Jeles András rendezésében filmszerű epizódok úsznak a szemünk előtt; egy végtelen képeskönyv színes vagy sötétlő képeit lapozgatják a játékosok. Néhol mozgalmasan peregnek, máskor hosszadalmasan csordogálnak a jelenetek; ha felszikrázik is olykor a szereplők közti konfliktus, a dosztojevszkiji végletes szenvedélyek rajza valamiképpen rendre elillan a produkcióból. 

A félkegyelmű cselekménye ugyan többé-kevésbé megjelenik az előadásban (kiegészítve más Dosztojevszkij-művekből applikált betétekkel), ám a játék íve töredezett marad; meg sem próbálják kifeszíteni a regény sokhúrú történethálóját. A produkció középpontjában természetszerűleg Miskin herceg alakja áll, az ő szelíd jóságának kellene megváltania a velejéig züllött világot. Czukor Balázs sápadt Miskin hercege tétován téblábol a pénz- és hatalom-mániákus szenvedélybetegek, a hús gyönyöreit hajhászók birodalmában, néhol szánakozást, részvétet vagy csak gunyoros mosolyokat indukálva. A krisztusi jóság, láthatólag, nem menti meg az amorális társadalmat, legfeljebb zavart idéz elő, lelkiismereti válságot okoz, de csak időlegesen, pillanatokra. A Rogozsinoknak, a Lebegyeveknek, a Ferdiscsenkóknak, legjobb esetben is a Nasztaszja Filippovnáknak nyílik itt igazi tér. 

Jeles csehovi karakterű elbájoló csoportképeket vegyít sötét tónusú intim kamaradrámákkal, néhol álom-víziókat illeszt a jelenetsorokba. A játék vizuális képe is valóság és képzelet egymásba csúszását erősíti. A kazettás, megdőlt, kupolaszerű háttér festett kulisszái fölött felhők rohannak a magasban (díszlet: Perovics Zoltán), az oldalsó nyíláson, mint valami barlangrésen, kilátni a szüntelen csapongó tengerre. Tág asszociációs mezőt nyitva álomképeknek, meditációnak, tudatfolyamatok kivetülésének. E grandiózus látvány a sűrűn váltakozó epizódok állandó háttere. A jeleneteket rendre orosz dalokat zsolozsmázó kórus éneke fonja össze (zene: Melis László), miközben zúg a tengerár, csapkodnak a hullámok, s az égi felhőtobzódás némely pillanatai drámai apokalipszis képeit vetítik a játékosok fölé. Mindez néhol megejtően festményszerű, máskor nem több puszta illusztrációnál.  

A félkegyelmű végtelenül gazdag epikus panorámájából főként a Miskin herceg személyiségét, tetteit motiváló, s azok holdudvarát képező történéseket fűzte egybe a rendező (a színlap nem tüntet föl dramaturgot), néhány regénybeli kulcsjelenet viszont kimaradt. Például az is, mikor a százezer rubellel hódoló Rogozsin szerelmi zálogát őrült szenvedéllyel veti tűzbe Nasztaszja Filippovna, ekként is sokkolva aktuális udvarlóját, Gavrilát: elég bátor-e kimenteni a lángok közül a vagyont érő csomagocskát? Avagy: mennyit is ér a szeszélyes, kitartott nő szerelme? A roppant terjedelmes, négyórás játékidőbe persze nem fér be minden fontos mozzanat, ám az indulatok turbulenciája az ilyen jelenetek kiiktatásával szükségképpen csökken. Nem nagyon vetül fény Miskin váratlan, hatalmas örökségére sem, nem igazán látjuk, hogy lesz a toprongyos, álmatag ifjúból minden nő által óhajtott arisztokrata férjjelölt, amitől némiképp motiválatlan marad számos későbbi reakció. Néhol narrációval is próbálkozik a rendezés; többnyire a színpadi történetmesélés hagyományosabb útjait járja; a szélesen hömpölygő pazar tablókra, az artisztikus képekre bízva a játék kimenetelét. Néhány fontos jelenet meglehetősen statikus marad, Rogozsin és Miskin párbeszéde például, túl a harmadik órán, végtelen hosszúságúnak tetszik. Az előadás üresjárataiban jobb híján szemrevételezhető, ahogy apró madarak sodródnak a tengerárban.

Pedig színészi erőkben bővelkedik a produkció. Czukor Balázs Miskin hercege mintha csak végigálmodná életét, sodródik, mégis közel ér a tévelygő lelkekhez; hozzájuk hajol, érinti őket. Kiss Mari szuggesztív Jepancsina tábornoknéja sokat látott szigorú anyaként őrködik lányai sorsa felett, miközben nő marad, tele vágyakkal. Csonka Szilvia könnyed eleganciával és vehemenciával adja Aglaját, a nagyvonalú, kikapós széplányt. Fekete Linda Adelaidája élesre fent nyelvű testvér, Nagy Cili Alexandrája kaján fúria. Szabó Tibor Ivolgin tábornoka papucsférjjé alázva, páriasorba űzve, szüntelen sürgés-forgással próbálja őrizni egykori méltóságát, hallatlanul mulatságosan és tragikomikusan. Horváth Ákos robusztus Rogozsinja kiszámíthatatlanul agresszív, nagyszívű orosz dúvad. Szerémi Zoltán Lebegyeve részegen is szolgálatkész cimbora. Vlahovics Edit Linája légies és finoman szarkasztikus. Balogh János Gavrilája egyenes tartásúan délceg, Bajomi Nagy György elmélyített hangú Tockija sorsába nyugvóan szemlélődik, Orosz Róbert Ferdiscsenkója színes és fecsegő. Nasztaszja Filippovnát a szép és dekoratív Alberti Zsófi játssza, elomlóan romlott cédának, nagyratörő buja dámának, a férfiaknak mindörökre kiszolgáltatott esendő nőcinek láttatva az alakot. 

A szereplők színpompás galériája (jelmez: Bánki Róza), a felvillanó kedély és irónia pillanatai sem feledtetik, hogy hőseink, a maguk módján, pusztulásuk felé menetelnek, haláltáncukat járják. Szépen megoldott jelenet Nasztaszja halála, a csöndökkel, a halk visszafogottsággal. Ahogy a szépséges képek tobzódása, a jelenetek rétegzettsége sem marad hatástalan. A szemet gyönyörködtető, súlyos etikai dilemmákkal is szembesítő játék valahogy mégsem nem vonz bűvkörébe, nem érint meg igazán. Pedig, kell-e mondani, A félkegyelmű, színpadon is, rejtély, megfejtendő titok.