A XIII. POSzT az eredmények fényében
2013.06.17.

A XIII. POSzT befejeződött, mindenki értékel, magam pedig némi üldözési mániát vélek felfedezni abban, hogy a szemlélők egy része mindenben politikai manipulációt vél felfedezni. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Eszenyi Enikő
Eszenyi Enikő
Az összeesküvés-elméletek leginkább a zsűri szabad, szuverén döntéseit kérdőjelezik meg, és vagy azt sejtetik, hogy a díjazottak névsora már a válogatáskor eldöntetett, vagy azt, hogy a zsűri heterogenitása miatt az eredmény a középszer, szakmailag, politikailag egyaránt. Az utóbbi állítás, még ha igaz is volna – meggyőződésem, hogy nem az -, logikai öngól lenne, hiszen ha a zsűri kizárólag egyforma gondolkodású és szakmai szemléletű emberekből állna (mondjuk Nagy Viktort vagy Dobák Líviát klónoznánk), akkor a vádunk részrehajlás lenne, ami sokkal több veszélyt rejt magában, mint az esetleges konfrontációk.

Abban mélyen egyetértek viszont a szakmai sajtó véleményével, hogy az idei versenyprogram borzalmasan gyenge, ha a válogatás célkitűzése az volt, hogy a legjobb magyar előadásokat vonultassa fel. Végignézve a programot azonban azt kell mondanom, hogy a cél nem ez volt. A válogatók mintha valami furcsa egyensúly kialakítására törekedtek volna félretolva a szakmai szempontokat. Hogy ezen belül a kritériumok pontosan mik voltak, nehéz lenne megállapítani. Talán a fesztivál főváros-centrikusságán szerették volna enyhíteni, csak a Vidnyánszky-előadással (Bolha a fülbe) kapcsolatban volt érzékelhető egy egyértelműen politikai gesztus jelenléte.

Eszenyi Enikő, Fesztbaum Béla
Eszenyi Enikő, Fesztbaum Béla
A szakmai zsűri egyébként nagyon pregnánsan ignorálta azokat az előadásokat, amik nem voltak egyenértékűek a fesztivál (egykori) nívójával. Persze, mindenkinek van egy saját listája azokról, akiknek maga kiosztaná a POSzT-os díjakat, ezek pedig egymástól igencsak eltérőek, a magam részéről például nagyon fájlalom, hogy Jeles András A félkegyelműje nem lett díjazott. Ez viszont magánügy. Ami viszont fontos, hogy a győztes előadások és alkotók egytől-egyig magas színvonalúak voltak, igen, a Vígszínház Jóembert keresünk című előadása is. 

Utóbbit csak azért említettem, mert többen köszörülik rajta a nyelvüket/tollukat/klaviatúrájukat úgy, mintha a döntés száz százalékig védhetetlen volna, pedig nem az, vannak is mellette érveim.  Sokszor elhangzott vele kapcsolatban a vád: kommersz. Mi, fővárosi kultúremberek (vagy kultúrsznobok inkább) hajlamosak vagyunk azonnal kommersznek nevezni egy előadást, amit az épeszű (értsd: nem szakmabeli), színházszerető nézők is megértenek a mi kiváló szakmai vértezetünk nélkül. Elfelejtjük közben azt, hogy egy előadás sokféleképpen lehet jó, de az elsődleges szempont az, hogy valamilyen módon megszólítson minket, ezzel valószínűleg maga Bertolt Brecht is egyetértene.


  
A Jóembert keresünk pedig bizony, megszólít, mert nem öncélú, mert arról beszél, ami körülvesz minket: a Blaha Lujza téri ételosztáskor kígyózó, végeláthatatlan sorokról, arról, hogy hátat fordítunk az utcán a nyomornak, mert érezzük, csak egy hajszálon múlik, hogy nem vagyunk mi is ott. Meg arról is, amikor felháborodva meséljük – mindenkinek van egy ilyen sztorija -, hogy múltkor adtunk egy százast egy hajléktalannak és az pofátlanul megkérdezte, hogy nincs-e még egy. És persze, nincs új a nap alatt, ezerszer lefutott körök ezek, annyiszor, hogy már tökéletesen immunisak vagyunk rá.

Mindennek a felmutatása pedig egy átgondolt koncepció köré szerveződik. Az istenek, akik Sen Tét megbízzák azzal, legyen jó, újra és újra visszatérnek azoknak a szereplőknek az alakjaiban, akik próbára teszik őt. Ezt egyébként abban a jelenetben egyértelműsíti az előadás, amikor a három isten találkozik, és egyiküknek még nem sikerült női ruhájából átöltöznie, zavartan törölgeti le a rúzst a szájáról.

S hogy ezen kívül miért játszanak a férfiak nőket, az utolsó jelenetben lesz világos: a bírósági tárgyaláson az összes szereplő öltönyben jelenik meg, és ekkor jön az aha-élmény, hogy Eszenyi Enikő az előadás egyetlen női szereplője, egyedül áll a rengeteg férfival szemben, akik aztán magára is hagyják őt.

Hogy Eszenyi alakítása jó-e vagy rossz, kiemelkedő-e vagy középszerű, arról lehetne vitatkozni. Különben a színészi játékról nehezen beszélünk jelzőhalmozás és értékítélet nélkül, ebből is látszik, mennyire szubjektív az egész. Egyetlen dolog segíthet a színészi játék minőségének megítélésében, ez pedig a tapasztalat, ami sok előadást megnézve befolyásolja az ítélőképességünket. De alapvetően ez is követhetetlen, és több mint valószínű, hogy a zsűri tagjai is saját érzéseikre hagyatkoztak, s a gépezet náluk a végén Eszenyi nevét dobta ki (egyébként nálam is).

Indokolt esetben úgy látom én is, hogy fontos, sőt szakmai kötelesség a kultúrpolitikával foglalkozni. És nem tagadom, ezen a fesztiválon is vastagon jelen volt a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság jóvoltából, de nem minden a politika, és ha kényszeresen ezt látjuk csak az egészből, akkor kicsúszik az esztétikai értelmezés lehetősége a kezünk közül, tényleg szőnyeg alá söpörjük a színházat.

Szerző: Puskás Panni