Wagner: Lohengrin / Budapesti Wagner-napok
2013.06.17.

I. Richard is afféle „művészparadoxont” komponált meg a hattyúlovag kudarcos megváltástörténetében. Régi-új Lohengrin-produkció a Budapesti Wagner-napokon. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Vajda Gergely
Vajda Gergely

A Bayreuthi Ünnepi Játékokhoz hasonlóan a mostanában már (joggal) „Duna-parti Bayreuth”-nak becézett Budapesti Wagner-napok, a Művészetek Palotája Fischer Ádám nevével fémjelzett, évenként ismétlődő rendezvénysorozata is két alapvető élménytípust kínál az érdeklődőnek. Az első és persze fontosabb az új produkciók izgalma és varázsa, a második, de szintén sok szépséget és érdekességet magában rejtő a korábbi évek produkcióival való ismételt találkozás. Utóbbi legfőbb fűszere, hogy míg a koncepció (rendezés, díszlet, jelmez) változatlan marad, kisebb vagy nagyobb mértékben változnak a közreműködők. Ez két okból történik: egyrészt azért, mert elkerülhetetlen, hiszen nem mindig sikerül egy vagy két év múlva ugyanazokat az énekeseket szerződtetni, mint korábban, másrészt, mert hasznos, kétszeresen: ösztönzi a közönséget, hogy akkor is menjen el, ha már látta-hallotta az adott színrevitelt, hiszen tetemes újdonsághányaddal kalkulálhat – és persze friss vért pumpál a produkcióba.

A két évvel ezelőtt, Marton László rendezésében bemutatott Lohengrinről (jelmez: Benedek Mari, koreográfus: Duda Éva, világítás: Bányai Tamás) annak idején fenntartásokat is megfogalmazó, egészében azonban igen lelkes kritikát írtam a Mozgó Világ számára (Hattyúlovag hegedűtokkal, 2011/7). Ennek a rendezést méltató állításait most is érvényesnek érzem, legfeljebb annyi különbséggel, hogy míg tavalyelőtt szóvá tettem, hogy Marton műelemzése a cselekményt kommunista diktatúrába helyező alapkoncepcióval erősen hajaz Katharina Wagner 2004-es budapesti Inszenierungjára, Horgas Péter (ehhez a koncepcióhoz szervesen illeszkedő) díszlete pedig a Müpa architektúrájának a sztálinbarokk szellemében történő továbbépítésével a Parditka Magdolna– Szemerédy Alexandra páros Trisztánjának szintén a Müpa erkélymellvédjével „játszó”, építve-romboló díszletötletére, most ezeket az észrevételeket kevésbé érzem fontosnak, részben nyilván az eltelt idő tompító hatása miatt. Ma már nem azt érzem döntőnek, mennyire „eredeti” Marton és Horgas műelemzése (mit számít a művészetben az eredetiség! Shakespeare vagy Thomas Mann legtöbb műve mástól kölcsönzött ötlet új feldolgozása) – ahhoz mindenképpen eléggé eredeti, hogy az övék legyen, ez vitathatatlan –, hanem azt, hogy ez a Regietheater-elemeket közönségbarát módon alkalmazó színrevitel koherens, átgondolt, mentes a művön történő erőszaktételtől, és humánus alapgondolatot képvisel.

 
Linda Watson
Linda Watson

Eszerint Lohengrin a katonai diktatúra zárt világába érkező kívülálló: művész (zenész és/vagy költő, mint R. W.), s ez teszi őt magányossá, ez kódolja a társadalom ellenszenvét, a meg nem értést s végső soron a kitaszítást. Tökéletesen hiteles elképzelés ez azért is, mert nem kell nagy bátorság kimondani, hogy egyezik a Wagnerével. Az egyik lehetséges olvasat szerint ugyanis I. Richard is afféle „művészparadoxont” komponált meg a hattyúlovag kudarcos megváltástörténetében, s mivel ő is olyan volt, mint Babits és vele minden igazi költő ("Csak én birok versemnek hőse lenni"), Marton olvasata abszolút releváns. (Az űzött életű, meg nem értett Wagner egész oeuvre-je az önarcképfestés, önelemzés és öngyógyítás hármas lélektani mechanizmusában fogant.)

A bevezetőben azt írtam, a régi produkciók reprízének vonzerejét részben az adja, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben változnak a közreműködők. Nos, ezúttal nagyobb mértékben változtak. Kezdjük a legjelentősebb horderejű változással: első ízben esett meg a Wagner Napok történetében, hogy egy produkciót nem Fischer Ádám vezényelt. Vajda Gergely kapott lehetőséget a Lohengrin karmestereként – és munkájával több mint meggyőző módon igazolta a választást. Vajda az MR Szimfonikusok (már nem is olyan) új karmestereként egyre-másra vezényli a jobbnál jobb koncerteket, tanúságot téve arról, hogy remek szakember és vérbeli muzsikus, aki hangszer-játékosi (klarinét) és zeneszerzői tevékenységének kvalitásait is konvertálja és kamatoztatja a karmesteri munka értékrendjében. A Lohengrin partitúráját csiszoltan és gondozottan állította elénk, keze alatt igényesen és összeszedetten játszott a Magyar Állami Operaház Zenekara, telt zengéssel énekelt az MR Énekkar és a Honvéd Férfikar (karigazgató Somos Csaba, illetve Strausz Kálmán). Vajda megteremtette a mítoszi atmoszférát, elénk vetítette a Lohengrin-partitúra oly jellegzetesen éteri-magas vonós fényeit, képes volt sugározni az átszellemültség éthoszát, mely egészen a Parsifalig mutat előre, hídszerkezetet feszítve ki az életmű nagy része fölött, és a sűrű-drámai pillanatokkal, a gyűlölet és indulat izzásával sem maradt adósunk. Legfőképpen azonban: Fischer Ádám méltó követőjének bizonyult egy jellegzetesen szonoritás-központú, indulatgazdag és szuggesztív, hangsúlyokkal bőségesen berendezett előadásmód megvalósításával.

 
Kovácsházi István
Kovácsházi István

Ami a vokális előadógárdát illeti, e téren a közreműködők listája jószerével teljesen átalakult: a színlapon olvasható tíz énekes közül csupán három név egyezik a szerep 2011-es alakítójáéval. E három közül kettő csekély jelentőségű szólam: a négy nemesből az 1.-t és a 4.-et idén is Mukk József, illetve Jekl László énekelte. (A 2. és 3. nemes idén Beöthy Kiss László és Geiger Lajos volt – valamennyiük teljesítménye harmonikusan simult a produkció egészébe.) Elza esete kicsit bonyolultabb: két esztendeje a három előadáson ketten osztoztak: Camilla Nylund énekelte az első kettőt (ő volt az „első szereposztás" – magam őt láttam-hallottam), Ricarda Merbeth a harmadikat. Most a seconda donna lépett elő prima donnává – és pályatársához hasonlóan magas színvonalon jelenítette meg az ártatlanul megvádolt brabanti hercegnő jellemét, melynek két legfőbb alkotóeleme a tisztaság és a félrevezethető naivitás. Jól kontrollált hanganyag, kiegyenlített gesztusvilág jellemezte az elsősorban a német Wagner–Strauss repertoárban otthonos német lírai szoprán zenei és színészi alakítását, melyet a produkció egyik erősségének éreztem. Telramund és Ortrud kettősében, úgy vélem, veszített az előadás a cserékkel. Perencz Béla és Petra Lang házaspárja két éve meglehetősen magasra helyezte a mércét. Most Anton Keremidtchev kissé darabos szólamformálású, ám alapjában véve jó (s a férfifigurának a női princípiummal szemben ebben a drámában egyértelműen érvényesülő alárendeltségét is érzékeltető) Telramundja mellett a produkció bayreuthi sztárja, Linda Watson hozta „az erős Ortudot” (hitelesen reprodukálva a kettősben ily módon megbúvó Macbeth–Lady Macbeth párhuzam feszültségét is), de sajnos nem tudta kellőképpen kontrollálni orgánumát, s a bizonytalan intonáció sokszor lerontotta az amúgy szuggesztíven megjelenített pogány varázslónő figurájának élményét. Madarász Henrikként hasonlóképpen a lebegő hang okozta pontatlanságoktól szenvedett az egyébiránt szép és gazdag hangú Fried Péter (Alfred Muff utóda).

A lista végére hagytam azt, akit tavalyelőtt még csupán a véletlen sodort a Wagner Napok Lohengrin-előadásába, idén azonban már a produkció legfőbb oszlopaként hatott: a címszereplő, Kovácsházi István, az előadás fontos részét alkotó Honvéd Férfikar egykori tagja, aki hajdani operett-énekesből vált gyakorlott (és külföldön is sokszorosan kipróbált) Wagner-tenorrá, s aki 2011-ben még a szívinfarktust kapott Burkhard Fritz helyett vállalta Lohengrin szerepét a Wagner-napokon, meggyőzően és a rendezés szellemét tökéletesen közvetítve élte meg a művész-lovag szerepét: színpadi lénye tökéletesen fedi a Marton-koncepció Lohengrinjét, hangját okosan használva feledteti és/vagy kifejezőerővel pótolja az olykor talán kevésnek bizonyuló volument. Egészében hiteles, érett, illúziókeltő Lohengrin – ahogy az előadás egésze is az.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2013. június 9.