Richard Strauss: A hallgatag asszony
2013.10.17.

Sokáig alig vettek róla tudomást, hanglemezfelvétel is kevés készült belőle, Amerikában csak az ötvenes évek végén mutatták be – s mindmáig ritkán játsszák. A hallgatag asszony a Müpában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Dietrich Henschel
Dietrich Henschel

Több szempontból is különleges mű A hallgatag asszony (1935). Speciálissá teszi helyzetét Richard Strauss életművében, hogy ez az az opera, amelyben az 1929-ben elhunyt eszményi alkotótárs, Hugo von Hofmannsthal helyett a Straussnál 17 évvel fiatalabb Stefan Zweignek kellett vállalnia a szövegíró szerepét (a librettó míves megmunkálása és rendkívüli nyelvi ötletgazdagsága sejteti is, milyen megfeleléskényszer nyomása alatt dolgozhatott a sikeres író). Izgalmas és gondolatébresztő a mű sok utalása, allúziója, hiszen a Schweigsame Frau nemcsak az alapjául szolgáló eredeti színdarab (Ben Jonson: Epicoene or the Silent Woman, 1609) nélkül nem születhetett volna meg, de ott van nyilvánvaló előképei között A sevillai borbély, a Don Pasquale és a Falstaff is – a darab alaphelyzete, cselekményfordulatai és allúziói mind erre utalnak. És persze jellel jelölt opus ez Strauss pályáján abból a szempontból is, hogy e mű – groteszk módon éppen egy vígjáték! – bemutatója kapcsán (igaz, nem a darab tartalmával összefüggésben) került a zeneszerző súlyos konfliktusba a náci vezetéssel: felszólították a Reichsmusikkammer elnöki tisztjéről való lemondásra. Strauss kegyvesztett lett, indexre tették a darabot, melynek utóélete is megszenvedte a kezdet erőteljes „zökkenőjét”.

Íride Martinez
Íride Martinez

Legyünk igazságosak: a népszerűtlenségben alighanem az is közrejátszik, hogy az opera rendkívül hosszú és igen-igen megterhelő – nemcsak a közönség számára, amelynek, ha a művet húzások nélkül játsszák (amúgy ez nemigen fordul elő) közel háromórányi tiszta zenét kell végighallgatnia, de az előadóknak is. Sir Morosus szerepe hallatlanul igényes, impozáns volumenű és tág ambitusú basszust követel (gondoljunk csak a II. felvonás végi extrém mélységekre), Amintáé a gyilkosan virtuóz koloratúrszoprán partie-knak abból a fajtájából való, amelybe Fiáker Milli (Arabella) vagy Zerbinetta (Ariadné Naxosban) is tartozik, s egészében véve töménytelen szöveg és rengeteg énekelnivaló akad a wagneri méretű, három felvonásos műben. (Nem véletlenül: ennek a sok szónak és hangnak kell a nyugalmazott admirális idegeire mennie…). A Művészetek Palotája és a Nemzeti Filharmonikusok nagyszabású közös Strauss-operasorozata keretében a mű tavaly ősszel került volna közönség elé, de a premier akkor technikai okokból elmaradt. Most, immár a Capriccio időközben lezajlott előadásával emlékeink tarsolyában, megnézhettük-meghallgathattuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a darabot, melyet magyar társulat mindeddig soha nem játszott.

Kocsis Zoltán húzott ugyan a partitúrából, de nagyon keveset, s úgy, hogy a fontos összefüggések sehol se csorbuljanak. Anger Ferenc legutóbbi Strauss-rendezése, az Ariadné Naxosban operaházi produkciója számomra sok vonatkozásban túlragozottnak tűnt – effajta kényszeredettséget, a műre való rátelepedés szándékát itt-most egyáltalán nem éreztem. A hallgatag asszony budapesti megvalósításában a legfontosabb színi megnyilvánulás amúgy sem a rendezés, hanem a díszlettervezés irányából érkezik: Szendrényi Éva mindhárom felvonást egy hatalmas, a darab elején a szemünk láttára felfújódó, majd a végkifejlethez közeledve szintén a szemünk láttára összezsugorodó halcsontvázban játszatja. Akadt, aki erőltetettnek találta e metaforát – szerintem jól tagolta a teret, kellő irónia felhangjait vitte a cselekmény értelmezésébe, s persze finoman utalt mind arra, hogy Sir Morosus nem e világból való, nincs otthon a szárazföldi élet konvenciói között, mind pedig arra, hogy hősünk fogoly, be van zárva. Hogy hová? Ahová oly sokan: önmagába. A librettó fordítása ezúttal szintén a rendezőtől származott: Anger Ferenc finoman cizellált magyar szöveget nyújtott át a közönségnek (amely e szöveget nemcsak a kivetítőn olvashatta, de az ingyenes kiadványban kinyomtatva is kézhez vehette és hazavihette). Anger fordításának aktualizálásaival, az eredeti fordulatok poénközpontú modernizálásával nem értek egyet – de üsse kő, ha ez kell ahhoz, hogy a közönség a darab közelébe férkőzzék, hát legyen. A legfontosabb: Anger rendezése oldott volt, engedte játszani a művészeket, élni a figurákat, semmilyen kimódolt Regietheater-ötlettel nem terhelte meg a darabot, viszont segítette a pergő, vérbő komédiázást. Mindezzel megteremtette az alapjait annak a lelkesítően nagyszerű és minden részletében hallatlanul élvezetes produkciónak, amely Kocsis Zoltán karmesteri zsenialitása és a pompás énekes gárda jóvoltából létrejött.

Rúni Brattaberg
Rúni Brattaberg

Nemzetközi szereposztásban szólalt meg az opera, két világklasszissal. A Feröer-szigetekről érkezett főszereplő, Rúni Brattaberg (1966) monumentális hang, monumentális test (a magas Kocsis alacsonyabb nála), monumentális személyiség (micsoda Ochs báró lehet ez az énekes, és micsoda Falstaff! – az előbbi szerep ott van repertoárján, az utóbbinak nem látom nyomát életrajzában). Sir Morosus jellemét virtuózan gazdálkodja ki legsajátabb szubjektumából – legalábbis ez a benyomásunk a tökéletesen természetes alakítás láttán. Zeneileg pedig – mind a hang teherbíró képességét, mind a kivitelezés technikai fölényét, mind pedig a karakterizálás művészi intelligenciáját értve ez alatt – hasonló tökéletességgel szembesít. Dietrich Henschel (1967) nagyszerűen képzett baritonját és kifinomult lényét másfél évtizede Busoni Doktor Faustjának emlékezetes Nagano-féle felvételén ismertem meg, s öröm volt most személyesen is találkozni e nagy művésszel. Könnyedség, elegancia és gondolatgazdagság jellemzi, érzékeny, filozofikus humor és zenei sziporkázás, mely a borbély szerepében gyakran adja át helyét a prózaszövegnek – és Henschel nemcsak énekesként, színészként is excellál. A Costa Rica-i Íride Martinez világos és mozgékony szopránja tökéletesen győzi Aminta/Timidia kettős szerepének vokális megpróbáltatásait, és alakítása is elég árnyalt és rétegezett ahhoz, hogy plasztikusan jeleníthesse meg a fiatalasszony jellemében – de még inkább a szituációban – rejlő kettősséget: míg gyötri (mert gyötörnie kell) az öreget, valójában sajnálja, s legszívesebben átölelné. Az osztrák Bernhard Berchtold pedig mind hangjának karakterével, mind személyiségével alkalmasnak bizonyult arra, hogy Henry Morosus, az unokaöcs alkatának líraiságát hangsúlyozza. Mellettük kitűnően teljesítettek a magyar mellékszereplők, mindenekelőtt a kiváló Temesi Mária a házvezetőnő, özvegy Zimmerleinné szólamában – de nem lehet panaszunk Szüle Tamás Vanuzzijára, Geiger Lajos Morbiójára és Cser Krisztián Farfallójára sem, ahogy a lányválogatás jelenetének két rivális jelöltje, Pasztircsák Polina (Isotta) és Kálnay Zsófia (Carlotta) is méltóképp kiaknázta szerepének komikus lehetőségeit. Kitűnően helytállt a Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás).

A produkció lelke persze a teljes zenei folyamatot átlátó, összefogó és újraálmodó, megvalósításán azonban nagyon is éberen dolgozó Kocsis Zoltán volt. Vezénylése világossá, sőt kézzel foghatóvá tette számunkra a kései Strauss-opera nagyságát, szépségét és gazdagságát; azt az ezer színt, amelyben A hallgatag asszony partitúrája pompázik, azt a zenei humort, amely a nyelvi humorral karöltve jár, s azt a bölcs és mély emberismeretet, amely csak az idős szerzők sajátja, és amelyben Straussnak ez az alkonyi derűjű remeklése oly kivételesen bővelkedik. A Nemzeti Filharmonikusok gárdája híven és áldozatosan követte mesterének utasításait, a muzsikusok játéka nyomán a zenekari hangzás kivirágzott, mint egy végtelenül tarka és vonzó nyári rét. Telt szimfonizmus, reprezentatív szólók, finoman áttört kamarazene ­– a közel háromórás zenei folyamat mindebből bőséges kínálatot nyújt, s a zenekar ennek a bőségnek egyetlen árnyalatát sem hagyta veszni. Magam a második előadáson lehettem jelen: kivételes este volt, amelynek során nem a múló percek növekvő súlyát, inkább a repülő idő könnyűségét érzékeltük. 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. október 12.