Salamon Eszter: Mesék a testtelenségről / Café Budapest 2013, Trafó
2013.10.30.

A címben szereplő mondatot a Mesék a testtelenségről egyik szereplőjének – egy a rákkutatásban tevékenykedő kutyának – a szájába adja a rendező, de ugyanezzel a gondolattal és vegyes érzésekkel távozhatott Salamon Eszter előadásáról a közönség. Kísérleti alanynak lenni ugyanis nem feltétlen szórakoztató, de mindenképp tanulságos. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

A főként külföldön dolgozó táncos-koreográfus, Salamon Eszter átlagosan kétévente mutat meg a hazai közönségnek egyet-egyet, ha nem is feltétlen a legfrissebb munkái közül. Ezekből már kiderült, hogy folyamatosan kereste a tánc határait. A 2011-ben szintén a Trafóban bemutatott, 2007-es darabja, az És akkor egy tánc nélküli koreográfia volt. 

A Café Budapest Fesztivál keretében most műsorra tűzött produkció, a Mesék a testtelenségről (Tales of the Bodiless) pedig már a koreográfia általa kitágított értelmezésébe sem fér bele. Ahogy a közönségtalálkozón elhangzik, a táncról úgy érzi, már mindent elmondott. Ezúttal magának a színháznak a határait puhatolja, méghozzá úgy, hogy elhagyja annak összes lényegi alkotóelemét. Vetített szövegek, képek, felvételről lejátszott zaj, zene és emberi beszéd elegyét kapjuk előadás gyanánt. A színpad üres, színészek nincsenek, mindent, amit hallunk vagy látunk, korábban rögzítettek. Leszámítva a színpadra begomolygó füst mozgását, nincs olyan összetevő, amely az előadás idejében konstruálódna. Mi maradt a színházból? A közönség.

A közönség tudja, hogy miután elfoglalta a helyét és kialszanak a fények, rövid időn belül látni fog valamit a színpadon. Ezúttal azonban hiába fókuszál, hiába fúrja át tekintetét a sötétségen, nem kapja meg, amit vár. Salamon Eszter gonosz csellel, egy tíz percen át tartó, sötétségbe burkolt, morajló zenével aláfestett eseménytelenséggel készíti fel nézőit az elkövetkezőkre. Mintha ezzel akarná kiszippantani belőlünk rutinjainkat, és visszatenne minket egy kezdőpontra, hogy fussunk csak neki újból ennek az egész színházi befogadás dolognak. 

A kezdeti tanácstalanság, türelmetlenkedés után ez valóban működni kezd. A néző belekapaszkodik a hangszórókból érkező ingerekbe, ha a színpadon nem is, lelki szemei előtt máris képek cikáznak. Az észlelés korlátai szokatlan szabadságot is nyújtanak számára. Talán idegesen forgatja a szemét, grimaszol, netán fáradtan fejét az ölébe hajtja, vagy behunyja a szemét, hogy még jobban koncentrálhasson az agyában keletkező képekre. Bármit megtehet, hiszen olyan sötét van, hogy még székszomszédja sem látja, mit csinál. A zsúfolt nézőtéren mindenki a saját kis magán(y)színházának főszereplőjévé válik.

Képek az előadásból
Képek az előadásból
Az előadás cselekményét a cím szerint három mese, valójában leginkább a tudománytalan fantasztikum műfajába sorolható apokaliptikus víziók alkotják. Először egy mocsárról hallunk, mely feloldja az abba belezuhanó ember csontját, de konzerválja bőrét évezredekig. Majd az ember nélküli, kutyák által uralt világba kalauzol minket a rendező, végül bemutatja elképzelését arról, hogyan adhatná át az emberiség testtel még rendelkező fele a fizikai létezésével kapcsolatos tapasztalatait a testüket elvesztett embereknek. A történeteket egyrészt az egyes „mesék” előtt kivetített rövid magyar leírásból, valamint angol nyelvű monológokból és dialógusokból ismerjük meg. Míg az első részben csupán morajló zene és sötétség kíséri a „hangjátékot”, a másodikban mozdulatlan vetített alakokat, a harmadikban pedig már mozgást -áramló füstöt-, és fényt is látunk. A szövegek szókincse sokszor a tudományos leírásokat idézi, az emberek, akiknek hangján megszólalnak ezek, legtöbbször monoton, szenvtelen stílusban beszélnek, hangjuk olykor gépszerűvé torzítva kong. 

A rideg sci-fi hangulatot vizuális és verbális provokációkkal ellenpontozza Salamon Eszter. Leginkább explicit módon a második részben, amikor a kutyák párbeszéde alatt egy férfi és egy nő mozdulatlan képét vetíti elénk, így kénytelenek vagyunk emberként elképzelni a választékosan csevegő kutyákat, akik azonban időnként trágár szavakkal, nyers stílusban adnak hangot állatias ösztöneiknek. Majd látjuk, amint egy férfi kutyákhoz intézett dühös kiáltványát a kamerába ordítja, s mivel nem kapunk belőle mást, csak száját és villogó fogait, vicsorgó, ugató kutyának látjuk.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A különös, kreált, egyszerre ingerszegény és váratlan ingereket közvetítő világ észrevétlenül bevonja rendszerébe a nézőt, aki azon kapja magát, hogy kitartóan morfondírozik, milyen lehet szép lassan feloldódni a mocsárban. Gondolkozik, hogy épülhet fel a kutyák irányította társadalom. Töpreng, hogy maradhat életben az ember, ha eltűnt a teste. Az amorf formákat öltő, folyton átalakuló, burjánzó füstbe pedig a legkülönfélébb képeket látja bele. Csak amikor az előadás végén zavartan megtapsolja az üres színpadra imént besétáló, meghajoló alkotókat, jön rá, hogy amíg ő a világból eltűnő emberről elmélkedett, addig a színházból eltűnő színház kísérleti alanyává vált. A történet szinte csak eszköz, katalizátora, beindítója a kísérleti folyamatoknak. Mert bár az ember és test, a fizikai és virtuális jelenlét témája akár aktuális is lehetne, Salamon Eszter futurisztikus kitalációi nem tesznek fel társadalmunkra, kultúránkra vonatkoztatható kérdéseket, saját életünkre, világunkra nézve semmilyen tanulsággal nem szolgálnak. Az előadás nem ezekről, hanem arról szól, hogyan változtat a néző észlelésén, befogadói módszerén az, ha a színház összetevői közül egyedül, ő maga, vagyis a közönség adott csupán. 

A Mesék a testtelenségről című előadást 2011-ben mutatta be a rendező, tehát a kísérlet két éve folyik. Érdekes lenne tudni, hogy ez idő alatt milyen válaszok születtek a feltett kérdésre.
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Mesék a testtelenségről,  Rendező:  Salamon Eszter,  Koncepció, szöveg és összeállítás:  Salamon Eszter, Bojana Cvejic,  Zeneszerző:  Cédric Tambrain, Terre Thaemltiz,  Zenei tanácsadó:  Berno Odo Polzer,  Hangterv:  Peter Böhm,  Fény és képterv:  Sylvie Garot