Csak Isten bocsáthat meg
2013.08.06.

A Csak Isten bocsáthat meg hipnotikus vízió, allegorikus moralitásjáték, melyet a rendező, Nicolas Winding Refn a chilei művészpolihisztornak, Alejandro Jodorowskynak ajánl, jóllehet a film végig olyan benyomást kelt, mintha beszorultunk volna David Lynch vörös szobájába a Twin Peaksből. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Ha nagyon akarunk, persze találhatunk párhuzamokat Jodorowsky filmes munkássága és a Csak Isten bocsáthat meg között. Itt van rögtön a Szent vér (1989) című mozi, melynek több motívuma is nagyon hasonló: a hangulat mindkét filmben egyszerre drámai, teátrális, szakrális, bizarr és némiképpen röhejes; akad egy zsarnok anyánk, aki a látomásokkal birkózó fiát terrorizálja; a kéz-szimbolika mindkét alkotáson végigvonul; és egy vágóhíd is megirigyelhetné azt a vérmennyiséget, amely beborítja a vásznat. 

Hogy miért emlegetjük mégis inkább David Lynchet meg a moralitásjátékokat? Nos, a Csak Isten bocsáthat meg egyszerre szuggesztív, a zsigereinkre ható pszichotrip a nem éppen barátságos tudattalanba; valamint a bűn és bűnhődés/büntetés, a karma, a szabad akarat kérdéseit feszegető mozi, melyben még maga Isten is megjelenik egy karaokező thai rendőrfőnök (Vithaya Pansringarm) személyében. 

Lehet egy kézlegyintéssel elintézni Nicolaus Winding Refn filmjét, mondván, nem történik benne semmi, ami meg történik, az roppant zavaros, a szereplők ráadásul alig beszélnek – a Csak Isten bocsáthat meg azonban a maga minimalizmusában is egy rendkívüli műgonddal összeállított, tematikájában is végiggondolt film, amelytől idegenkedjünk is bármennyire, a jelentőségét el kell, hogy ismerjük.

Ebben különösebb érdeme éppen Refn múzsájának, Ryan Goslingnak (Julian) nincs: sok dolga, hasonlóan többi kollégájához, nem volt – egyedül az anyát, Crystalt játszó Kristin Scott Thomas esetében beszélhetünk valódi színészi alakításról. Természetesen a rendezői koncepciónak az is szerves része, hogy a mozi allegorikus alakjai nem sok érzelmet mutatnak: mint valami lázálomban 
Ryan Gosling
Ryan Gosling
és/vagy panoptikumban ide-oda bolyonganak a hosszú félhomályos folyosókon, az éjszakai Bangkok lepattant utcáin, és csupán párszor lépnek ki a napfényre, hogy aztán újra visszaereszkedjenek a vörös fényű pokolba. A színészi játékhoz hasonlóan a film történetszála is minimális: a thai boksz edzőtermet üzemeltető (valójában drogbizniszben utazó) Julian bátyját meggyilkolják, a testvérpár anyja, Crystal Bangkokba érkezik és bosszúért liheg. Mivel Julian nem valami aktív ez ügyben, az anya magához ragadja a kezdeményezést, és felbérel pár bérgyilkost. 

A fő történetszálnál sokkal fontosabbak a filmben a csepegtetett, csak lassacskán kiderülő, mellékesnek tűnő információk, melyek tovább árnyalják a szereplők motivációit: lényegében egy hatalmas puzzle-t kell összeraknia a nézőnek, hogy átláthassa, kicsoda a rendőrfőnök valójában, és miért vágja le bizonyos figuráknak a kezét egy dhával (dél-ázsiai kard); mit jelképeznek tulajdonképpen a kezek a történetben; mikor hallucinál Julian és mikor nem; és miért gyűlöli annyira az anyját. Húsz pszichoterápiára elegendő bűnmennyiséget cipelnek a vállukon a szereplők: az incesztus, az apagyilkosság, a bosszúvágy, a testvérféltékenység, a prostitúció, a brutális agresszió egyaránt belefér a történetbe.

Vithaya Pansringarm és Kristin Scott Thomas. A képek forrása: PORT.hu
Vithaya Pansringarm és Kristin Scott Thomas. A képek forrása: PORT.hu
A film címe szintén segít az eligazodásban: hogy mi a bűn, azt csak az unott thai rendőrfőnök döntheti el, ember nem ítélkezhet embertársa felett. A film univerzuma szerint létezik szabad akarat és bűnbocsánat: ahogy azt a személyes purgatóriumában rekedt Julian példája is mutatja. Az operatőr, Larry Smith hipnotikus képei, melyekbe gyakorta bele is lassítanak, a neonfények megvilágította Bangkok, a monoton elektromos zene (Cliff Martinez érdeme), a kifejezéstelen arcú szereplők valósággal szuggerálják a nézőt, aki nézheti a mozit egyszerű ponyvaként/bosszúfilmként is (minden elem adott hozzá), de ebben az esetben csak a legfelsőbb rétegét kapirgálja. A Csak Isten bocsáthat meg esztétikailag zseniális, ám roppant módon brutális pokoljárása a film mélyebb rétegeiben erkölcsi példázat, annak az ambivalens, kiszolgáltatott viszonynak a bemutatása, amely az embert egy „felsőbb hatalomhoz” fűzi. Ez a felsőbb hatalom pedig testet ölthet Istenben, a sorsban, mint ahogy megjelenhet az egyezményes társadalmi morálban is, a betyárbecsületben, vagy épp a saját lelkiismeretünkben, tudattalanunk üzeneteiben.

Tökéletesen érthető, ha Refn helyenként indokolatlanul erőszakos mozijára nem lesz mindenki egyformán vevő, hiszen alászállni a pokolba nem éppen kellemes. Épp ezért, arra is nehéz válaszolni, hogy tetszhet-e a nézőnek a Csak Isten bocsáthat meg. Egy biztos, ha képes végignézni azt, sokáig nem feledi.
Cím:  Csak Isten bocsáthat meg,  Rendező:  Nicolas Winding Refn,  Forgatókönyvíró:  Nicolas Winding Refn,  Zeneszerző:  Cliff Martinez,  Operatőr:  Larry Smith,  Vágó:  Matthew Newman,  Szereplők:  Ryan Gosling, Kristin Scott Thomas, Yayaying Rhatha Phongam, Vithaya Pansringarm