23. THEALTER, Szeged / Hetedik és nyolcadik nap
2013.07.29.

Tagadhatjuk, de attól még legtöbbünk be van zárva saját szűkös vagy tágas(nak gondolt) cellájába. Előítéletek és elvárások, vélt és valós sérelmek, tegnapi és mai traumák zátonyai között kormányozzuk életünk hajóját. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

És vannak néha rossz pillanatok, amikor a végzetes ütközést már nem lehet elkerülni. Mire a hosszadalmas, figyelmetlen szemlélő számára akár jó hangulatú performanszként is értelmezhető bezsilipelésen túl vagyunk a Csillag Börtönben, óhatatlanul ilyen gondolatok forognak az ember fejében. Akkor meg pláne, amikor belép a trópusi klímájú színházterembe, ahol az első három sor a miénk, civileké, közvetlenül mögöttünk pedig olyan nehézfiúk ülnek, akik – erről még tavalyról emlékszem – átlagosan másfél évtizedet töltenek el e falak között.

Oroszok
Oroszok
Ottlétünk nem mindennapos élmény, se nekik, se nekünk, éppen ezért bocsáttassék meg, hogy bár többedszer vagyok itt, az Aradi Kamaraszínház és Harsányi Attila Oroszok című Viszockij-estjének első húsz-huszonöt percében nemigen tudok azzal foglalkozni, amit a színész és egy szál gitárral felszerelkezett társa, Vihula Mihajlo alias Misa elővezetnek. Mert érezni a hátunkba fúródó tekinteteket, meg azt, ahogyan a puszta létünk mellett a kezünkben tartott vizesüveg vagy legyezőnek bevitt műsorfüzet hirtelen a szabadság egy szeletévé változik. Amit ők nem élvezhetnek egy ideig, mi meg nem értékelünk eléggé. 

De hát nem éppen erről szólnak Viszockijnak ezúttal adomákkal, viccekkel, ételreceptekkel, Ginsberg-idézetekkel feldúsított dalai? Harsányi szenvedélyes, túlfűtött előadásmódjában az a legkülönösebb, hogy nem húzza magára a megidézett előd álarcát, okosan nem „játssza el” Viszockijt. Az, hogy két hangon és két nyelven szólal meg a két közreműködő, eleve azt mutatja, hogy kommentárokat, jegyzeteket hallunk csupán Viszockij kapcsán, nyomán, apropóján. És ez a pillanatig sem nagyképű hozzáállás igen tetszik. Meg az is, hogy napra pontosan 33 évvel Viszockij halála után látjuk-halljuk mindezt. 

Vannak olyanok, akik hosszú évtizedek szívós munkájával maguknak és magukból építenek börtönt. Ilyenek Martin McDonagh sokszor, sokfelé játszott darabjának, a Vaknyugatnak a nem túl rokonszenves hősei is. Az élesre fent késsel, csőre töltött puskával, de főleg végtelen mondattirádáikkal egymás ellen forduló testvérpár, az őket és önmagát meg- és felmenteni képtelen pap, meg a jobb sorsra érdemes, de a mindüket fojtogató mocsárból kiemelkedni szintén nem tudó fiatal lány történetét most a művel harmadik ízben foglalkozó Gothár Péter rendezésében láthattuk a zsúfolásig telt Kisszínházban. 

Vaknyugat
Vaknyugat
Ügyesen megírt darabról beszélünk: a hét, zárt jelenet az újra és újra felszított háború egyes, a zsigeri rosszindulat és ösztönös gonoszság által levezényelt csatáit mutatja meg. Leenane-ben, vagyis egészen pontosan az isten háta mögött azonban nincsenek, mert nem lehetnek nyertesek. A Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház koprodukciójában készült előadás ez alkalomra összeállt csapata kiváló formát mutat, nagyszerű összjátékkal dolgozik. 

A színészek elegáns magabiztossággal kerülik el a szövegben nem is annyira elrejtett legfőbb veszélyforrást: ellenállnak a kísértésnek, hogy szétbohóckodják azt. Ahogy a sokszor durva poénoknak, úgy a ritka csöndeknek is megvan itt a helyük. A szegedi előadásból egy ilyen pillanatot rakok el magamnak: amikor Mészáros Piroska és Alföldi Róbert a pap végső búcsújakor közös fénykörben ülnek és néznek a távolba, valahová nagyon messzire. 

Először azt gondoltam, mindkét produkciónak jót tesz, hogy rögtön másnap a kritikusok által meglehetősen leegyszerűsítően „magyar McDonagh”-ként emlegetett Székely Csaba szintén egyre többször, egyre több felé játszott Bányavakságának budapesti, a Szkénében tavaly ősszel bemutatott előadását látjuk a szegedi Kisszínházban. Azonban a nyilvánvalóan alapjáraton sem hibátlan produkció meglehetősen rossz formáját futotta sok-sok pontatlansággal és bizonytalansággal: a játszók Bozó Andrea kivételével mintha viszonylag korán feladták volna a harcot a térrel és a körülményekkel. 

Nagy kár, merthogy Székelynek a többek között a magyar-román együttélésről és még jó néhány traumatikus összezártságról éjsötét humorral beszélő szövege ennél jóval gondosabb bánásmódot követel, s erre ott van bizonyságul a marosvásárhelyi ősbemutató, ami Sebestyén Aba rendezésének számtalan finom és apró árnyalatától, a szöveg mélyrétegeinek szigorúan színházi nézőpontú feltárásától is emlékezetes. Csizmadia Tibor előadása azonban megragad a felszínen, ettől aztán az eleve érdes élek még bántóbbak lesznek, az elnagyolt és összecsapott megoldások pedig kínos pillanatokat okoznak. A nézők meg a lábukkal szavaznak.

Én vagyok te. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Én vagyok te. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Amivel persze egy pillanatig sem akarom azt sugallni, hogy a nézőlétszámból bármifajta messzemenő esztétikai következtetés levonható volna. Mert teljesen megértem azokat, akik a fesztivál nyolcadik napján, este fél tizenegykor nem jöttek el a Régi Zsinagógába a kolumbiai Raúl „Nene” Vargas Torresnek a színiegyetemisták idei miskolci találkozóján korábban meglehetős sikerrel debütált Én vagyok te című szólóprodukciójára. Akik viszont eljöttek és ott maradtak, azoknak kellemes élményben lett/lehetett részük. 

És éppen ez, a különösebb tét nélküli kellemesség a fő bajom ezzel a színvonalas, ám nem különösebben felkavaró produkcióval. Az akrobatikus képességeit remekül kamatoztató művész a svájci Scuola Teatro Dimitri mesterszakos hallgatója. „Nene” zabolátlannak tűnő, valójában azonban nagyon is visszafogott előadása egy újabb lehetséges variáció a THEALTER markáns fizikai színházi vonulatára. A bozontos hajú, kackiás bajuszú, fiatal, erőteljes férfi látványos és szellemes átváltozások sorát hajtja végre szűk egyórás előadásában, ám végig az az érzésem, hogy a nézőt szelíden vagy zavarba ejtően meg- és felpiszkáló gesztusok, az azonosítható vagy csak érzetre ismerős képek mögül hiányzik a valódi mélység. Amit csak azért merészelek hiányolni, mert a műsorismertetőben olvasható szöveg a diktatúráról és elnyomásról, a hatalomról és a börtöncella sötétjéről beszél.