Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÉRISZONY NÉLKÜL A GICCS HATÁRÁN

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban
2013. szept. 3.
Alessandro Baricco nagy mágus, nehezen tudjuk kivonni magunkat hatása alól. Holott tudjuk: csal, mégsem lehet rajtakapni, hogy mikor, hogyan. Látszólag végig vesztésre áll, aztán csak azt vesszük észre, hogy diadalmasan feszít a tapsviharban. Hajnal van, és véget ért a könyv. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.
Baricco a Selyemmel lett világhírű, azzal a kisregénnyel, amelyben az volt a bravúr, hogy a lehető legkevesebb szóval mondott el egy történetet, mégsem volt hiányérzetünk. És vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Novocento című drámájából született Az óceánjáró zongorista legendája című nagy sikerű film is.  Mégis vannak, akik azt mondják, hogy giccses, üres, ötletszerű, sőt: nyálas. Még talán akkor is átfutnak az ember agyán ezek az állítások, ha történetesen szereti az olasz mester írásait. Előző könyvében, a Mr. Gwynben például miről is volt szó? 
Jasper Gwyn, a befutott és sikeres író, ötvenkét pontba szedve közli a Guardian lapjain, hogy mit nem fog többé csinálni. Nem fog például könyvet írni. Aztán a sors úgy hozza, mégis alkotni akar. Előbb fejben kezd írni, majd véletlenszerűen beül egy képzőművészeti tárlatra, ahol kiókumlálja, hogy ő is portrékat fog festeni, de nem ecsettel, hanem szavakkal. Azért, hogy az arckép – bármilyen furcsán is hangozzék ez – hazavezesse a tulajdonosát. (Természetesen némi honoráriumért cserébe, amit Mr. Gwyn modelljeinek kell kifizetnie.) Kibérel egy műtermet, egy indusztriális, elhagyatott zugot, majd egyfelől rendel egy úgynevezett folyamatzenét, amely EGY lombsuhogásból és más zajokból álló, harminchat óránként ismétlődő hangköltemény, valamint olyan égőket egy villanykörte-készítő mestertől, amelyek pontosan harminckét napig világítanak, és bizonyos sorrendben égnek ki. Mr. Gwyn a műteremben meztelen ülő (mellékesen nem feltétlen szép) alanyait nézve dolgozik a történeteken, a találkozások vége pedig nem egy kép lesz, hanem pár oldalnyi írás.
Ez a felütés így elég giccsesen hangzik, sőt: talán unalmasan. Ugyanakkor annyira pofátlanul magabiztosan és egyszerűen van megírva, hogy az embert érdekelni kezdi, vajon mit hoz ki ebből. És valóban megszolgálja a bizalmat: a végén szinte krimiszerűen izgalmas lesz a dolog. A történetben előkerül például egy könyv. Egy könyv a könyvben, amiről sok szó esik, de a szerzőjén túl nem sokat tudunk meg róla. A szerzője egy bizonyos Akash Narayan. A címe pedig Háromszor hajnalban. Amivel el is érkeztünk recenziónk tulajdonképpeni tárgyához.
Baricco új könyve ugyanis mondhatni a Mr. Gwyn spin offja, habár megértéséhez nem szükséges tudni Jasper Gwynről. Vagy megértésükhöz, ugyanis három különálló történetről van szó. De a helyzet még egy picit bonyolódik, ha belemegyünk abba, hogy ez a három különálló írás talán egy regény három fejezete, vagy három különálló novella, amelynek a címe Egy, Kettő, illetve Három, és együtt egy novellaciklust alkotnak. 
Bonyolódik, és egyre bonyolultabbá válik, ha belegondolunk, hogy a szereplőknek vajon van-e közük egymáshoz vagy sem. Az egyikük emlékeiben égő tűz, az ugyanaz a tűz-e, mint a másik életében égő tűz? A mérlegeket gyártó ember megegyezik-e a szállodai portással vagy a kisfiúval? Az első, második, harmadik történetben szereplő nőnek a világító szeme csak hasonló vagy ugyanaz?  A sárga ruhás nő vajon egyúttal az elhízott rendőrnő is? 
A regény/novelláskötet bőven ad érveket és ellenérveket mindegyik verzióra. Baricco mesterien teremt hangulatot, és mesterien teremt izgalmas helyzeteket, amikben aztán kényelmesen, hűvös nyugalommal, elegánsan időzik el, valójában végig pórázon vezeti az olvasót, úgy, hogy az észre sem veszi ezt. 
Alessandro Baricco
Alessandro Baricco
A három történet mindegyike egy-egy hosszú párbeszéd, egy-egy találkozás két idegen, egy férfi és egy nő közt. Mindig hajnalban és mindig valamiképpen egy szállodához köthetően. Az első talán az, amely a leginkább hagyományosnak mondható. Egy sárga estélyi ruhás, szép nő találkozik egy hajnali órán egy szálloda halljában, egy fotelben ülő férfival. Beszélgetni kezdenek, ahogyan csak ritkán beszélget az ember a másikkal, mintha szeretkeznének egymással. „… világosan emlékszik rá, hogy miután született egy gyereke, milyen szorongás fogta el a gondolatra, hogy egyedül maradjon vele, mármint a kicsivel, és akkor az volt az egyetlen dolog, ami segített, hogy arra gondolt, mindent otthagy és elölről kezdi az életét.” – mondja a nő, majd később: „Úgy tervezte, hogy egész estéket fog eltölteni azzal, hogy a kanapén ülve eszik, vagy hogy elmegy otthonról, lefekszik valakivel – és ezt nagy magabiztossággal tette volna –, hogy aztán mindenféle lelkifurdalás nélkül felkeljen, és holmiját összeszedve hazamenjen. Azt mondta, hogy már csupán az a tény, hogy ezekre gondolt, feloldotta a feszültséget benne és olyan nyugalom fogta el, mintha valóban sikerült volna valamit megoldania. És akkor egyszerre jókedvű, a kisgyerekéhez pedig gyöngéd lett, igazi anya.”
Két ember találkozásának története ez a könyv. A bonyolult sorsok egyszerű felvillantásáé. És legalább annyira a hajnal könyve. A hajnali égé, amelyet az első elbeszélésben még kétértelmű fény világít meg, amely eleinte komplikált és szomorú. Aztán már a másodikban magabiztos és optimista lesz ez a hajnali fény, annyira hogy „az egyébként minden ambíciót nélkülöző külváros”, amelyet megvilágít is szinte meglepődik, és a házak ablakai olyan szépséget tükröznek vissza, amelyre „építésük során nem voltak rendelve”.  De ez még (Baricconál természetesen) mindig nem a végső stádium: az utolsóban a láthatáron feltűnő kristálytiszta fényről ír. És neki valahogy megbocsájtjuk, hogy a giccs szélén szeret táncolni. Láthatólag egyáltalán nincs tériszonya.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek