Interjú Simon Mártonnal
2013.07.04.

Simon Mártont egyre kevésbé kell bemutatni. Volt Mozgó Világ nívódíjas, megkapta a Móricz Zsigmond Irodalmi ösztöndíjat, első kötetéért a Makói Medáliák Díjat vihette haza. TOROCZKAY ANDRÁS INTERJÚJA.

Aztán az egyik legsikeresebb művelője lett a slam poetrynek, ami divattá tette a költészetet. Nemrég jelent meg a Libri Kiadó gondozásában Polaroidok című verseskötete, amelynek bemutatója nézőszám-rekordot döntött a Corvintetőn.  

Revizor: Ha összehasonlítható a két dolog, tedd meg, kérlek, hogy elmondod, hogy készültél a debütáló köteted megjelenésére és hogyan most.

Simon Márton: Az elsőre hat évig készültem, erre két és felet. Az elsőről tudtam, hogy többé-kevésbé illeszkedik a kurrens lírai beszédmódba, a másodikról pontosan tudtam, hogy alig. Gyakorlatilag az első kötetem óta nőttem fel. Viszont mindkettő viszonylag teljes képet ad arról, amit én aktuálisan a versről gondolok, ha létezik ilyesmi, és egyébként a megjelenés előtti érzés is szinte ugyanaz volt. Sima, egyszerű izgalom. Néha pánik, de főleg öröm.

R: Van olyan polaroid, amit nem publikáltál?

SM: Van, persze, sok. Van köztük olyan, ami a jegyzeteimig jutott csak el, de van, ami kikerült még a honlapomra is, illetve a Móricz-ösztöndíjhoz készített beszámolómban a PIM honlapjára. A kötet összerakásának idejére eléggé tiszta volt már a helyzet a fejemben, tehát az anyag maga kevés kihagyással állt össze. Az azóta több helyen is, ellentétes felhanggal citált „az élet szép, csak te vagy sz*r//az élet sz*r, te legalább szép vagy” pároson gondolkodtam a legtöbbet, hogy bekerüljön-e. Závada Péter, akitől nemcsak a legtöbb mondatot, de a legtöbb segítséget is kaptam hónapokon keresztül a kötethez, ezt a kettőt például az utolsó másodpercig határozottan ellenezte, aztán mégis belekerültek. Nagyon akartam bele egy széles stílus-regisztert, a trágártól az elemeltig, a hétköznapi, banális butaságoktól és giccsektől az általam elképzelhető legtisztább mondatokig, és ahhoz nekem ez kellett. Nem tudom, ma újra így döntenék-e, de hál’ istennek ez nem is kérdés.

R: Mi alapján szerkesztetted?

SM: Ez sajnos titok.

R: Nem olyan volt, mintha egyetlen hosszú verset írtál volna?

SM: Amikor elkezdtem/tük összerakni, már egyértelmű volt, hogy ugyanazt kell vele végigcsinálni „nagyban”, amit az Élet és Irodalomban megjelent (egész oldalas) publikációk esetében „kicsiben”. Tehát de, sok szempontból egy „szövegtestként” kezeltem a dolgot, és azt hiszem, ezen kívül is van egy olyan adódó olvasat, ami szerint ez igaziból egyetlen, alaposan megtépázott „hosszúvers”. Ízlés kérdése.

R: Mennyire tekintetted teljes értékűnek ezeket a verseket, felmerült-e például, hogy valamelyik miniatűrt megírod később pontosabban, jobban kifejtve? Ezekből az ötletekből még sokáig megélhetnél.

SM: A baj, hogy fel se merült, hogy ne tekintsem őket „teljes értékű” szövegeknek. A dolog lényege pont az, hogy az olvasó „írja meg” őket magának: érezzen rá a továbblépési lehetőségekre és képzelje el, szedje szét, rakja össze újra, másképp. Legózzon velük. Hogy kínálják magukat a továbbgondolásra. De a kérdésből arra következtetek, hogy te is megérezted ezt a lehetőséget a dologban, szóval azt hiszem, tulajdonképpen ez sikerült is.

Másfelől pedig: nem, eszem ágában sincs ezekből „élni”. Nagyon szeretnék egy erős szálakból szőtt, átgondolt és megtervezett, szinte labirintus-szerű életművet, de ha eljutnék oda, hogy egy-egy természetesen adódó átemelésen vagy utaláson túl elkezdek ellustulni és a régi ötleteimet akarom csak tovább nyüstölni, akkor essen inkább a fejemre egy zongora. Egy nagy zongora.


  

R: A slam viszonylagos szabadsága mennyiben felelős azért, hogy eljutottál a legegyszerűbb, egyszavas versekig (pl.: "tej"). Nekem van egy olyan érzésem, ha nem lett volna slam, bőbeszédűbb lennél versben. Tehát ez a két pólus mennyiben egészíti ki egymást a jelenlegi életedben?

SM: Ez mindenképp jogos felvetés, bár tény, hogy ezeket bő fél évvel az előtt kezdtem el írni 2010 végén, hogy egyáltalán eljutottam volna egy slam poetrys rendezvényre (2011 áprilisában). A későbbi működés tekintetében meg: nem nagyon gondolkodtam ellenpólusokban, egyszerűen csak akartam ezt a „polaroid-dolgot”, úgy éreztem, hogy ezt kell csinálnom. Nagyon untam volna olyan szövegeket írni, amilyenekkel korábban megjelentem, sőt most sem szeretnék pont olyanokat, hogy a polaroidoknak vége lett.

R: Te amúgy mit gondolsz azokról, akik nem szeretik a slamet?  Szoktál olyannal találkozni, aki nincs odáig érte? Mennyire be- és elfogadó ez a közeg?

SM: Ez ízlés kérdése, szíve joga bárkinek utálni, amit mi csinálunk. Sokszor, sok helyen elhangzott már, hogy itt nem csak a szöveg számít, meg az is, hogy ez egy élő, színpadi- és klubműfaj. Pontosan tudom, hogy van, akit az ilyesmiktől a hideg kiráz, ezzel az égvilágon semmi baj nincs.

Akárhogy is csavarjuk a dolgot, a slam poetry mozgalom megdöbbentően jó hatásfokkal teszi márkává újra a költészetet. Ezt azért merem egyáltalán kijelenteni, mert belülről azt is látom, hogy ez a siker egy irodalmon és művészeteken kívüli jelenség kísérő-tünete, ami mint a cunami, persze, hogy nagyon visz minket, slammereket, magával, de ki állítaná, hogy a hullám taréján imbolygó hajó uralja a három kilométer magas szökőárt? Nyilván van ebben hype is jócskán, meg félreértések és túlzások. Pillanatnyilag viszont alkalmanként százakat érdekel egy olyan program, ahol tulajdonképpen az égvilágon semmi más nem történik, mint hogy versek – avagy vers-szerű szövegek – hangzanak el egy színpadon. Tisztában vagyok a végletes minőségi ingadozásokkal és az elitizmus diszkrét bájával is, de aki ma Magyarországon szeretné a slam poetrytől „megvédeni AZ Irodalmat” az teljesen el van tévedve.

R: És milyen lehetőségei vannak még a mozgalomnak? Jövőre, ha jól tudom, érettségi tétel lesz belőletek. Ez minden költő egyik nagy álma. Hova tovább?

SM: Ha minden igaz, vagy egy fél tucat helyen már idén is érettségi tétel volt – ezzel zárkózott fel az AKPH-hoz, akik ezt már évekkel ezelőtt abszolválták – az „irodalom határterületei” általános témakörben. Ez hatalmas dolog és nagyon büszkék is vagyunk rá kivétel nélkül mind. És hálásak is, az nem kérdés. Mondjuk az talán túlzás, hogy ez lett volna „az álmunk” – nekem eszembe sem jutott, hogy ez máris idáig juthat. Arról nem is beszélve, hogy elég hátborzongató belegondolni, hogy valaki belőled kap egy kettest érettségin, mert máris ugyanúgy un és utál, mint egy az összes többi költőt…

Ebből a szempontból tehát nincs tovább, nincs feljebb. Más szempontokból viszont nagyon is. Kicsit egy kamaszfiúhoz hasonlítunk, aki egy év alatt nőtt 30 centit, és most gyúrnia kell, mert gerincferdülés, tyúkmell, angolkór, pattanások. Szóval tanulni, tanulni, tanulni.

R: Nem szoktál szorongani a sikered miatt? Vagy inkább a sikertelenség, ami frusztrál?

SM: Én gyakorlatilag minden miatt szoktam szorongani, ez alól természetesen „a sikerem” sem kivétel. De próbálom egyfajta megszavazott bizalomnak tekinteni, vagyis kötelezettségnek inkább, mint érdemnek, és ambivalens módon épp ez szabadít fel: dolgozni bármikor dolgozom bármennyit, ha úgy érzem, hogy van értelme. Ez ad neki.

R: Ha a Polaroidok olvasásához egy drogot kellene ajánlanod, melyiket ajánlanád?

SM: A nikotint.