan élesre exponált röntgenfelvételt tanulmányoznánk, amit ha kíváncsian felemelünk és odatartunk a fény elé, mindig bezavar egy hosszúkás, éles tárgy: természetesen Madame Guillotine hosszú, éjfekete árnyéka az. Ami a neves lengyel színháztörténész, Jan Kott szerint a Danton halála ideális előadásában beborítja nem csupán a színpadot, de a nézőteret is, hiszen, mint mondja, „ebben a színházban a nézők színészekké válnak.” És ebben is, teszem hozzá gyorsan: Menczel Róbert a színpadon barátságtalan, főleg fekete üres teret épített, amit irdatlan méretű, mozgékony pengével vág el a közönségtől. A darabban főszereplő nép közben meg ott hőzöng és randalírozik az arannyal és plüssel borított nézőtéren. Bella Máténak főleg a Marseillaise-t ötletesen variáló zenéje, Nagy Fruzsina (francia) forradalmian mai ruhatára a rendezés egészéhez hasonlóan játszik a közelséggel és a távolsággal.

Jelenet az előadásból, középen László Zsolt
Jelenet az előadásból, középen László Zsolt
Amúgy meg jobb nekünk, néma megfigyelőknek is vigyázni az ellenvéleménnyel, mert könnyen egy lámpavason köthetünk ki, jobb esetben csak kivezettetnek minket a minden apróságra odafigyelő elöljáróink. Egészestés politikai showműsort látunk, amit a proszektúrán prezentálnak az alkotók. Nem is történhet mindez másutt: itt már minden eleve el van döntve, ismert végeredményű, előre lejátszott meccs nézői vagyunk. Nem is drukkolok Dantonnak, hiszen fölösleges, természetesen az lesz érdekes, hogyan jutunk el addig, míg lesújt rá és elvbarátaira a guillotine. (És ne legyenek illúzióink: ha már nem emlékeznénk rá történelemóráról, itt egyértelmű lesz, hogy a többiek, a most még „megfelelő” oldalon állók is sorra kerülnek. Előbb, mint gondolnák.)

Alföldit elsősorban ez érdekli, a könyörtelen, cinikus és önműködővé vált mechanizmus; az, ahogyan a véres tetemek fölött virágzik a szükségszerűen korrupt rendszer; az, ahogy úton-útfélen az istenadta népre hivatkozva hozzák meg gumitörvényeiket a papíron és elvileg minket képviselő parlamenterek; az, ahogyan pillanatnyi előnyökért (ami a francia forradalom alatt nem /sem/ jelentett biztosítékot a hosszú távú boldogulásra) gondolkodás nélkül feladjuk elveinket, kapcsolatainkat, mindenünket. Nem gondolnám mindezt se demagógiának, se túlzó aktualizálásnak, keserű helyzetelemzésnek sokkal inkább. 

Stohl András
Stohl András
A hedonista Danton és a karót nyelt Robespierre kézenfekvő ellentétét ügyesen árnyalja az előadás, miközben felmutatja a két ego közötti egyetlen lehetséges, a két főszereplő által sem észrevételezett kapcsolódási pontot: a végtelen magányt. De míg Danton körül pezseg az élet, a nők az ágyban várják, a férfiak a kártyaasztalnál, addig Robespierre a guillotine tövében már saját szobrává dermedt, rég elfelejtve a legalapvetőbb emberi gesztusokat is. 

Stohl András húsz évvel a Kamra-beli előadás után újra eljátssza Dantont: most egy érett, felnőtt férfit látunk, aki számos jellemvonásában mégis kamasz maradt. Sokáig legidegesítőbb, mert jól tudjuk, hogy teljesen fölöslegesen mantrázott mondata a „Nem merik megtenni” – utólag esik le, hogy nem magát, inkább barátait, társait biztatta mindvégig ezzel az átlátszó hazugsággal. Érdekes, hogy az azonnali vágybeteljesítésben utazó macsó álarca még a hozzá közel állókat is megtéveszti, akik hajlamosak legyinteni a sokszor ideges, türelmetlen, tulajdonképpen kiállhatatlan fickóra, pedig ha figyelnének, meghallanák, hogy ő mindent megmond jó előre. A Robespierre-t alakító színész dolga látszólag mindig egyszerűbb: László Zsolt elsöprő színészi ereje kell ahhoz, hogy a gátlástalan, hidegfejű, önjelölt messiást végig feszülten figyeljem. Mert bár Robespierre a terror és az erkölcs zord kőmaszkját hordja, itt belátni a forradalom által rákényszerített vagy helyesebben örömmel vállalt szerep mögé, ott pedig a féltékenység, a nagy ember önmagának sem bevallható kínos kisszerűsége rejtőzik. És ennek a teljes titokban tartása minden pénzt, pontosabban minden fejet megér.

Danton köre mindebből következően tágabb és színesebb, mint Robespierre-é valaha is lehetne. Varju Kálmán testi-lelki jóbarát Camille Desmoulins-je jellemében kiegészíti és ellenpontozza Dantont, aki talán fiatalkori énjét látja a fiúban. Körülöttük kicsiben az egész világ: Király Attila lármás Hérault-ja, Kerekes József figyelmes Legendre-ja, Csőre Gábor pajtási Lacroix-ja, Józan László halálhoz túl fiatal Philippeau-ja. A sok férfi közt szinte elvesznek a nők a színpadon, pedig amúgy lenne, lett volna szerepük: Réti Adrienn praktikusan ide-oda sodródó Marionja felejthető, a Danton feleségét játszó Járó Zsuzsa alakja pedig csak akkor nő meg hirtelen, amikor már tényleg minden remény oda. A Camille oldalán álló Lucille sokkal izgalmasabb Bata Éva megformálásában: a záró jelenet neki köszönhetően emelkedik magasra. 

Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
A Robespierre körül tevékenykedők inkább fásult kötelességtudatból, engedelmes automatákként, semmint lelkesedésből cselekszenek: a mester józan, pragmatikus gondolkodásmódja érthető módon ragadós. Főleg Hevér Gábor rolleres Saint-Justje tenyérbe mászóan ellenszenves pacák, de az ezen a térfélen dívó közömbös és vérszomjas arroganciáért Mészáros Máté Barère-jének sem kell a szomszédba mennie. És ott vannak még azok, legalul, akik a vérre menő politikai csatározást névvel vagy név nélkül elszenvedik és/vagy élvezik. Hegyi Barbara és Borbiczki Ferenc házaspárja például rögtön mindkét állapotot harsányan, átélhetően megjeleníti. A két, a hivatalos vélemény szerint hülyének nézett, de azért nagyon is élesen látó polgár (Rajhona Ádám és Dengyel Iván) meg mintha egyenesen Shakespeare-től, mondjuk, a III. Richárd mocskos londoni utcáiról sétált volna át ide, a Szent István körútra. 

Robespierre-nek a szintén Shakespeare-től kölcsönzött gyakorlatias bölcsessége, a „Csak a halottak nem jönnek vissza” sokáig ott visszhangzik a patinás falak között. És legvégül tudatosítják bennünk azt is, hogy mindaz, amit elkövetett ő és elvtelen elvbarátai, szigorúan a köztársaság nevében zajlott. Ha a színházból kijőve erről nem feledkezünk meg, akkor már megtettük, amit az előadás elvárt tőlünk.
Szerző:  Georg Büchner,  Cím:  Danton halála,  Fordította:  Bíró Bence, Ivanyos Ambrus, Thury Gábor,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Díszlet:  Menczel Róbert,  Jelmez:  Nagy Fruzsina,  Zene:  Bella Máté,  Dramaturg:  Vörös Róbert,  Mozgás:  Király Attila,  Irodalmi munkatárs:  Forgách András,  Szcenika:  Krisztiáni István,  Világítás:  Csontos Balázs,  Szereplők:  Stohl András, Varju Kálmán, Csőre Gábor, Józan László, Kerekes József, Király Attila, László Zsolt, Hevér Gábor, Mészáros Máté, Géczi Zoltán, Borbiczki Ferenc, Hegyi Barbara, Járó Zsuzsa, Bata Éva, Réti Adrienn, Rajhona Ádám, Dengyel Iván, Karácsonyi Zoltán, Lázár Balázs, Papp Dániel, Inotay Ákos, Fábián Szabolcs, Gonda Kata, Kopek Janka, Mózes András