Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIÁSNI, ELTEMETNI, KIÁSNI

Zelei Miklós: Zoltán újratemetve / Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház – Zsámbéki Színházi Bázis
2013. júl. 27.
Egy kis falu lakói hátukon egy koporsóval szédelegnek végig két órát és majdnem egy fél évszázadot. Közben életüket, épségüket kockáztatják a szokás, a hagyomány, saját értékrendjük érdekében. Értjük, megértjük őket, de közben érezzük, az igyekezetük hiábavaló, a múltat, bár lezáratlan, megváltoztatni nem lehet. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Rácz József
Rácz József

Nem az elvek miatt értjük őket, nem a jóisten parancsa miatt, ez mind csak a maszlag, mert végeredményét tekintve Zelei Miklós szövege és Vidnyánszky Attila rendezése a szabad akaratról és annak hatalmi elfojtásáról szól, tehát saját liberális értékrendünk miatt kell megértenünk mindezt.

 
A kettévágott falu története roppant plasztikus (ám talán néhol túl direkt) terepet kínál arra, hogy az elszakított területeken élő magyarok traumáit tematizálja. A beregszásziak egy olyan mikrotörténetet mesélnek el, amiben nem a Kis- és Nagy- Magyarország miatti siralmak jelennek meg, hanem a lényeg villan fel: milyen, amikor családok, barátságok szakadnak szét, a hatalom retorikájával a szeretetét állítja szembe. Ezért a koporsó ide-oda cibálásánál, a határőrök erőszakosságánál sokkal megindítóbb, amikor a temetési menet arra kéri a kapitányt (Ivaskovics Viktor), hadd vigye el a határig a koporsót, hogy az ottani rokonok átvegyék, és elvigyék a temetőbe. 
 
 
Tóth József
Tóth László
 
Az előadás a falu lakóit nem mutatja makulátlannak, esendőek ők is, amikor kicsit lazul a határon a helyzet, és megfelelő mennyiségű kenőpénzért át lehet jutni a másik oldalra, teletömik ruháikat csempészáruval, és a koporsóba is ópiumot rejtenek. Mindez sokat segít nekünk abban, hogy kicsit közelebb kerüljünk hozzájuk, hiszen a csoport egyébként olyan massza, amiben egyáltalán nincsenek egyénítve a figurák. Sztereotip vonások különböztetik meg őket egymástól: van fejkendős öregasszony, nagyratörő, büszke szovjet-magyar politikus, élmunkás fiatalasszony, sőt, hazatért amerikai emigráns is amerikai feleségével, akik pár közepes poént kivéve nem is értem, hogy kerültek bele ebbe az előadásba. Az egyetlen csoportjától elválasztva is értelmezhető figura Pásztor Elemér, a helyi római katolikus pap. Ő az egyedüli, akinek kibontott története van a kihallgatásoktól a Horthy névnapján mondott misén át a huszonöt éves kényszermunkáig, tehát az őt játszó Tóth László a többiekkel ellentétben esélyt kap mélyebb színészi megnyilvánulásokra, él is a lehetőséggel: béketűrő jelleméből szép lassan kibontakozni látjuk a jogos haragot.
 
Hasonlóan jó színészi helyzet lehetne Ivaskovics Viktor és Sőtér István kettőse. A kapitány itt arra veszi rá beosztottját, Glubinkót, hogy életét kockáztatva, feküdjön be egy koporsóba, hogy vele ópiumot csempészhessen a határ másik oldalára. A jelenet súlya azonban elpárolog, mert a két színész is képtelen azt komolyan venni, ripacs bohócetűddé változtatva a feszítő helyzetet.
 
A Zoltán újratemetve egyébként kiválóan illeszkedik a Zsámbéki Bázis atmoszférájába, talán jobb helyen el se lehetne képzelni. Az előadás a készenléti rakéták hangárjaiban, azok mellett és fölött játszódik, ami úgy helyezi merev, militáris térbe a történetet, hogy egyéb díszletezésre már nincs is nagyon szükség. A díszlet legfontosabb része egy szögesdrót, ami a közönség és a játéktér között helyezkedik el. Ők be vannak zárva oda, és bizony, mi ülünk kint (bár kérdés, hogy a hatvanas években mennyivel voltunk kijjebb, egy viszont biztos: a határ köztük és köztünk, így nem véletlen, hogy a drót az előadás végén sem lett teljesen szétvágva).
 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A díszletezésen kívül is van egy meglepően helyspecifikus pillanata az előadásnak: az említett cigi- és drogcsempészes jelenet után – amit a határőrök természetesen egy pillanat alatt lefülelnek -, eluralkodik a színen a káosz, mindenki fel-alá rohangál, villognak a fények, puskalövések dörögnek és a pap benzinnel locsolja le magát, majd gyufát gyújt. Ebben a pillanatban, mintegy Vidnyánszky ex machina a rendező a színpadra lép és elmesél egy roppant szuggesztív történetet 1987-ből, amikor a társulat Moszkvába ment (volna) vendégszerepelni. Velük tartott Mátyás Irén, ám az orosz-ukrán határon hosszas várakozás és intézkedés után sem sikerült elintézni, hogy továbbmehessenek, ekkor megfordultak és hazakullogtak. Kicsit idegen a pillanat, nem tud beilleszkedni az előadás folyamába, de őszintesége és közvetlensége mégis zavarba ejtő.

 
Érdekes az, hogy a Zoltán újratemetve legszebb és leggyengébb pontjai ugyanabban a rendezői gesztusban gyökereznek: a Vidnyánszky nevétől elválaszthatatlan lírai és víziószerű megformálásban. Ez a formanyelv teremt olyan érzékeny pillanatokat, mint a lakodalmi vőlegényrabló játék, ami szép lassan valóságos brutalitássá alakul: a rablók – miután elvették váltságdíjul a vőlegényért a nászmenet összes ételét, italát – kibújnak szőrös jelmezükből, határőrökké válnak, akik nem tartják be az esküvői játék szabályait, továbbra sem engedik Zoltánt (Rácz József) hitveséhez.
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Sokszor azonban e rendezői formanyelv nincs megtöltve tartalommal, ilyenkor hangos, villódzó gegparádéhoz vezet, értelmetlen és indokolatlan jelenetek sorához, amiben maguk a színészek sem tudnak elhelyezkedni, kiteljesedni. Érthetetlen például, hogy mi szükség – a nem túl szellemes poénkodáson kívül – a kapitány ópiumszívós látomásaira. És persze, ki lehet olyanokat találni, hogy a szocializmus az olyan, mint egy ópiumszívó rémálma, de lényegében ez kevés ahhoz, hogy megérje ezt a viszonylag hosszú és roppant intenzív hang- és fénykakofóniát a kinyújtott nyelvű Lenin-portréval és a magából kivetkőző úttörőkórussal. Ennek az áthallásnak legutóbb a nyolcvanas években lett volna hitele, hiszen a rendszer feletti ítéletünket már rég kimondtuk, a múlt értelmezéséhez (s így az előadás központi témájához) pedig semmi köze.

 
Hasonlóan témaidegenek és szemet szúróak voltak azok a pillanatok, amikor az orosz határőrök árnyékát egy belülről kivilágított hatalmas papírfal mögött láttuk romantikusan tangózni és seggre pacsit játszani. Úgy tűnik, napjainkban a homofóbia kötelező elemévé lett egyes előadásoknak, képtelen vagyok ezt másképp értelmezni, mint az összetartozók cinkos összekacsintása, hiszen az előadás egészét tekintve e jelenetek feleslegesek és súlytalanok.
 
Egy másik nagy veszélye a lírai nyelvezet és remény színházának összeházasításában a reflektálatlan giccs jelenléte, hiszen itt a happy end kötelező formai elem. Az előadás végén, mikor sok fáradozás után a két koporsó végre egymás mellé került, Zoltán és Juli (Tarpai Vikória) kiszálltak belőle és egy olyan szívszorító táncot lejtettek, amitől még az arra tévedt szúnyogoknak is könnybe lábadt a szeme. Kérdés azonban, hogy két életében elválasztott szerelmes egymás mellé temetése után lehet-e azt mondani, hogy tessék, itt a happy end, hogy ezzel a gesztussal helyrehozhatóak-e a múlt traumái. Kérdés, mondom, de szerintem nem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek