Franz Kafka: Przemiana (Átváltozás) / Stary Teatr, Krakkó
2013.10.04.

A krakkói Stary Teatr Nova Scena színpadán, ami emlékeztet a Kamrára (csak annyi a különbség, hogy a terem a főépületben van, rögtön a bejárattól balra), két évvel a bemutató után megnéztem Magdalena Miklasz Átváltozás-rendezését. FORGÁCH ANDRÁS ÍRÁSA.

Szerzőként Kafka van feltüntetve, holott töredékes lengyelségemmel is, de a színészek játékából is világos volt, hogy rengeteg rögtönzés van benne, természetesen friss mai újságot olvas a családapa, abból ráadásul fel is olvastat magának imádott leányával, Grétával – sőt, a voltaképpeni előadás előtt, még az előcsarnokban látunk és hallunk egy vitát, amely, mint utólag kiderült számomra, az Egy küzdelem leírása című korai Kafka-novella dialógusaiból építkezik, és ennek során egy szenvedélyes és rámenős fiatalabb színész (a későbbi prokurista, illetve a magyar fordításban cégvezetőként aposztrofált Andrzej Rozmus, aki egyben, nyilván takarékosságból, a három albérlő szerepét is átveszi a darab végén – azért mondom, hogy takarékosság lehet csak az ok, mert annyira szeretem a három albérlő jelenetét, ahogyan egyre kevésbé érdekli őket Greta hegedűjátéka, és közben ahogy a kissé pókhálós Gregor előkúszik a szobájából, de most így belegondolva, koncepció lehet mögötte, mert bizony másként fejeződik be a darab, mint a novella, de erről később, és Gregor nem kúszik elő, sőt, szinte át se változik), és egy félénkebb, szorongóbb, valamivel idősebb, szakállas, sovány színész (a későbbi Gregor, Wiktor Loga-Skarczewski) között. 

A közönség reakcióiból ítélve, habár a színészek szolid (szürke és fekete) öltönyben voltak, a vita közöttük teljesen friss, mai dialógusnak hatott (a közönség erősen emlékeztet a Katona vagy Örkény közönségére, a 116 férőhelyes terem megtelt, a lépcsőn is ültek páran). A kb. félórás jelenet során ezek ketten furmányosan becsalnak minket a nézőtérre, ott aztán egy idő után elkezdődik a darab, de nem Gregor Samsa ébredésével, mivel ezzel Magdalena Miklasz egyáltalán nem foglalkozik – a rendezőnőről eddig nem hallottam, de így utánaolvasva úgy látszik, hogy a lengyel színház egyik üdvöskéjével van dolgunk (“vagány csaj”, mondaná rá Radnóti Zsuzsa, tőle hallottam ezt a kifejezést először, harminc éve), holnapután lesz a Loudoni ördögök című opera bemutatója a varsói Operaházban az ő rendezésében, és ahogy elnézem, csupa érdekes darabot rendez érdekes társulatoknál –, tehát nem hatolunk bele Samsa-Kafka lelkébe, nem érdekel minket a főhős belvilága, morfondírozásai (ez a funkció nyilván a nyitányként alkalmazott Egy küzdelem leírására hárult), hanem a családot látjuk. 

A papát (Zbigniew Ruciński) egy narancsszínű frottírfürdőköpenyben és papucsban, amint a tranzisztoros rádiójával bíbelődik hátul egy fotelben, egy mennyezetre függesztett, jól megvilágított páfrány alatt, a mamát (Aldona Grochal) kényelmes kék otthonkában látjuk, amint egy Ikea-karakterű kerek asztalnál és a természetesnél némileg nagyobbra és masszívabbra gyártott széken ülve almát hámoz, és a jelenet során a hámozott almacikkelyeket több ízben késhegyen nyújtja férjének és leányának az asztal fölött, szólván, “Vitamin!”. Mögötte a sötétben modern varrógép áll egy kisasztalon, a gépnek később természetesen lesz funkciója, és végül látjuk Grétát, Gregor imádott kishúgát, (a bemutató idején főiskolai hallgató Julia Sobiesiak) hófehérben (örök elsőáldozó és örök menyasszony), amint jógagyakorlatokat végez egy kis tornamatracon. Némileg eltérő magasságú sötét dobogórendszerrel jelzi a díszlet a lakás járásait, illetve a szereplők különös irányváltásaival, falak nincsenek, az egyetlen furcsaság vagy érdekesség, hogy Gregor ágya a színpad jobb szélén be van süllyesztve a padlóba – itt történik majd az átváltozás. 

A cselekmény sokáig nem is más, mint a család élete. A kishúg az anyától kapott hámozott almadarabokat titokban az asztalra rakja és zsemlét vajaz magának. Az apa a recsegő rádiót hallgatja, az antennát birizgálja, újságot olvas. Kis tevékenységeik: hogy mindenféle alig látható foszlányokat csippentenek föl, motoznak, szöszölnek olyanná teszi az életűket, mintha rovarok volnának.  Eközben Gregort látjuk, amint ébresztőórára ébred, megnézi arcát egy képzelt tükörben, felöltözik, hóna alá csapja az árut, a hosszú bálákat, amikkel ügynökösködik, és elvágtat hazulról, ki, a nézőtéren át. Aztán megjön, a bálákat a falra csapja fel, azok odatapadnak – olyanok ezek a szürke, barna és fekete bálák, mint valamilyen bogár csápjai vagy ízelt lábai –, levetkőzik, bebújik az ágyba és alszik, és ez így megy többször egymás után, a családi idill az asztal körül és ezzel párhuzamosan Gregor egyre frenetikusabb és egyre kényszeresebb, amíg egy szép napon Gregornak elege nem lesz, és nem kel föl többé. 

A család érzékeli, hogy valami nem stimmel, de elsiklik fölötte, egészen addig, míg nem dörömböl valaki észtvesztően, sokszorosan és egyre hangosabban az ajtón. A cégvezető érkezik, ez pedig végül kiprovokálja Gregor megjelenését a család színe előtt, a botrány bekövetkezik. Gregor nem lett rovarrá, nem, egyszerűen, kiíratkozott az emberiségből, mondhatni megőrült, elfelejtett beszélni, ahogy tetszik, furcsán viselkedik, nem lehet vele kommunikálni, mindenféle pózokba vágja magát, motyorászik, pittyegő hangokat ad ki: a színész játékában nincs semmi túlzás, a lényeg, a család teljes figyelmetlensége és érdektelensége, amely még a felháborodásnál és aggódásnál is erősebb. Amikor a cégvezető némi teátrális kiabálás, járkálás, dörömbölés után öklét rázva távozik, a család folytatja addigi életét. A cégvezető utolsó dörömbölése Gregor képzeletbeli ajtaján már teljesen állatias, egyáltalán, a család tagjai, a maguk módján mind állatias viselkedési módokat vesznek föl – Gregor marad az egyetlen ember a társaságban. A papa hátul, a karosszékében a kihúzható antennát birizgálja a kis zsebrádióján, az antenna olyan, mint a csiga szarva, érzékeny. A mama szuszogva, fujdogálva nézi a varrógép csatlakozóját, a kis kék anyagfoszlányokat, amikből valamit varrna, egyenként előveszegeti, fogdossa, mint valami kis táplálékdarabkákat. Végül Gréta a székével ad elő, kamaszlányként, különös mutatványokat, miközben anyjával beszélget: mint egy bábból lassan kibújó pillangó, rakosgatja a tagjait, átveti a lábát a szék támláján, teljesen önfeledten. 

Az egyetlen színpadi gép: Gregor oldalán magától fölmegy egy fekete függöny, mögötte láthatóvá válik gyűrött lepedő: egy darabig ott rejtőzik el Gregor. Aztán jön a híres hegedűszám – a papa katonás ütemet próbál diktálni az egyre szebben hegedülő Grétának (egy-kettő, raz-dva, raz-dva), akinek el is megy a kedve az egésztől, a prokurista, aki szórakozottan varr is egy kicsit a varrógépen, egyáltalán nem figyel oda, végül felháborodva távozik a nézőtéren át, a papa pedig, önkívületében, mint egy karatebajnok, szétveri, széttrancsírozza az almákat az asztalon, lesöpri őket a földre (a novellában az egyik kedvenc jelenetem, mikor az apa úgy kergeti vissza Gregort a szobájába, hogy almákat vagdos hozzá, gonoszul és pontosan céloz ez a mindaddig betegeskedő férfi, és az egyik alma beleáll Gregor hátába, mert túl lassan fordul az ajtaja felé, és erre az apja nincs tekintettel). Ezúttal nincs jelentősége annak, hogy Gregor mi vagy mi nem (valamilyen furcsa ruhában, egy a felsőtestére húzott jégeralsóban gubbaszt valahol, mint egy nagy, depressziós bagoly): ezúttal az apa őrjöngése, az ő szabatos, pontos, erőteljes örjöngése a fontos. Ugyanúgy, mint amikor szabatosan beszámol kis családjának arról, a noteszéban lapozgatva akkurátusan, hogy nem is állnak olyan rosszul voltaképpen – hála az ő bölcs előrelátásának. 

Kafka novellája voltaképpen optimista hangulatban ér véget: mikor végre megszabadultak Gregortól, a kis család kart-karba öltve megy az utcán, a kishúg csinos, eladósorba került, mindenki boldog. Az előadás nem adja meg ezt a feloldozást. Ott ér véget, hogy az anya, Grétával harcolva, mindenképpen rendet akar tenni Gregor szobájában, látni akarja az ő kisfiát. Gregor azonban nincs a szobában, már rég elkúszott máshová, valamilyen jeleket rajzol a hátsó, fekete falra, alig látható labirintushoz hasonló vonalakat. Eközben az anya és Gréta végsőkig menő küzdelmet folytatnak Gregor ágya fölött. Az anya végül letépi a lepedőt a falról: mögötte egy ablak válik láthatóvá, a színházépület valódi ablaka, amelyik az ulica Jagiellońskára néz, látjuk is a járókelőket a neonfényes utcán, nekik nem tűnik fel, hogy idebent történt valami. Kilenc óra múlt. Az anya kétségbeesetten bámul kifelé. 

Magdalena Miklasz eszközeinek egyszerűségével tűnik fel. Nem kérkedik tudásával, minden megtörténik a felszín alatt. A színészeknek szabadságot ad, személyiségükkel vesznek részt a történésekben. Nem modoros. Pontosan olvasta Kafka művét, és annyit csinált meg belőle, amennyit érdemesnek látott. Szép kézírása van. A lengyel színház, ez világosan látszott ebből a tágas és egyszerű előadásból, erőlködés nélkül európai, sallangtalanul lengyel. 
Címkék: , Franz Kafka, Stary Teatr