Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZOCIALIZMUS MINT OLYAN

Pintér Béla: Titkaink / Pintér Béla és Társulata, Szkéné
2013. okt. 4.
Röhögünk rajta, pedig sírni kellene. A bornírt, ócska, ostoba, kisszerű világon, amit az előadás bemutat. S amiben, nem mellesleg, évtizedekig éltünk. (Mármint némely korosztályok.) KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Pintér Béla, Friedenthal Zoltán
Pintér Béla, Friedenthal Zoltán
Pánczél elvtársostul, vasfüggönyöstül, meggy rónástul, flegma pincérestül.  Lehet, hogy nem egészen így történt, ami történt, és nem is ennyire elvetemülten volt ostoba az a rezsim. Mégis: Pintér Béláék testközelbe hoztak egy letűnt, de a zsigereinkben s a társadalmi reflexeinkben masszívan tovább élő kort, mentalitást és életérzést, legalábbis annak egy intenzív metszetét, úgy, ahogy azt színpadon szinte még sosem láttuk. Keserves dolog szembenézni a múlttal. Szívbe markoló. 
Forog az óriás magnószalag a háttérben, lassan gördülnek az orsós magnó (huszonéveseknek mit mond ez?) tekercsei, gyűlnek valahol, egy elátkozott hivatalban, a rögzített, titkos felvételek. Meg pörögnek a számok a hetvenes évek mainstream zenéiből, amikor is táncházba (és beatkoncertre) járt a lázadó ifjúság, hogy kitombolja magát, s feledje a megalkuvások, az apátia, a kollektív hazugságok mindent behálózó szövevényét. A pártállamot a „szerveivel”, meg a szőke kólával. 
Csákányi Eszter
Csákányi Eszter
Az előadás intenzív hatásmechanizmusát mutatja, hogy minden nézőt megszólít valamiképpen. Kit ezért, kit meg amazért. Rátelepszik az emberre, mint valami nyúlós, ragadós, nyomasztó emlékkép vagy álom, amitől, úgy hisszük, megszabadultunk már egyszer. Vagy mégsem? Nyilván lesznek, akik leegyszerűsítettnek vélik majd a színjáték társadalomképét. De hát a Pintér Béla és Társulata sem a Kádár-rendszerről értekezik a Titkainkban, hanem „mindössze” emberi élethelyzetekről, viselkedésformákról, karakterekről, jellemekről és jellemtorzulásokról. És igen: a mélystruktúrák működéséről. Meg az emberi pszichében történt roncsolódásokról. Frusztrációkról és bűnökről. 
A játék ezúttal is kényes témát boncolgat, amúgy Pintér-módra, erős élőzenei háttérrel, nyers, mégis kifinomult dramaturgiával. Ügynökökről szól a lehangoló mese, pedofíliával megspékelve. Meg a kiszolgáltatottság alvilági stációiról. Ahogy a cinikus hatalom őrlő mechanizmusa fölzabálja az embereket. Pintérék nem a mai ügynöktörvény-bohózatok viszolyogtató politikai játszmáiról értekeznek, hanem mintegy alulnézetből, az elszenvedők optikájából mutatják be az elborzasztó gyakorlatot, a hatalom által kreált csapdahelyzeteket. Bár a beszervezés, a zsarolás, a besúgás piszkos trükkjei és lélekölő technikái is hangsúlyos szereplői a játéknak, mégsem ezek az előadás főszereplői. Hanem az egyszerre ördögi és slampos gépezet, ami földönfutót csinál mindenkiből, aki a fogaskerekei közé kerül. 
Timikét, a hétéves kislányt pedofil játékszerül használja nevelőapja, a népzenegyűjtő táncházas aktivista, István (Friedenthal Zoltán). Aki ekkorra már elhidegült feleségétől, s a pszichológusnőnél, a rámenős Elviránál (Csákányi Eszter) tett látogatása közben döbben rá, hogy bűnös vonzalmából nincs kiút. Vallomását rögzítik a bepoloskázott szobában, s mire hősünk a pöffeszkedő kultúrpápa, Pánczél elvtárs színe elé kerül, hogy megkösse alkalmi alkuját a regnáló hatalommal, már zsarolhatóvá válik, s kényszerűen beadja a derekát. 
Stefanovics Angéla
Stefanovics Angéla
Beszervezője (majd tartótisztje) régi cimbora, a táncház akolmeleg beltenyészetének oszlopos tagja, a cinikus Szujó (Thuróczy Szabolcs), aki a társaságban elszenvedett sérelmeit, vélt vagy valós megaláztatásait kompenzálandó, szorgosan földobja barátait. A táncházi főnököt, Imrét (Pintér Béla), aki egyben egy szamizdat főszerkesztője, már a frissen beszervezett, megzsarolt ügynök súgja majd be. Utóbb, már a frissen kitört demokráciában, Szujó állami főfunkciként, a simulékony államtitkár asszony (Szamosi Zsófia) társaságában díjat ad át Imre fiának, a korábban szintén áldozatul kiszemelt Ferikének, az időközben felnőtt zongoraművésznek.
A nevek behelyettesíthetők. Az emberek is. Bárkivel megtörténhetett, ami megtörtént. Pintérék súlyos drámaiságú, illúziótlan, mégis gyilkosan mulatságos előadásában pőrén áll előttünk a nyomorult ügynök, mint az elnyomó rezsim páriája. Aki sosem szabadulhat majd a hálózat csapdájából.  
Pánczél elvtársat (is) Csákányi Eszter játssza; a penge logikájú, kefebajuszos, dörzsölten lomha és könyörtelen állami főhivatalnok némely gesztusában a korosabbak ráismerhetnek a hajdani KB-titkárra. De Csákányi itt most egy magányosan vágyakozó meleg funkcionáriust mutat be a Kádár-rezsimből, a „józan kompromisszumok robotosát” (a nagyhatalmú kultúrpolitikus nevezte így anno az egykori pártfőtitkárt), aki rózsadombi villájába csalogatná tűzijátékot nézni a friss Kossuth-díjas zenekutatót, Istvánt, aki ekkorra már megfutamodik. 
Enyedi Éva
Enyedi Éva. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Pintér darabjában számos kihegyezetten groteszk vagy metszően szatirikus jelenetsort látunk: a lenyalt sérójú kisfiú, Ferike (Stefanovits Angéla remeklése) dacosan ellenszegül a felnőtteknek a presszóasztalnál, mikor apja össze akarná ismertetni újdonsült szerelmével, a bigott mozgalmár Beával (Szamosi Zsófia). S ahogy rendelnek, az undok pincér úgy szolgálja ki őket, mint a rendszer két lábon járó megtestesült szimbóluma. Thuróczy Szabolcs unott, utálatos felszolgálója lassan, jelentőségteljesen lépdel, ellenségesen hallgat, és személyes sértésnek veszi, ha kérni merészelnek tőle valamit. A magánéletét élni próbáló szamizdatszerkesztőre rontó titkosrendőr-főnök (ki más: Szujó) viharvert aktatáskájába önti az asztalon hagyott ételmaradékot, mint valami bűnjelet. Szamosi Zsófia finoman mintázott vehemens Beája elvakult mozgalmi lelkesültségből, roppantul céltudatos nőiségből gyúr összetett alakot. Enyedi Éva pizsamásan hancúrozó Timikeként a gyermeki rajongás, a megsejtett bűntudat, s az önfeledt játszadozás kevercséből formál teljes figurát. Roszik Hella odaadó asszonykája még akkor is ragaszkodni próbál férjéhez, mikor már rég leomlott köztük az érzelmi kötelék. Friedenthal Zoltán a sodródó, újabb és újabb csapdákba belesétáló, s a mocsárban evickélő, akaratgyenge férfi alakját állítja elénk élénk színekkel. Pintér Béla beatfrizurás, gondterhelt Imréje a tánclépések, a beszédes elhallgatások, az összepillantások, a közös danászások virtuóza.  
A gazdag és hiteles tárgyi világ, a hetvenes éveket idéző hajviseletek, a topis és műnépies táncházi szerelések, a nagymintás szoknyák, kucsmák, szütyők kort idéző poézise az előadás elmaradhatatlan tartozékai. (Jelmeztervező: Benedek Mari.) Ahogy a gondosan kiválogatott zenék kompozíciója is, amint hőseink az erdélyi népzenétől elérnek a Boney M-slágerekig. 
Pintérék előadása fölkavar, megdöbbent és megnevettet. Jobban, mint bármikor az utóbbi években. Mert látleletük ezúttal nemcsak pontos és árnyalt, hanem távlatos is: pontosan arról tudósít, ami a társadalmi érzékenységű, kritikai színház eminens feladata. Kibeszéli a kimondhatatlant, az elmondhatatlant. Szembesülésre késztet; egyszerűen, katartikusan. A produkcióból nem hiányzik a civil kurázsi, ahogy körkörösen, egyre mélyebbre hatolva, újabb és újabb dimenzióit tárja föl a pokol bugyrainak.     
Az előadás megrendítő záró jelenetében már-már passióként hangzik föl a kisfiú által aposztrofált Bach-mű, s a szerencsétlen férfi, a porba alázott, kitaszított ügynök úgy pusztul majd el, mint a rezsim többi áldozata. A nevesek és a névtelenek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek