avagy mi történt valójában Balog Zoltán miniszter irodájában?
2013.06.22.

Eddig két írás jelent meg a Burgtheater igazgatójának a magyar kultuszminiszternél tett látogatásáról: a Magyar Nemzet szűkszavúan, a Heti Válasz bő lére eresztve tárgyalta a megbeszélést, meglehetősen kreatív módon újrahasznosítva az ott elhangzottakat. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Június 16-án délután Balog Zoltán miniszter és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház leendő főigazgatója a bécsi Burgtheater képviselőivel, Matthias Hartmann igazgatóval és Andreas Erdmann vezető dramaturggal találkozott. A találkozóra a bécsi színidirektor és hat neves osztrák művész február 1-jén közzétett levele miatt került sor, melyben a miniszternek a magyar kultúrát, különösen a színházi közéletet érintő döntéseivel kapcsolatban fogalmaztak meg kritikát, illetve ajánlásokat. Balog Magyarországra invitálta Hartmannt: jöjjön, tájékozódjon, kérdezzen, meglátja majd, minden rendben van. A most megvalósult megbeszélésen jelen volt még Ungváry Rudolf közíró, jómagam, továbbá a Magyar Nemzet újságírója, Tölgyesi Gábor.

Jelenet a Vidnyánszky Attila rendezte Bolha a fülbe című előadásból
Jelenet a Vidnyánszky Attila rendezte Bolha a fülbe című előadásból
Tölgyesi szelektív emlékezetről tanúskodó tudósítása a lap június 17-i lapszámában olvasható. Igaz, hogy ennek várható megjelenéséről elfelejtették akár előre, akár a helyszínen tájékoztatni Hartmannékat, de a cikk fő üzenete egyértelmű: Vidnyánszky Attilát egy előadásával meghívta Bécsbe a tekintélyes Burgtheater vezetése. Stumpf András a június 20-i Heti Válaszban publikált háromoldalas írásművében durcásan borong arról, hogy ezen a helyen egy Hartmann-interjúnak kellene állnia, ám a Burg-vezér nem jelentkezett nála a miniszteri találkozó után. A sértődött publicistától most aztán meg is kapja a magáét: a magyar kultúra ügye ennél jobban már nem is állhatna, a függetlenek pedig a magyar adózók pénzéért folytatott ideológiai alapú harcukhoz használják fel a szerinte botrányos körülmények között kinevezett Hartmannt. Stumpf egyenesen azt is tudni véli, hogy Vidnyánszkytól a debreceni Bolha a fülbe megy majd a Burgba. Lehet, hogy a falnak is füle van, de egy hallásvizsgálat biztosan nem ártana: ez ugyanis véletlenül sem hangzott el a találkozón. (Az előadásról szóló kritikánkat ld. itt - a szerk.)

De akkor mi történt valójában a miniszter Akadémia utcai irodájában? Az elmúlt hónapokban a balliberális sajtó nemzetközi összeesküvésének első számú mártírjaként pózoló Vidnyánszky és a magyar kormány külföldi PR-jáért okkal aggódó Balog számára mindennél értékesebb most egy ilyen meghívás, de mielőtt mind felkerekednénk Bécsbe, hogy magyar alkotóknak tapsolhassunk (mert a két cikk kénytelen megemlíteni a szintén meginvitált, a Vidnyánszkyék szemében egyes számú közellenségnek tekintett Schilling Árpád nevét is), idézzük fel a miniszter dolgozószobájában lezajlott, bő hetvenperces megbeszélés korábbi állomásait. 

Ezek mintázata erősen hasonló, még ha tematikusan viszonylag nagy szórást is mutatnak a feltett kérdések és a többnyire meg nem kapott és/vagy sok csúsztatással teli válaszok. A megbeszélésen szóba került a Nemzeti Színház igazgatóváltása: Balog a szokásos lemezt tette fel Alföldi Róbert mandátumának lejártáról és a négy pályázó közötti demokratikus versenyről. Figyelem, meglepő fordulat jön: a miniszter a kísérletező kontra hagyományos színházeszme közötti választással indokolta az új direktor pozícióba juttatását, nyilván az utóbbit társítva Vidnyánszky nevéhez, egyben tanúbizonyságot téve arról, hogy egyik pályázó színházi munkásságát sem ismeri. (A jól értesült Tölgyesi szerint Hartmann azért nem firtatta tovább az igazgatóváltás kérdését, mert 2006-ban pályáztatás nélkül került a Burg élére. Köszönjük, majd értesítjük.)

Jelenet a Schilling Árpád rendezte hamlet.ws előadásból
Jelenet a Schilling Árpád rendezte hamlet.ws előadásból
A következő kérdés a független színházak katasztrofális pénzügyi helyzetére vonatkozott. Hartmann a magyar színházi kultúrát a nemzetközi porondon szinte egyedüliként képviselő függetlenek 2009 óta tendenciózusan és tragikusan csökkenő finanszírozásáról érdeklődött, mire a szemmel láthatóan felindult Vidnyánszkytól megtudtuk, hogy a függetleneknek soha ennyi pénzük nem volt, mint idén (!), köszönhetően a társasági adó kedvezménynek. A számok mintha mást mutatnának: a 2009-es, valóban kiemelkedő 1,3 milliárdos támogatási összeg Vidnyánszky és hűséges fegyverhordozói kitartó aknamunkájának köszönhetően tavalyra előbb 420 millióra olvadt, végül a zárolás feloldását követően 660 millió lett, amit idén – Vidnyánszky szerint – a tao-kedvezmény hizlal 880 millió forint környékére. 

Néhány apróság azonban kimaradt a számításból, így például az, hogy a függetlenek a 2012. évi támogatásukat csak 2013. május 15-én (!) kapták meg, az idei pénzüknek pedig június közepén még híre-hamva sincs. Ennek okát firtató kérdésemre a miniszter elmondta: valóban így volt, de a 2013. évi támogatások ügye már rendben van – ezt akkor vehetjük ígéretnek? A kormány szócsövei megfeledkeztek arról is, hogy a színházi törvény legújabb módosítása után már boldog-boldogtalan beletartozik a független kategóriába: míg Hartmann elsősorban és természetesen Schilling Árpád, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél vagy Pintér Béla színházát sorolja a függetlenek közé, a valóságban olyan hivatalos haknibrigádok happolják el a jegybevétel után számított tao-t, mint az Experidance, a Fogi Színháza vagy a Turay Ida Színház. Az előadó-művészeti szervezeteket érintő tao összege ennél persze nagyságrendekkel nagyobb, milliárdokról beszélünk, tehát az sem világos, Vidnyánszky ehhez képest eltörpülő számai honnan származnak, és milyen körre vonatkoznak. (S hogy a fantomcégek által felmarkolt tao ügyét Vidnyánszky maga is súlyos problémának látja, csak a miniszter színe előtt valahogy megfeledkezett erről, ahhoz ld. a témában a POSZT-on zajlott szakmai beszélgetést.) 

Végül jött Vidnyánszky végső „érve”: más országokban – és itt színes felsorolás következett Portugáliától Romániáig – még ennyi támogatást sem (!) kapnak a függetlenek, nem érti hát, miért nem tudnak kevesebb pénzből színházat csinálni. Balog próbált diplomatikusabban fogalmazni: természetes, hogy a globális válság idején a kultúrát is sújtják az elvonások, de az államháztartási hiány látványos csökkentéséhez ezekre is szükség volt. És akkor zárásképp a cinizmus netovábbja: a miniszter szerint a függetlenek megbecsültségét mi sem mutatja jobban annál, mint hogy az idei POSZT-on a legjobb rendezés díját Mundruczó Kornél vihette haza a Szégyen című előadásáért. (Az a Mundruczó, aki 2010 óta hiába kért, egyetlen forint támogatást sem kapott a Nemzeti Kulturális Alaptól, és akinek a produkcióiért mindeközben a legnagyobb külföldi fesztiválok versenyeznek.)

Jelenet a Mundruczó Kornél rendezte Szégyen című előadásból
Jelenet a Mundruczó Kornél rendezte Szégyen című előadásból
A német nyelvterületen különösen nagy visszhangot keltett Új Színház-ügy kapcsán Hartmann a Balog saját miniszteri keretéből tavaly novemberben gálánsan kiutalt tizenötmilliós támogatás okáról is érdeklődött. Balog válasza: tudja-e a direktor, hány színházat támogat még így? (Segítek: épp csak mutatóba néhányat, de ekkora összeggel egyet sem.) Vidnyánszky a Katona, az Örkény és a Radnóti Színház általa (!) megnövelt támogatásáról értekezett, majd ingerülten közölte, hogy a külföldi urak kettős mérce szerint ítélkeznek, hiszen csak azt hallják meg, amikor a függetlenek nyújtják a kezüket a pénzért. Eddig volt némi hiányérzetem, de végre jött egy kis „elmúltnyolcévezés”: megtudtuk, hogy a szocialisták történelmi bűne az Erkel bezárása, amit a polgári kormány végre újranyitott, és ahol Vidnyánszky szerint egyetlen este többen néznek operát, mint az összes függetlent együtt. Történelmi távlatot is kapunk a Nemzeti új igazgatójától, aki szerint a második világháború óta a liberális fordulat szervezi a magyar kultúrát, de ennek most véget kell vetni. 

A tetőtől talpig úriember Hartmann némileg döbbenten hallgatta a dühös szónoklatot, majd a hátralévő rövid időben szóba hozta még a magyar kormány által favorizált Magyar Művészeti Akadémiát, Fekete György botrányos kijelentéseit, a Magyarországon terjedő antiszemita közbeszédet és ezzel összefüggésben a Balog által adományozott kitüntetéseket Szaniszlótól a Kárpátiáig és tovább. Az ez utóbbira adott válasz amellett, hogy arcpirító, egyben prototipikus is: a miniszter csupán aláírta az elé tett okleveleket… 

Matthias Hartmann az egymás mellett elbeszélő feleket hallgatva végül konstruktív megoldási javaslattal állt elő. A Burgtheaterbe invitálta a történet főszereplőit: a függetlenek közül szívesen látja egy-egy előadással színházában Schillinget, Bodót, Mundruczót és Pintért, továbbá meghívja Vidnyánszkyt is egy produkcióval, emellett a produkciók köré konferencia és szeminárium szervezését is vállalja, ahol nyugodt körülmények között ki-ki elmondhatná saját álláspontját, s netán érdemi vita is ki tudhatna végre alakulni. Még mielőtt beindul a Hartmannt és társait földbe döngölő jobboldali médiagépezet, mondjuk ki: ő se nem békebíró, se nem megmondó ember, nem akar magának se politikai, se művészi tőkét kovácsolni közvetítői szerepéből, ugyanis az egyik legjelentékenyebb közép-európai színház első számú embereként nem szorul rá erre. Akkor vajon mégis miért foglalkozik velünk? Hartmann „csupán” egy európai értelmiségi és művész, aki komolyan veszi a Magyarországról érkező aggasztó jeleket, s úgy tűnik, szabadideje mellett pénzét és energiáját is hajlandó azért áldozni, hogy tisztán lásson az egymásra mutogatások sűrűjében. És ha megvalósul a kilátásba helyezett program, akkor bizonyára nem fogja tíz percet előszobáztatni sem Balogot, sem Vidnyánszkyt, sem Schillinget. Arrafelé ugyanis ez nem szokás.