Margitai Ági, Bezerédi Zoltán

Klárika, a hervadó fiatalasszony (Pikali Gerda) elveszíti férjét, a dúsgazdag, öreg vállalkozót. A körülötte lebzselő hímek azonmód rányomulnak a hamvas özvegyre, aki azt reméli, a familiáris szokásjog alapján „jár neki” az ifjú, snájdig cégvezető, Krisztián (Mózes András e. h.), akivel korábban már kavarhattak egy sort. Hamar csalódnia kell. S ekkor egyenként, szigorúan libasorban – a szerző nem akarná túlságosan megterhelni a publikumot –, bepróbálkoznak nála a felajzott barátok. 

Először Richter úr, az őskomcsi exmunkásőr privatizatőr (Bezerédi Zoltán), aki, mit ad isten, alaposan megtollasodott a legutóbbi gengszterváltás idején. Klárikánk, szegény, nem egészen pontosan őrá gondolt rózsaszín álmaiban. Következik a keresztény-nemzeti nőgyógyász főorvos, Doktor Zám (Balikó Tamás), a deresedő amorózó, aki jobb pillanataiban magyar klasszikusokat idéz. Meg kell halni, jaj, meg kell halni; ő sem jár sikerrel. S ahogy sorra kosarat kapnak a szépkorúak, Klárika végül kiköt egy Amerikába szakadt zenélgető magyarnál, Pateknél (Sarkadi Kiss János), aki a mesés Floridába csábítja. Egymás karjaiba is omolnak, de csakhamar kiderül, hogy az élet császára csóró utcazenész a tengerentúlon és szívességi alapon bérel valami lyukat egy kubai nőtől. Azért sajnálni lehet, hogy Lőrinczy nem szán legalább egy epizódot az öregasszonynak, mert hoppon maradt hősünk a darab vége felé bejelenti, hogy jobb híján elveszi, a vagyonnal együtt. A kis családban sertepertél még az elhunyt vállalkozó flegma fiacskája, Imike (Kelemen József), aki a pián és bizonytalan kimenetelű örökségén kívül nemigen mutat érdeklődést a világ dolgai iránt. De az övé legalább kompakt figura, lehet róla tudni, hogy mikor, hová, merre, meddig, sőt még azon túl is. 

Balikó Tamás, Pikali Gerda, Bezerédi Zoltán

A gyengécske sztorit némiképp árnyalhatnák a mellékszereplők. Úgy is, mint a korosodó spiritiszta jósnő, Főnix Mirella (Margitai Ági), egy slampos autótolvaj-páros, Sankó (Hajmási Dávid e. h.) és Yvette (Piti Emőke e. h.) – a lány hozzá még prosti is –, akik nemcsak kocsit lopnak, hanem azzal együtt az elhunyt urnáját is. Ám a dzsolidzsóker mozgalmárnak, Richter úrnak (hja, a nevek muzsikálnak) élnek a gyümölcsöző kapcsolatai, zakatol a pártállami network, csak egy telefon a yardnak, máris előkerül az elcsaklizott verda, a sanda tolvajok meg szánva-bánva bűneiket, előkullognak. Igaz, a hamvakat időközben kihajították az ablakon, de sebaj, elindulnak megkeresni. Megkerül az urna, vagy mégsem, végül is tök mindegy. 

A hosszúra nyújtott játék vége felé, a lankadó nézők figyelméért vívott harcban mi jöhetne más, mint a deus ex machina. Mégpedig egy tűzrőlpattant erdélyi leányzó képében, aki ízes szófordulatokkal hozza az álmélkodó kiscsalád tudomására, hogy ő bizony Suhanik úr balkézről fogant gyermeke a messzi havasokból. Meg természetesen a csinos vagyon pecsétes papírokkal igazolt, egyedüli és kizárólagos örököse, aki mindjárt rendelkezhet is a cégek, a beosztottak, s a hátra maradt családtagok fölött. A Kincsőt játszó Gonda Kata e. h. zamatos beszéde e ponton könnyedén siklik át egy szigorú menedzser hölgy pattogó nyelvi rituáléjába. Nem árt, ha a valóság minél teljesebb szegmenseivel szembesülünk.   

Fotók: Szabad Tér Színház

Összefüggő cselekmény úgyszólván nincs, csak történet-foszlányok egy halotti tor utáni zűrzavarból. Az alkalmi ötleteket, amelyeket feldob az író, sem viszi következetesen végig. A jobb sorsra érdemes Pikali Gerda törekvően adja a szánni való negyvenes özvegyet, aki a zsarnoki férj szolgálatában feláldozta zsenge fiatalságát, s végül még a tutiból is kitúrják. S tulajdonképpen a szereplők majd’ mindegyike teszi, ami a szűkre szabott keretek közt tehető, csak épp a komédia nem bír valahogy lábra kapni, mindvégig szolidan csordogál a hervadt történet, különösebb izgalmak nélkül. Kelemen József öntörvényű, elszállt Imikéje mindenesetre üdítő színpadi jelenség.   

Könnyű, nyári este, a nézőtéren vidáman elnevetgélnek a nézők, van, aki hamar fogyasztani is kezd, tíz körül friss, illatos levegő áramlik a Városmajor kies ligetei felől. Egy úr a nézőtéren szinte kényszeresen hahotázik, a legapróbb és legidétlenebb poénon is halálra röhögi magát, pukkadozik, fulladozik, előredől, nevetőáriákat abszolvál. A mellette ülők követni próbálják, vagy csak szimplán bosszankodnak; őszintén szólva, érdekesebb jelenség, mint ami a színpadon történik. 

Lőrinczy darabjában nemcsak a figurák közhelyesek és vázlatosak, hanem a komédia fordulatai is meglehetősen laposak és kiszámíthatók. Réthly Attila rendezése meg sem próbálja feldúsítani vagy valamiképpen életre galvanizálni a sápadt, vértelen vígjátékot, inkább áttolja, többek között a giccses zenei betétek révén, a túlcsorduló érzelmesség, az érzelgősség ingatag mezejére. Az előadás üresjárataiban – szinte csak ilyenek vannak – van idő szemrevételezni a környezetet. Az egykor szebb napokat látott grandiózus nézőtér apró, viharvert, kényelmetlen műanyag székei a régmúlt rekvizitumai. Az aljzatot porló kőzúzalék borítja.  

Komédiázni persze sokféleképpen lehet. Vállalva akár a harsányságot vagy a legszimplább vígjátéki eszközöket. A játék egy kitüntetett pontján Bezerédi kádári nosztalgiákkal átitatott, habzó szájú munkásőrből lett újsütetű mágnása pisztollyal hadonászik. Aztán zsebbe süllyesztve a gyilkot, mintegy ágyékon lövi magát. Meglőve kibiceg a színről. Fölnézek az égre. Csak azért nem szakad le, mert a városmajori szabadtéri színpadot gondosan lefedték egy hatalmas tetővel.