Garay Nagy Tamás, Szanyi Sarolta, Oláh Zsuzsaoly

Feydeau örökzöld bohózatát Vidnyánszky Attila nem először rendezi; színre vitte már az Új Színházban, majd’ tizenkét évvel ezelőtt. Formabontó előadás volt; az ajtókat a forgószínpad helyettesítette, s Vidnyánszky amúgy is mindent elkövetett, hogy a bohózatot a saját, öntörvényű színpadi nyelvéhez hajlítsa. Nézőpont kérdése, hogy az eredményt ki mennyire látta sikernek. Merthogy ennek a bizonyos színpadi nyelvnek a gazdagsága érződött ugyan, ám Feydeau nem hajlott. Sőt, a bemutató leginkább azt bizonyította, hogy az ajtókra szükség van. Vagy ha az ajtókra nem is, a dinamikus, célirányos kergetőzésre mindenképpen. A forgószínpad ezt iktatja ki, s nevéhez híven forgatagot, többé-kevésbé áttekinthetetlent varázsol a színre. 

Merthogy e bohózatnak  – mint minden maradandó értékű bohózatnak –  a lényege éppen az, hogy a szereplők önmagukban teljesen logikus cselekvései fordulnak az irreális/szürreális káoszba. Ha nem látjuk az egyes akciók logikáját, csak a minden logikát nélkülöző káoszt, elveszíthetjük a fonalat, s vele együtt az érdeklődésünket is. Feydeau a maga nemében elsőrangú szerző, de nem Shakespeare, akinek remekműveit az alkotói képzelet számtalan formában variálhatja, átstrukturálhatja stb. Itt fontos a kotta, s ha elvetjük az eredetit, nemigen van helyette másik. Így aztán az egykori új színházi előadásból is leginkább a tehetségesen megérzékített káosz látszott, ami nem bizonyult elegendőnek három felvonásra. 

Trill Zsolt, Kóti Árpád

A humor szempontjából legalábbis biztosan nem; ám a rekeszizmok pihentetését valamelyest ellensúlyozta a látottak érzéki ereje, az első felvonás újdonság erejével ható dinamizmusa és a játékosan poétikus ötletek sora. No meg az a tudat, hogy a szerző igazi szellemességének megismerésére amúgy is csak szökőévenként nyílik mód; a honi előadások ritkán találják el a Feydeau-bohózatok stílusát és tempóját, a virtuóz komédiázást gyakran összetévesztik a ripacskodással, az eredmény pedig inkább szomorú, mint mulatságos. És akkor már mégis jobb Vidnyánszky formátumos próbálkozását nézni, mint az olcsó gagyit.

Vidnyánszky Attila azonban vélhetően nem ezt szűrte le az akkori előadásból. Hanem inkább azt, hogy működik a forgószínpad, csak éppen viccesebbé kell tenni az egészet. Nem gondolatolvasás ez persze, csupán a debreceni előadást nézvén következtetek erre. Ennek a bemutatónak ugyanis már a létrejötte is nehezen képzelhető az enyémhez hasonló tanulságok levonása esetén. Merthogy stílusát, formáját, elgondolását tekintve e produkció voltaképpen nem különbözik az egykori új színházitól. Ugyanúgy érvényesül benne a látvány artisztikuma, s ezúttal is láthatunk jelentékeny mesterségbeli tudással felépített alakításokat. (Legfeljebb az operai felépítés feltűnőbb most, mint akkor.) 

Szűcs Nelli

Így az első felvonásban, amely voltaképpen a következőkben kirobbanó őrület felvezetése, még lehet gyönyörködni Szergej Maszlobojscsikov impozáns (és némiképp ismerős) díszletének elemeiben, értékelni a koncepciózus és szép világítást, észrevételezni Trill Zsolt és Mészáros Tibor játékkedvét, s nyugtázni, hogy Mercs János komédiázása, ha kicsit komolyabban venné Camillo beszédhibáját, egészen lehengerlő volna. Ám már ekkor is látszanak az aggasztó jelek: elsősorban persze maga a forgószínpad, de elcsattan már néhány kétes ízlésű poén is, s az is érzékelhető, milyen irányba halad a nevek és nemzetiségek megváltozása. 

Az egyhuzamban játszott második és harmadik felvonásban azután elszabadul az őrület. Természetesen nem a szöveg logikájából adódóan; Vidnyánszky nem felépíti a káoszt, hanem egyenesen azt rendezi színpadra. És ugyanaz történik, mint annak idején az Új Színházban: a megteremtett zűrzavar egyszerűen unalmas, a darabot nem ismerők számára pedig alighanem követhetetlen (jellemző, ahogy előadás után két „civil” néző találgatta, ki volt az az iszákos öreg és mért forgott össze-vissza). Ám annyiban mégis erős az eltérés a korábbi verzióhoz képest, hogy a rendező ezúttal úgy dönt: márpedig a nézők röhögni fognak. És nem ismer tréfát: mindent bedob a cél érdekében. 

A legkülönbözőbb típusú poén(kodás)ok szivárognak a játékba, melyekben csak az a közös, hogy a feydeau-i humorhoz semmi közük nincs. Előfordul itt atelier-poén, kiszólás a létrehozott színházi helyzetből (pregnáns példája Kristán Attila kilépése Rugby szerepéből), burleszkbe illő csetlés-botlás és nem kis mennyiségű szellemtelen altesti poén (annak elmaradhatatlan kiegészítőjeként elgondolt fizikai akciókkal, azaz csöcsörészésekkel, pucsításokkal, egyebekkel). És amiért a legnagyobb kár: megkapjuk ez utóbbi humorforrás otrombán homofób változatát is. Félreértés ne essék: a téma nem tabu, a hetero/homoszexualitás ambivalenciájával nem egy bohózat él is – ám ha ízlés nélkül, ráadásul helyenként ideologikus éllel alkalmazza a rendező, legfeljebb alpári gegsorozat válhat belőle. 

Szalma Noémi, Mercs János. Fotók: Máthé András, Debreceni Csokonai Színház

S ezzel el is érkeztünk az ideológiához. Merthogy Vidnánszky jónak látja a színpadi káoszt ideologikus katyvasszal fűszerezni. Így kerül a kupleráj Brüsszelbe, így gyönyörködhetünk az uniós zászlóban, így láthatjuk, ahogy az idiótán szerencsétlenkedő szereplők egy-egy nemzet jellemzőnek vélt tulajdonságait viselik látványosan magukon (mélyfúrásra ne gondoljunk: a spanyol például torreádorként viselkedik, a skót skót szoknyát hord stb.). Nem gondolom, hogy ezt az előadás jelentéseként, esszenciájaként, vagy akár létrehozását motiváló alapvetésként foghatnánk fel – inkább vicces vezérmotívumnak tűnik, amelynek segítségével a káosz részecskéi összegyűjthetők. Csak hát nem vicces – nem az ideológiai tartalma miatt nem (az bizonyos értelemben igaz is lehet), hanem a megvalósítás sablonossága, elnagyoltsága, ötlettelensége miatt nem. De még ha valóban kidolgozott és szellemes volna is, akkor sem illeszkedne a darab hatásmechanizmusához, hiszen azt az eredeti ötletekkel teletűzdelt, erősen ironizáló játékmódot és formát, melyet ez a koncepció kikövetelne, a szöveg egyszerűen nem tudná megtartani. Hogy mennyire nem, arra az előadás legváratlanabb és talán legszellemesebb ötlete a példa: amikor Trill Zsolt immáron magyar betyárként lép színre, hogy megmentse Európát (finoman görbe tükröt tartva ezzel nemzeti nagylétünk mítoszának), az irónia alig-alig jön le a színpadról.

Bár a szórakoztató célú előadások sosem tartoztak az életmű legjavához, nehezen érthető, hogy egy Vidnyánszky-formátumú alkotót hogyan hagyhat ennyire cserben az ízlése. Ráadásul az előadás nem maradt Debrecen határai közt: a POSZT közönsége is találkozhatott vele. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a rendezőt eddig csak hírből ismerő érdeklődők rögvest az alkotói pálya leginkább feledésre méltó darabjainak egyikével szembesülhettek. A válogatóknál többet csak maga Vidnyánszky Attila árthat renoméjának – abban az esetben, ha az előadást ősszel a Nemzeti Színház repertoárjára veszi.