Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert / Örkény Színház
2013.10.21.

Zsótér Sándor úgy rendez Csehovot, ahogy Brechtet is szokott. Keményen, iróniába ágyazottan, hideg szenvedéllyel. A külső forma játékos-groteszk elemei néhol fölébe kerekednek a drámai matériának. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Szandtner Anna, Takács Nóra Diána
Szandtner Anna, Takács Nóra Diána
Meredten állnak. Néznek maguk elé sokszor mozdulatlanul a szereplők, és visszafogott tónusban mondják szövegüket. Az egyébként üres színpadra helyezett monstruózus díszletelemek, a hatalmas, multifunkcionális műanyag macskafej, a magasba ágaskodó mesés pálmafa-kettős, s a mobiltelefonként villogó, szétnyitható fekete dívány, amin Ranyevszkaja az üzeneteit kapja Párizsból, rátelepszenek a szabatos, s tulajdonképpen konzervatív Csehov-olvasatra. (Díszlettervező: Ambrus Mária.) Megnyitva egyúttal egy olyan értelmezési tartományt, ami részint felülírja a csehovi alakok által közvetített tartalmakat, részint, szinte végtelen variabilitással, kirakós játékként kínálja föl a nézőnek a csehovi textusokat. (Fordító: Ungár Júlia.) 

Emblematikus, hogy Zsótér Sándor színpadán sok minden nem az, aminek mondják, vagy aminek látszik. Lopahin fehér mellényéről és sárga cipőjéről beszél, mindjárt az első jelenetben, a bordóvörös nadrágos, piros inges, nyakkendős kereskedő; igaz, Nagy Zsolt arcán átfut egy könnyű félmosoly, jelezvén, ő is tudja, s mi is érzékeljük a szavak és jelentésük diszkrepanciáját. Fölkel a nap és elsötétül, neonok gyúlnak és kihunynak; Zsótér hatásosan él a világítás effektjeivel, a színek, a fények dinamikájával. A napszakok változásait, a történések múló idejét hideg neonfények (is) jelzik, hangsúlyos helyeken időnként fakó szürkébe, piszkossárgába váltanak a reflektorok, ilyenkor tompa félsötétbe borulnak az egyébként harsogóan színes tárgyak, s fekete-fehérbe úsznak át jelenetek. A harmadik felvonás báljelenetében némán és magányosan lebegnek-függeszkednek a játékosok az üres térben, máskor csillámló, fényes revüfüggönyök előtt és mögött folyik a mutatvány, s a felszabdalt fóliák kivágott rései pálmafákat mintáznak.

Kerekes Éva
Kerekes Éva
A sugallatos látvány akár konzekvens értelmezést is takarhatna, ám a formai játékok szeszélye nem mindig szolgálja a rendezői-tervezői gondolat megvalósulását. Viszont odacövekeli az előadást egy lehetséges dráma-interpretációhoz: hangsúlyosan a gyermekkor, a gyermekjátékok s a gyermeki képzelet színes fantáziavilágát hivatottak ironikusan életre hívni a színpadi monumentumok. Legalábbis a képzelet színpadán. Ranyevszkaja és Gajev valóságtól menekülő ábrándozásai, fantazmagóriái materializálódnak ekként: ha a jelen gyötrelmes gondjaira nem kínálkozik ésszerű megoldás, nem marad számukra más út, mint a menekülés, a visszahátrálás a gyerekkor álomvilágába. 

A nosztalgiával megszépített múltba, amely épp most, a szemük előtt válik semmivé, ködképpé. Az álomittas Gajev (Debreczeny Csaba) egy százéves szekrényhez intézi szózatát, ami apró játékszer csupán, a gyermekkor rekvizituma. Mikor a búcsúzási jelenetben Lopahin új szolgája, a szorgos Jepihodov (Fehér László e. h.) magas fémlétrán állva sorra kihúzogatja a hatalmas műpálma ágait (ironikusan jelezve: irtják a kertet), a készséges és rezignált Várja (Szandtner Anna) egy pálmaágat a feje fölé tartva néhány pillanatra szoborpózba merevedik, ama nevezetes budapesti bronzalakot idézve. Ironikus fricska? Játék a stilizált tárgyakkal s a lerontott, lefokozott profán szimbólumokkal? Semmibe hullt hajdani értékek groteszk visszfénye? De hisz a tárgyak jelentése sem az, ami. Lehet találgatni. 

A színészek perfektül beszélik Zsótér színházi nyelvét. A szerepformálások élén először a Firszet játszó Békés Italáról essék szó. Cilinder, feszesre szabott, testhez simuló mellény nadrággal, délceg, decens járás; libériás inasba oltott univerzális clown. Mintha csak kortalan-nemtelen lenne; a színésznő hibátlanul hozza a nemes tartású agg férfit, aki őrzi egykori méltóságát, gazdái iránti hűségét. A kitűnő Békés Itala az abszurd drámák klasszikus clownjáig tágítja a figura karakterét, s mikor ottfelejtik az elutazók, lassan, tűnődve, mintha csak valami ismeretlen, mágikus totemhez, a semmihez közelítene, némán közel megy a hátra hagyott gyerekkor mesei burkához, a mozdulatlan, merev cicaarcmáshoz. Fénytelenül, homályban botorkálva.

Nagy Zsolt. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Nagy Zsolt. Fotók: Puskel Zsolt
Kerekes Éva Ranyevszkajája is a drámai játék „gyermeki” olvasatát erősíti. Halk visszafogottsággal, derűs rezignációval, a franciás elegancia könnyedségével jelenít meg egy olyan életeszményt, s életstratégiát, ami az adott viszonyok közt már rég anakronisztikusnak látszik. Előkelő idegenként szemléli sorsát. Magába feledkezett felelőtlenséggel, emlékként éli életét. Mikor színre lép a Párizsból érkezett családi trupp élén, tűzpiros, csillogó műbőrkabátban, mintha csak a néhai Schimmelpfennig-darabból libbent volna át a mai Csehov-játékba. Nő a múltból? Szimultán játékok párbeszéde? Csak egy kis vörös prémgallért kapott az egykori fényes, piros bőrhacuka. (Jelmez: Benedek Mari.) Igen, egy nő a múltból, de már rég a jelenben vagyunk, ahol Lopahin diktál, az új földesúr. 

 
 
Takács Nóra Diána. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Takács Nóra Diána. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Nagy Zsolt érzelemmentesen nyomulós menedzsere kábé úgy fest a rettenetes bordó egyenöltönyében, mint egy egykori prime minister festhetett anno, egy vidéki Julien Sorel, amint lilába öltözött, aktatáskás bizniszmenként hódítani indult az egyébként neki ketyegő üzleti világban. S mikor Nagy Zsolt mámoros és győztes Lopahinja úgy kapja ölbe a legázolt Ranyevszkaját, mint a pelyhet, s mint egy bábuval, kezd játszadozni a törékeny asszonnyal, hiszen már rég ez játszmájuk lényege: a hatalom új birtokosaként nemcsak a csodás birtokot nyeri meg, hanem a kegyúri jogot is a lelkek s a testek fölött. Rada Bálint e. h. fennhéjázó, cinikus fiatal inasa is úgy szórakozik az ábrándozó, elvágyódó Dunyasával (Kádár Lilla e. h.), ahogy a hatalom birtokosai szoktak játszadozni az alávetettekkel. Virgonc Jasája energiától és öntudattól duzzadó, pökhendi ifjú; semmi kétség, korunk hőse válik majd belőle, hamarosan. Trokán Nóra Sarlotta Ivanovnája a világba vetettséget, az örökös idegenség alakváltozatait jeleníti meg erőteljesen. Znamenák István néha látványosan elbóbiskoló lomha földbirtokosa színes, érzékletes zsánerfigura, akárcsak Vajda Milán akkurátusan határozott Trofimovja, vagy Takács Nóra Diána átszellemülten, éterien fertőzetlen és lelkes Ányája. Megelevenedett látomásként viharzik át a színen Ficza István átutazója. 

Ungár Júlia jól mondható fordítása a kanonizált Tóth Árpád-verzió után visszavezeti a Csehov-művet a mai kortársi, beszélt nyelv régiójába. Zsótér gondolatilag ellentmondásos előadása elsősorban színészi erőiben kidolgozott; mindössze annyi hiányzik belőle, amitől átütő erejű lehetne a produkció. Az ördöglakat felnyitása, ezúttal is, a nézőre vár.
Szerző:  Anton Pavlovics Csehov,  Cím:  Meggyeskert,  Fordító, dramaturg:  Ungár Júlia,  Rendező:  Zsótér Sándor,  Díszlettervező:  Ambrus Mária,  Jelmeztervező:  Benedek Mari,  Szereplők:  Kerekes Éva, Takács Nóra Diána, Szandtner Anna, Debreczeny Csaba, Nagy Zsolt m. v., Vajda Milán, Znamenák István, Trokán Nóra m. v., Fehér László e. h., Kádár Lilla e. h., Békés Itala, Rada Bálint e. h., Ficza István