Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta / Tanyaszínház 2013
2013.09.10.

A betakarítás, a számadás motívuma úgy foglalja keretbe az előadást, akár a bőrszedő zsidótól vett festett ikon szentjének fejét a glória: a hétköznapok valóságából vezeti tekintetünket a túlvilág misztikumára. Mindez azonban szemfényvesztés, játék és mese. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.


   Jelenet az előadásból
A Vajdasági Tanyaszínház, amely az Újvidéki Művészeti Akadémia magyar tannyelvű színész hallgatóinak nyári gyakorlataként hosszú évtizedek alatt nemcsak az utánpótlás-nevelés, hanem a kultúraközvetítés és a közösségépítés meghatározó „intézményévé” is vált, a 36. évadát zárta. Diktatúrák, háborúk, politikai és gazdasági válságok jöttek-mentek, a tanyások ekhós szekere, az utóbbi időben traktora viszont minden évben előállt, hogy nyakába vegye a délvidéki falvakat, kisvárosokat. Jó ideje Magyar Attila Öcsi elkötelezett szervezői munkájának köszönhetően pályázati pénzekből és a helyi önkormányzatok támogatásával jön létre a kavillói bemutató és a turné. Az idén a tervezett 22 település mindegyikén megtartották az előadást – többnyire olyan helyeken, ahol több száz kilométeres körzetben nincs színház, de még (jó) könyvtár se. Így az évi betevőt, mindenféle vidéki romantikát félretéve, a Tanyaszínház hozza helybe, amihez ráadásul becsületkasszás alapon juthatnak hozzá a nézők: ki-ki addig nyújtózkodik a produkció végén a kalapozáskor, ameddig a takarója ér.

A Tanyaszínház ugyanakkor márkanévvé is vált: nem bóvlit kínál, hanem tartalmat és szórakozást. Idén a kortárs lengyel drámairodalom legismertebb szerzője, Tadeusz Słobodzianek 1992-ben írott Ilja próféta című „hihetetlen históriáját” adták elő Nagypál Gábor, Budapesten élő vajdasági színész, a Stúdió K Színház művészeti vezetőjének rendezésében. Amikor az akadémisták a nyár közepén elkezdték próbálni az előadást, éppen érett a búza, amikor a turné vége felé Temerinbe utaztam, lehajtott fejű napraforgók álltak őrt a földeken, s mire ez a cikk megjelenik, lassan kukoricatörés ideje lesz. A természeti népek életének meghatározó része a vetés és az aratás – a vajdasági emberek nehéz, ám jellemző és a legtöbb esetben egyetlen megélhetési forrása. Unalmas, monoton dologiság, melynek kiszolgáltatottság-érzetében otthonosan mozgunk. Amikor az előadás szereplői, az egyszerű emberek, az itteni földművesek, arról kvaterkáznak a nyitóképben, hogy „ehun az aratás”, az „ekkora zab” helyett pedig álmukban „amerikai búza” nő, és elhangzik az első baszki, amit minden egyes megszólalásban újabb követ, azonnal meta-helyzetben vagyunk.


  
Merthogy tényleg aratási idő van, és káromkodnak is rendesen, mintha otthon lennénk. Pedig vajdasági magyar ember soha nem mondja ki a száján azt, hogy baszki (legalábbis eddig nem mondta), noha úgy bazmegezik minden közlési üresjáratában, mint a vízfolyás. (Tegye a szívére a kezét, aki nem.) Az előadás nyelvi regisztere így nézőtér és színpad viszonylatában egyszerre teremti meg a közös szokásrenden alapuló összetartozást és az attól való ironikus távolságtartást. A beszéd éppen annyira stilizált, mint a történet, amit nézünk, szorosan körbeülve a faluvégen, iskolaudvaron, utcán, mezőn, vásártéren felállított díszletet, mely annyira közel van hozzánk, hogy bármikor felléphetnénk rá. Viszont úgy van kitalálva, hogy minden helyről csak egy bizonyos szeletét látjuk jól, ezért soha nem lehetünk biztosak abban, hogy honnan szólalnak meg a szereplők, hova távoznak, és mi történik a játéktér túlvégén.

A Boros Viktória tervezte díszlet azonban nemcsak emiatt az előadás legfontosabb jelentésképző eleme. Ahogyan az egy prófétáról szóló mesében elvárható, első ránézésre (is) szakrális térhez érkezünk: kereszt alakú pást rajzolódik ki, közepén apró cirkuszi porondra emlékeztető színpaddal. A kereszt alsó szárának végén egyszerű padot és egy funkcióját tekintve misztikus ködbe vesző harangláb-szerű építményt látunk, a kereszt szárának tetején áll Ilja próféta vásári szentélye, szintén cirkuszi sátorra emlékeztve, olcsó festett ikonokkal a falán, és szerb nyelvű, cirill betűs A Mennyei Jeruzsálemhez felirattal, melyben egyformán vernek gyökeret a Kocsma… / Színház… / Cirkusz… / Templom a Mennyei Jeruzsálemhez jelentések, kinek-kinek a rítusa szerint. A 14 jelenetből álló profán passiójárás a játékot tökéletesen kiszolgáló, részben szentimentális (apró sárga égőfüzér világítja meg az utat, melyen hőseink oda-vissza járnak), részben ironikus (az ad hoc tákolmány jelleget erősítik a porondot határoló téglapadkák), ám mindenképpen részletgazdag, a valóságot egyszerre föl-, illetve alástilizáló keretben játszódik le.


  
A malteros téglapadok például olyanok, mintha a Szentivánéji álom munkásemberei hagyták volna ott a tisztáson, megépítve a falat Pyramus és Thisbe szerelmi történetéhez. S bár ez az asszociáció csupán egy képvillanásnyi, hiszen a fal a próféta elé járuló részeg/ beteg/ megfáradt/ tanácstalan embereket óvja, másrészt tömeget alkotva belőlük körbezárja őket, Shakespeare vígjátéka minduntalan bekéredzkedik a játék szövetébe. Słobodzianek drámája is fordított parabola, amelyben játékból, próbából, álom vagy varázslat miatt felcserélődnek a szerepek isten(ek) és ember(ek) között, vezérfonalát és humorforrását pedig ugyanúgy a színház a színházban dramaturgiája adja. Az Ilja próféta passiójáték a passiójátékban, azonban többrétegűsége elsősorban a szöveg felépítésében, szimbolikájában, a közéleti, politikai és művelődéstörténeti hagyományokra való utalásaiban valamint az ellentételező nyelvi regiszterében jelenik meg (a nők és a „szentek” jellemzően az Ó, szűzanyám „szitokszót” ismételgetik), a történet szintjén a másik éppen a hiány(a) által van jelen.

Kizárólag szerencsétlenkedő, nevetséges, szánni való, egyszerű embereket látunk a színpadon, a gazdagok – akiknek nem kell egérlevest enniük, nem halnak meg a gyerekeik és nem olyan szar az életük, hogy se élni, se halni nem lehet benne – máshol vannak, nem közöttünk. Janovics Erika kortalanul tipizáló, népies jelmezeiben a szereplők egy látszólag komolytalan színjáték szellemalakjainak tűnnek, akik a vidék összes, valaha élt nemzetének képviseletében a keserű emberi sors megváltását próbálgatják. Ha nem lenne minden passiójátékostól, bibliástól, legendástól együtt csak kitaláció és mese, talán sikerülhetne. A reményt az előadás mégis a valóságot megszépítő történetek erejébe vetett hitben mutatja meg – mind a hétköznapok, mind a vallás, mind a színház vonatkozásában.


   Fotók: Tanyaszínház
Nagypál Gábor rendezése ezért leginkább a játékosságra koncentrál, a nevettetésre, és igazán ebben nagyon jó. Nem játszik rá különösebben sem a katolikus keresztútjárás 14 képére, sem a történelmi-politikai utalásokra. (A vándorkereskedő Rotschild motorján pl. hangsúlyosabb a sokszínű műanyag rózsafüzérlánc, mint a sebtében felmutogatott Marx-, Lenin-, Sztálin- vagy Ilja-képek, melyeket az előadás az aktualizálás lehetséges eszközeként nem hoz játékba, vagy csak a nézőtér azon része számára, amely ezeket látta.) A ritmusban tartás és a szórakoztatás mindent visz, és ebben Nagypál kiválóan trenírozza csapattá a pályakezdőkből verbuválódott egynyári társaságot. Együttmozgásban és szövegmondásban is kiemelkedő ensemble játékot látunk, jó és erős karakterformálásokkal. Tipizálásban különösen a „mesteremberek” – Rutonyik Róbert, Hajdú Tamás, Berta Csongor, Dévai Zoltán és Crnkovity Gabriella – emlékezetesek, annak ellenére, hogy jeleneteik többnyire a lebonyolítás és a primér értelmezés szintjén mutatnak kidolgozottságot és szándékot. Miközben a színészi játékból jól olvasható a karakterek jelleme és élettörténete, az előadás nem tudja megjeleníteni pl. a tömegpszichózis és a hatalom általi manipuláció folyamatát. Még azt a szövegbe kódolt metaforát is éppen csak egy pillanatra villantja fel, amikor a megtért lányt fehér ruhába öltöztetik, és hozzádobják a piros kendőt és a zöld szoknyát.

A közéleti vonatkozásokban való bátortalanság kihagyott lehetőség, amit legfeljebb hiányolhatunk, a próféta és az ördögtől megszállt lány (közös) történetszálának kibontatlansága és elfáradása viszont gyengíti az előadást. Pedig a fekete ruhás, szemérmetlenül káromkodó, energikus fizikumú, az igazságot hol direktben, hol költészeti metaforákban odamondogató nő erőteljes megjelenése és a többiektől való különbözése kellően magára vonja a figyelmet. Tulajdonképpen Olga a főszereplő, ő az „igazi” próféta, aki a felszín mögé lát, és azon túl, hogy ráolvassa a többiekre bűneiket, a szeretet- és boldogságvágy jegyében megszelídíti nemcsak magát és a pópát, hanem a bűnbakkereső áldozati játék végkimenetelét is. Nagyabonyi Emese átható tekintettel és vibráló jelenléttel viszi végig a szerepet, s noha a szeretteit és gyermekét elvesztett, kiszolgáltatott és megalázott nő sorsát mélységeiben nem sikerül megformálnia, az előadás kiemelkedő teljesítményét nyújtja. Nésity Máté szelíd és tiszta tekintetű prófétája legfeljebb csak esendőségében és megingathatatlan hitében egyenlő partnere.

Nem mindegy, hogy milyen történetek erejében hiszünk: amelyek erősítik, vagy amelyek feloldják az élettől, a haláltól, a betegségtől, a gyengeségtől, az ismeretlentől, a hatalomtól, a másiktól, a magánytól, a végítélettől vagy a semmitől való félelmeinket, szorongásainkat. Az aratás így is, úgy is közeleg, de addig még sokszor virágba borul az almafa.
Rendezés:  Nagypál Gábor,  Szereplők:  Nésity Máté,  Nagyabonyi Emese,  Molnár G. Nóra,  Blaskó Lea,  Lőrincz Tímea,  Czumbil Orsolya,  Ritz Ármin,  Rutonity Róbert,  Hajdú Tamás,  Berta Csongor,  Dévai Zoltán,  Pongó Gábor,  Crnkovity Gabriella ,  László Judit,  Gombos Dániel,  Kucsov Boris,  Szalai Bence,  Plakát:  Markulik Balázs,  Jelmez:  Janovics Erika,  Díszlet:  Boros Viktória,  Zene:  Bakos Árpád,  Dramaturg:  Gyarmati Kata,  Fő koordinátor:  Magyar Attila-Öcsi