Pán Péter Robert Wilson rendezésében, ráadásul a CocoRosie együttes által szerzett új dalokkal – méltán támadnak az embernek hatalmas elvárásai. Aki nem ismerné a zenekart, gyorstalpaló a magukat „freak folk” kategóriába soroló formációról: két amerikai nővér tíz éve zenei kísérletekbe kezd egy jó akusztikájú párizsi fürdőszobában. Bajszot rajzol magának. Hárfázik, mandolinozik, xilofonozik, fakockákat ütöget össze. Nyekereg, sóhajt, suttog, operát énekel. Egy különleges és megfoghatatlan, szinte már nem evilági síkra kalauzol minket – agyonrúzsozva, grimaszokat vágva tör ki a fürdőkád mellől a nagyvilágba.

J. M. Barrie múlt század eleji meséje Pán Péterről minden valamikori gyermek vérébe ivódott: a kisfiú, aki soha nem nő fel, regényes életét Sohaország szigetén tölti az Elveszett Fiúk vezetőjeként, ráadásul még repülni is tud. Elcsatangolt árnyékát hajszolva lyukad ki a Darling család gyermekeinek hálószobájában, hogy a sikeres vadászatot követően magával repítse a három testvért is a meseszigetre. A kalandos és szabad életre ráunva a realitás, a szülők szerepe és a felnőtt lét fontossága mégis felértékelődik: a gyerekek visszatérnek a valóságba, aztán boldoganélnekmígmegnemhalnak. Melegségben, békességben, nagy családi teljességben.

Sabin Tambrea

Wilson főhősei egyáltalán nem szerethetőek. Sabin Tambrea Pétere – akinek figurája az eredeti mesében és az eddigi feldolgozásokban sem szerénységéről volt híres – pökhendi és nagyképű. A mai laza, trendi és szabad szájú aranyifjak megtestesítője. Divatosra szabott mohazöld bőrruhájában, punkosra festett arcával a fiatal David Bowie-t idézi. Vagy Kay-t a Hókirálynőből, akinek szeméből felnőttkorára sem mosódott ki az apró üvegszilánk. Tekintete metszően hideg. Wendy (Anna Graenzer) hatalmasra festett babaszemeivel kedves kislány helyett az Addams Family gyermeke vagy a fiatal Helena Bonham Carter színpadi hasonmása. Démoni, bizarr és kellemetlen. Boszorkányos kacagása, túlbuzgó és dinamikus természete irritációt vált ki az emberből. Péter iránti infantilis rajongása minden igazi figyelmet és érzelmet nélkülöz. Ugyanígy fordítva: a fiú távolságtartó és epés. Bár az eredeti történet szerint vonzódik a lányhoz, itt kizárólag anyapótlékot keres benne, saját magát a rideg és lázadó kamasz fiú szerepébe helyezve.  

Wilson tündérmese helyett inkább a korunkban nagyon aktuális Pán Péter-szindróma mentén értelmezi a történetet. A csodasziget lakói nem rendelkeznek semmiféle jövőképpel, kerülik a döntéshelyzeteket, kihívásokat, a természetes fejlődéssel járó nehézségeket. Mikor Péter a második felvonás egyik átkötő részében megjelenik a zárt bársonyfüggöny előtt és a sarokba vizel, hangosan nevetve jelenti ki: „Én mindig kisfiú akarok maradni, aki vidám és aranyos, soha nem akarok felnőni”. Arcáról hirtelen lefagy a mosoly, újra elhadarja a mese alapmondatát, erőtlenül és szomorúan.  Egy megkapó pillanat erejéig lehull a maszk, ami mögé bepillantva már nem tűnik fenékig tejfelnek ez a minden felelősségvállalást és felnőttséget nélkülöző élet – a félistenből hirtelen egyszerű, szorongó ember válik.

A nyitó képben az előadás stílusjegyeinek precíz felskiccelése során a Darling család bizarr és érzelemmentes esti életképe jelenik meg. Mielőtt lemennének a fények, a színpadon barátságos tapétájú, puritán szoba látványa tárul elénk, plafonról belógatott, pislákoló villanykörtékkel. Középen áll egy lámpást tartó fiúszobor, míg a falon annak hatalmas árnyéka. Percek múlva tűnik csak fel a csalás: a szobor máshogy tartja a kezét, mint az árnyék. Pán Péter gyors beköszöntése után kitágul a tér, hatalmas ablak lesz az egyik falból, gyapjas ágyat tol be a díszítőbrigád, melynek fejpárnáit három élethű birkafej helyettesíti. A monumentális árnyékot egyszerűen letépik a falról és fekete anyagdarabbá csomagolva viszik ki a színről. 

Fontos szimbóluma ez Wilson későbbi jelenetkezelési technikájának: felvillantja ugyan a Pán Péter emlékezetes attribútumait, ám megfoszt az elvárt varázstól. Kapunk helyette másfajtát. Mikor a gyerekek elszöknek Sohaországba, hiába éneklik a We can fly című dalt, senki nem repül sehová, egyszerűen átsétálnak az ablakon túlra. Később mégis szemet gyönyörködtető, ahogy magasított kerekes kocsikon tolják át őket a színpadon, melyek tetejére a látványtervező szerepét is betöltő rendező valódi felhőknek tetsző óriási fehér pamacsokat applikált. Mutatós színpadi reptetés helyett az égbolt élethű képmása az ajándék. 

Térjünk vissza Darlingékhoz. Az angol szó jelentésével ellentétben semmi kedves nincs a családban. Eltartott gesztusok, az érzelmes mondatok totális karikírozása jellemzi a szülőket. Nyújtott hangon, affektálva kívánnak jó éjszakát. Sztoikus nyugalommal bámulják, ahogy nyafogó gyermekeiket kutyafejű, kizárólag ugatva kommunikáló, csipkekötényes szobalányok vonszolják be pórázon keresztül az ágyba. A groteszk, mulatságos etűd minden emóciót nélkülöz, az anya csók helyett röviden ráfúj a birkafejeken nyugvó gyerekek homlokára, majd elsuhan a bálba/bridzspartira szomorkás, nyúzott férje oldalán. Amennyiben csak és kizárólag ez jelentheti a felnőtt életet, természetes, hogy szereplőink elvágyódnak. 

Az első felvonás további jelenetei Sohaország lakóit és különféle helyszíneit hivatottak bemutatni, némileg videoklipszerű, dinamikus, rövid etűdök során. Bár a maszkok, ruhák, díszletelemek és a fentebb citált operafóliák gyönyörűek, a történet ív nélküli, a festmény egyelőre vázlatos marad. A figurák kidolgozottsága, a Wilsontól elvárt, szemet gyönyörködtető képek és a már-már éteri zene feledtetik némileg az űrt, ám az előadás nehezen szippantja be a nézőt: ahogy elkezdődne valami, már véget is ér. Egyedül Christopher Nell képez kivételt Tinkerbell szerepében (magyarul Csingiling és Giling Galang neveken is ismert, de maradjunk a jobban hangzó külföldi verziónál). Péter neurotikus, transznemű tündéréről külön tanulmányt lehetne írni. Zöld szaténruhában, göndör szőke parókában botladozik be a színpadra a legváratlanabb pillanatokban. Teste mintha folyamatosan elektromos töltés alatt állna, mozgását képtelen koordinálni, izmai rángatóznak, varázspálcája bűbáj helyett áramütéseket szór. Gazdájához mérten némileg kaján és gunyoros, ám végtelenül szerethető, az előadás leghumorosabb, legizgalmasabb, legsokrétűbb figurája. Tulajdonképpen földönkívüli a gyermekek szigetén, egyedül Péter iránti szerelme köti oda, csak vele érintkezik. A felvonás fénypontja, mikor egy gigantikus méretű villanykörtébe zárva énekel. Itt érhetne véget az első rész, ám még legalább öt összefüggéstelen etűd követi a sorban, tompítva az élmény fényét. 

Stefan Kurt Hook kapitánya a dörzsölt kalóz kliséfiguráját kikerülve szintén remek a vonzó, némileg feminin és döbbenetesen gyáva vezér szerepében. Ősellensége a hírhedt krokodil, amely egykor megszabadította fél karjától. Remek fricska Wilsontól, hogy az elvileg félelmetes állatot felvállaltan olcsó kivitelezésben jeleníti meg: az apát is játszó Martin Schneider fején egyszerű, világító piros szemű krokodilmaszkban sétál át a színen, Hook viszont kis híján belehal a félelembe. Ugyanolyan gyermek belül, mint a sziget többi lakója, talán szintén csak egy anyukára vágyik. Kalózbandája fekete ruhás, a hatalomnak behódoló punk külsejű ütődöttekből áll – könnyen (meg)vezethető csürhe, amely gondolkodás nélkül kész követni bármilyen parancsot.   

A cselekmény a második felvonásban hirtelen összeáll, formát ölt, megszületik a korábban hiányolt kohézió. Nagy családi ebéd. Hosszú asztal, fehér abrosz, középen ülnek az Elveszett Fiúk, a két Darling fivér, az asztalfőkön pedig Wendy és Peter, legalább négy méter távolságra egymástól. A családi minták szomorú leképződése: a két „szülő” szinte alig tud kommunikálni egymással, karcos mondatok és nagy csöndek libikókája határozza meg a jelenet alapritmusát. A hátuk mögött elhelyezkedő emelvényen foglal helyet Tinkerbell és az indiánok. Egyikük sem veszi észre Hookot, aki egy gyors és halk mészárlás során végez mindenkivel – a tündért kivéve. Wilson az előadásban megjelenő gyilkosságokat egyszerű fényjátékkal ábrázolja, a történés pillanatában hirtelen színt vált a háttérfólia, az adott szereplő pedig holtan esik össze. A feszültségteli étkezés során az egyik Darling fiú kitalálja, hogy haza akar menni az igazi szüleihez. Pétert kivéve mindenki szó nélkül, boldogan csatlakozik hozzá. Pontosan úgy hagyják faképnél, mint a gyerekek a megunt építőkockákat a nappali közepén. 

Fotók: Berliner Ensemble

Hazajutásuk előtt két menetben küzd meg egymással a címszereplő és Hook. Mikor a kalóz megmérgezné Pétert („egyetlen barátját és legfőbb ellenségét” – kerekíti ki szépen egy jól komponált songban, nyilvánvalóvá téve, hogy valójában vonzódik a fiúhoz), Tinkerbell mögéjük oson és gyorsan kihörpinti egy szívószál segítségével az egész poharat. Az előadás fő jelenete ismét Nell nevéhez kötődik: az újra összezáródó bársonyfüggöny elé botorkálva az egyik legszebb szerelmi vallomást adja elő, amit színházban valaha láttam. Az operában kulminálódó dal szövege viszonylag egyszerű: Péter soha nem fogja megtudni, hogy örök csatlósa mennyire szereti őt – adni viszont egyszerű, ha az ember ezt a mély és igaz szerelmet tudhatja a magáénak. A mérgezett tündér teste még a megszokottnál is jobban rángatózik, alig bír állva maradni. A szépen elénekelt első strófa után a dal hirtelen operában kulminálódik, Tinkerbell szoprán áriájába szinte beleremegnek a falak, a szívek pedig egészen biztosan. Hiába nyilvánvaló, hogy egy szoknyás-parókás férfit látunk a függönybe kapaszkodva, a szerelmes nő hiteles tragédiája jelenik meg a színpadon. Dalát sajnos nem tudja végigénekelni, mert egy köpcös díszítő cipeli a térből, amelyet saját lábán valószínűleg nem is tudna elhagyni. Talán nem olvassák ezt az írást a Berliner Ensemble jegyszedői, úgyhogy most bevallom: másnap csak ezért a jelenetért újra beszöktem az előadásra a szünetben. 

A második összecsapás a kikötőben játszódik, Hook diadalmasan áll a színpad közepét elfoglaló, jelzésszintű hajóorr tetején, Wendy és a többi fiú a földön, a hátuk mögé helyezett árbocoszloppal együtt dülöngél jobbra-balra, frappáns stilizációval jelezve a fantázia által megnagyobbodott monstrum mozgását. Wilson ezen rendezésében is az „üres, mégis tele” tér elvét alkalmazza, ám a korábbinál talán nagyobb mértékben hívja segítségül a nézők képzelőerejét – egész világok épülnek fel egy darab, rendkívül meghatározó díszletelem és a közeghez társított hangeffektek, precízen megkoreografált mozdulatsorok által. A CocoRosie együttes tökéletes választás, az előadás zenei szövete egységes, ám sosem egysíkú, műfajilag és stilárisan annyira szerteágazó. Ami talán még fontosabb: sikerül kikerülni a zenés előadások rejtette csapdát, a dalok sosem válnak puszta betétté, tapsos-táncikálós etűddé vagy öncélúvá. Az egyes szereplők által előadott songok afféle rejtett önvallomásnak tekinthetők, a felsorolt példákon túl ilyen Darling apuka rezignált kitörése az egyik átkötő jelenetben, Tom Waits rekedt stílusában énekel a családapák és férjek megrázkódtatásairól. És rájövünk, hogy a kravátlik és keménykalapok alá rejtve valószínűleg őrizget magáról egy fotót fiatal, kócos-borostás, duhaj és vitális önmagáról, amikor még nem felejtett el élni. 

Hook végső megsemmisítése után, melyet Péter elbagatellizált módon kizárólag a krokodil hangjának utánzásával ér el – a hatalomnak, ha luftballon, gombostű is elég gépfegyverek helyett – jöhetne a happy end. Tinkerbell és a címszereplő előbb gurulnak be vattafelhőjük hátán Darlingék ablakához, mint a többiek, a fiú megkísérli becsukni azt. „Ha Wendy meglátja, hogy nem várják a szülei, biztos rájön, hogy az anyukája igazából nem szereti őt és nálunk marad.” Hátborzongatóan, metszően gonosz. És kétségbeesett. Mivel terve nem valósul meg, kint ácsorog, míg a család ifjú tagjai és az Elveszett Fiúk is bemásznak. Anyuka kicsit kétségbeesik a sok új jövevény láttán, ez az egyetlen valódi érzelem az egész előadás során, amit ki tud fejezni. Bár további mondatai aggodalmat, hatalmas megkönnyebbülést és szeretet sugároznak, mégsem lép oda három gyerekéhez, férje is az ágyon ül. Tisztes távolságból, gesztusok nélkül adnak hangot feltételezett örömüknek. Wendy és Péter búcsúzkodik: 

– Eljössz még hozzánk? 

– Nem. 

– Miért nem? 

– Mert én egy kisfiú akarok maradni, aki mindig vidám és aranyos. Soha nem akarok felnőni. 

A nagy létszámúra duzzadt család boldog tablóképbe rendezkedik, Peter és tündére pedig zsinórt kapcsolnak hevederükbe, aztán felemelkednek. Most tényleg repülnek. Engem pedig sikerült újra megvennie, Mr. Wilson, és ezt nagyon köszönöm.