Országos Diákszínjátszó Gála, POSZT 2013
2013.06.11.

Nagyon jó döntés volt, hogy az idei POSZT-on a középiskolások teret kaptak, hogy megmutassák a világról és a színházról való gondolkodásukat. A gálán a szakmai előválogatás (Bérczes László, Kárpáti Péter, Schilling Árpád, Sebők Bori) alapján benevezett előadások vehettek részt a Zsolnay Kulturális Negyed E78 előadótereiben. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

Originál láger
Originál láger
Az alkalom családias volt, a szülőkön, tanárokon és az éppen nem játszó társulatokon kívül csak kevés kívülálló érdeklődött a középiskolás találkozó iránt; professzionális színházi szakmai berkekből különösen elenyésző volt a részvétel. Ez talán a sok párhuzamosan futó programnak vagy annak volt köszönhető, hogy a Zsolnay Negyed kissé távol esik a pécsi belvárosi POSZT-os kavalkádtól. Holott a középiskolás színház – mint ahogy az ebből az írásból remélhetőleg meggyőzően kiderül – megéri és megérdemli a figyelmet, nemcsak a színházi, hanem a pedagógiai szakma nézőpontjából is, például azért, mert az utóbbi időben az oktatáspolitika szerint az egyik legégetőbb megoldásra váró probléma az, hogy hogyan kovácsoljuk őket közösséggé, és hogyan szüntessük meg érdektelenségüket, empátiahiányukat és vélt tájékozatlanságukat. 

Elsőként a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tizedikesei léptek fel Szebeni Zoltán rendezésében a Családi pótlék című előadásukkal. A szöveg Samuel Beckett, Hajnóczy Péter, Keresztury Tibor és Mészáros Péter szövegeinek átírásával készült, de a család tematikáját feldolgozó előadásban nagy szerepet kaphattak az előadók személyes tapasztalatai és élményei is. A gondolatmenet a hagyományosnak tekintett (és az új magyar Alkotmányban is „lepapírozott”) családkoncepcióból indult ki, határozott állítása viszont az, hogy a család sok minden lehet, ám a léte, a milyensége semmiképpen nem előírható vagy szabályozható. 

Rontás
Rontás
A kezdetnek feldobott kérdés az, hogy ki mit kíván a családjától, kinek mi hiányzik; erre a kérdésre a játszók cetlikre írt válaszaikat dobozba rakják. Ezek végigolvasása mentén elevenednek meg aztán a tipikus és hétköznapi családi jelenetek: a veszekedések, a válás, a tinédzserkor, az apahiány, az iskola vagy a bulizás. Az egyes epizódok leginkább a mindannyiunk által ismert konfliktushelyzeteket példázzák, hol komolyan, hol ironikusan. A nézőn – főként, ha tanár, szülő, felnőtt – szép lassan eluralkodnak a saját emlékei, a régi és mostani érzései, majd a részvét, esetleg a bűntudat; ezek nem egyszer a rádöbbenés és a katarzis pillanatai. A gálán fellépők közül ilyesfajta reakciók kiváltására talán csak a szentesiek voltak képesek. 

A szereplők nemcsak szövegalapú színházi eszközökkel dolgoznak, fontos szerepe van a mimikának, a mozgásnak, a zenének is. A társulat fizikailag összehangolt, koncentrált, látszik, ahogy együtt mozognak, tanulnak, élnek, válnak apránként felnőtté. Az előadást eleinte egy bűvésznek öltözött lány koordinálja, ám hamarosan kiderül, hogy varázsütésre nem terem tökéletes család. Negyven perc elteltével végül gyerekké alakul át, hogy, amint szüleivel elhagyja a színpadot, kimondja a család legfontosabb lényegét: mindegy a forma, az együttlét a fontos, ami lehetőleg örökké tart. A Családi pótlék egyrészt azért hatásos előadás, mert sikeresen egyensúlyoz a tragikum és a humor határvonalán, másrészt a résztvevők kérdezetlenül is bátran mondják el a véleményüket egy amúgy nem-politikai, ám számukra húsbavágó, és a közéletünk által átpolitizált témáról.  

A Müszi - Eck, Háy János és a csoport alkotta Originál láger című előadás (rendezte: Sramó Gábor és Tóth Zoltán) szintén kamaszproblémákat dolgoz fel, bár a gitáros fiú mint tinédzserideál, a House of the Rising Sun, Woodstock és a Skorpió zenekartól a Dédapám című dal talán inkább egy előző generáció fiatalkorát idézi meg, és ez az időutazás olykor furcsán hat. Ennek ellenére a Háy-szövegek jól összeférnek a jelen kamaszainak tipikus, mindannyiunk számára ismert szorongásaival és problémáival (különös tekintettel az ebben az előadásban érzékletesen alakított szociopata matektanárra), és az azokra megalkotott improvizációkkal, jelenetekkel, zenei betétekkel. Hiszen az, hogy az élet szívás, örökzöld téma. Az élőzene és a zsúfolt tér miatt a néző úgy érezheti, hogy végig egy koncert kellős közepén van – nem színház, hanem parti az egész világ – ahol a tipikus helyzetek, bár aktuálisak és szórakoztatóak, kicsit túl sokszor ismétlődnek. Ez megnehezíti a fővárosba kerülő vidéki fiú törtében felfedezhető narratíva követését is. A lényeg kifejtéséhez körülbelül hatvan perc is elég volna. A játszók energikusak, láthatóan élvezik az előadás humorát és a közönség közelségét. Többen közülük úgy válnak egyszerre több szereplővé, hogy a zenekarban is helyt állnak. 

Balkán
Balkán
Tematikáját tekintve az Originál lágerhez áll közel a Janus sr Balkán című előadása (rendezők: Gábor Zsófia és Tölgyfa Gergely), aminek a címe a 2011-es West Balkánban történt balesetet idézi fel, bár az előadásban sorjázó epizódok nem mindegyike köthető szorosan a konkrét esethez, a téma sokkal inkább a bulizás általában. Olyan, mintha az előadásban a West Balkán tragédiája szolgálna apropóként ahhoz, hogy bizonyos, fiatalokat érintő problémákat megbeszéljünk, megértsünk és feldolgozzunk. Az előadás közel sem annyira színpadias és kimunkált, mint például a hasonló ihletésű, 2011-ben a Bárkában bemutatott Tasnádi István-féle East Balkán. Itt a fiatalok főleg a számukra fontos populáris műfajokat használják, például az internetes mémeket, a slam poetryt vagy a stand up comedyt, a jeleneteket pedig itt is saját zenével kísérik, bár ezek inkább jól ismert slágerek humoros feldolgozásai vagy paródiái. Az előadás tehát jól adaptálja magát a témát és a rendelkezésre álló műfajokat/szövegeket is. A darab végén a színpadon magára hagyott lány jelenlétén kívül  nem ártott volna néhány nevetést megakasztó pillanat, valamint a gegek olykor – nyilván a nézői tetszésnyilvánítások hatására is – eltúlzottnak tűntek (becsúszott egy gatyaletolós poén is). A Janus sr csapatának sikere és előadásának relevanciája mindezek ellenére nem vitatható el.

A Perényi Balázs rendezte Rontás igazi váltás volt a korábbi előadásokhoz képest: szövegszínház Caryl Churchill nyomán, drámai konfliktusok és sorsok. Bár a klasszikus boszorkányüldözés nem tűnik aktuális témának, a felelősség másra hárítása, a vádaskodás igen; viszont ezt a vélhető üzenetet alapvetően „kosztümös”, klasszikus, és hagyományos formában prezentálja az előadás. A beszédtechnika kifogástalan, a karakterek kidolgozottak, az interakció működik. Nem feltétlenül találhatóak meg viszont az összes szereplő esetében a kapcsolódási pontok, az egyéni tragédiák mintha túl gyorsan lezajlanának. Az előadás leghatásosabb pontjai kétségtelenül azok, amikor a drámaiság kizökken, és a cselekedet eltávolodik a konkrét jelentéstől és gesztussá válik, vagy amikor felbukkan a humor. Emlékezetes a vajköpülés, a varietészerű Ding-Dong! The Witch is Dead!, vagy a vallatós jelenet a fekete függöny mögé rejtett izgága asztali lámpával és a sebesen jegyzetelő feketekesztyűs kézzel. 

Senák
Senák
A pápai TheaTürr Senák című produkciója is kész szövegen alapszik, Komáromi Sándor rendező Háy János novelláját alkalmazta színpadra. Átlagéletkort tekintve ez a csapat a gálán résztvevő legfiatalabb társulat, a színpadi koncentrációjuk és a feladat iránti komolyságuk viszont példaértékű, akárcsak az, ahogy a testi jelenlétükkel bánnak. A Senák fizikai színház is, a főszereplő téeszesítéskor államosított lovait például maguk a szereplők alakítják kecsesen és fegyelmezetten, majd megalázottan és összetörten, végül dühösen és büszkén. Az egyszerű cselekvéseket (például a munka) stilizált és érthető mozgásformák helyettesítik. A csapat remekül használja a dalokat és a különféle hanghatásokat is; a nyitó jelenetben az erőszakosan és artikulálatlanul üvöltöző egyén nem is lehet más, csak a zsarnok címszereplő. Az előadás általános témája a hatalom és az egyén viszonya, amiről, úgy tűnik, már az ennyire fiatal embereknek is van fogalma és véleménye. A Senák viszont – bizonyára a kész szövegrészek és a láthatóan markáns rendezői irányítás okán – ennél sokkal határozottabban aktuálpolitizál, de még mindig nem annyira, hogy az ízléstelen vagy eltúlzott lenne. 

A diákszínjátszó gála előadásait látva néhány dolgot mindenképpen hangsúlyozni kell. Bár ez csak egy kis metszete a hazai középiskolai színjátszásnak, a fiatalok közösségalkotó képességével, intellektusával, politikusságával, etikájával és a kreativitás megélésének igényével központi oktatási vezérlés hiányában sincsen (nem lenne) semmi probléma. Ugyanez elmondható az őket irányító tanárokról, rendezőkről is. Csupán alkalomra, találkozásra és lehetőségre van szükségük, nekünk pedig arra, hogy láthassuk őket minél többször.