A Német Szövetségi Külügyminisztérium Látogatói Programja az 50. berlini Színházi Találkozón
2013.07.22.

A szövetségi kormány kulturális alapjának támogatásával megrendezett színházi fesztiválon a külügyminisztérium nemzetközi szakembereket lát vendégül. Ilyen az, amikor a szakpolitika úgy tekinti megbecsült és hatékony eszköznek a kultúrát, hogy közben nem instrumentalizálja azt. KRICSFALUSI BEATRIX BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

„Soft power” – mondta csibészesen pimasz őszinteséggel a külügyminisztérium Interregionális Kulturális Projektek nevű részlegének vezetője arra a szerinte bizonyára sokakban felmerült kérdésre, hogy miért tartja fontosnak a szövetségi kormány kb. harminc, többnyire Kelet- és Közép-Európából, Észak- és Dél-Amerikából, valamint Ázsiából érkező színházi szakember vendégül látását a berlini Színházi Találkozón. Pedig nem hiszem, hogy sokan töprengtünk volna ottlétünk okán, mert egyrészt már a nevezett részleg puszta léte is nyilvánvalóvá tette, hogy a szövetségi kormány a külügyminisztérium szakpolitikájának fontos részeként tekint a kulturális közvetítés ügyére, melynek talán legközvetlenebb és leglátványosabb eszközei a diplomáciai képviseletekkel és a helyi Goethe Intézetekkel közösen szervezett és lebonyolított, évi mintegy ezer külföldit érintő egyéni, csoportos és tematikus látogatói programok. Másrészt mire a színészekből, rendezőkből, színház- és fesztiváligazgatókból, kurátorokból, színházi szakírókból álló nemzetközi csoport eljutott a külügyminisztérium által szervezett kötetlen találkozóra, addigra a berlini Goethe Intézet alkalmazottai idővel, fáradsággal és kedvességgel nem fukarkodva már minden kétséget kizárólag meggyőztek minket arról, hogy azért vagyunk Berlinben, mert nekik igenis fontos, hogy ott legyünk, ahogy az is, hogy milyen benyomásokkal távozunk. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek a szövetségi szervek képviselőiken keresztül propagandisztikus eszközökkel kívánnák előírni, hogy mit gondoljuk az országról és/vagy annak jelenlegi kormányáról. Épp ellenkezőleg: a demokraták már-már túlzó magabiztosságával ragaszkodnak ahhoz, hogy nem afféle kilúgozott, egyoldalú, diplomáciai és politikai értelemben modell- és mintaértékű képet akarnak kialakítani Németországról, hanem inkább párhuzamos valóságokat prezentálnak, melyekből ki-ki összerakhatja a saját összbenyomását. Mintha errefelé a külpolitika is maga mögött hagyta volna a konstatívumok világát és csatlakozott a performativitás kultúrájához: a kijelentések (és főleg kiigazítások) helyett a tettek sikerében bízik. 

A Látogatói Program azonban nem egy közvetlen külpolitikai haszonnal bíró, egyirányú kommunikációt megvalósító országimázs-akció, amennyiben nyilvánvaló és fontos törekvései közé tartozik a két- és többoldalú kulturális kapcsolatok elősegítése egyes művészek és/vagy művészeti intézmények nemzetközi kapcsolatrendszerének kialakítása és támogatása által. Ezért a Színházi Találkozóra meghívott előadások és azok alkotóival folytatott szakmai beszélgetések mellett számos olyan esemény is helyet kapott a programban, amely egyrészt a némettől radikálisan különböző színházi kultúrákból érkező, az itteni viszonyokat csak nagy vonalakban ismerő – elsősorban amerikai és ázsiai – szakemberek eligazodását hivatott elősegíteni a német színházi struktúrában, másrészt a művészeti, valamint a kultúrafinanszírozásért felelős intézmények vezetőivel való személyes találkozások révén konkrét lehetőséget is biztosított a hálózatépítés megkezdéséhez. 


  
Például a szövetségi kormány kulturális alapjának (Kulturstiftung des Bundes) általános projektfinanszírozásért felelős vezetője bámulatos egyszerűséggel ismertette az elveket, melyek alapján a félévente beérkező mintegy 120 nemzetközi pályázat körülbelül harmada részesülhet az egyenként átlag 100.000 eurós támogatásban. A szövetségi költségvetésből a kultúrafinanszírozásra szánt pénzeket ugyanis tudatosan nemzetközi együttműködésben megvalósuló projektekre fordítják, vagyis nemhogy nem féltik a nemzeti kultúra integritását és fenntarthatóságát a külföldi befolyástól, hanem egyenesen a gazdagodását remélik tőle. A kapcsolatépítés elősegítését szolgálta a kultúrák közötti párbeszéd német zászlóshajójának, a müncheni központú Goethe Intézetnek a bemutatkozása is, amely egy a fesztiválon jelen lévő nemzetközi vendégsereg és a német színházi színtér jeles képviselőinek adott fogadás megszervezésével is igyekezett eleget tenni feladatának. 

Egy ilyen interkulturális szakmai közegben az ember óhatatlanul elgondolkodni kényszerül a színházművészet globális és/vagy lokális mivoltáról. A színházi kultúrák összeegyeztethetetlen sokszínűségével kapcsolatos aggodalmam rögvest az ellenkezőjébe csap át, amikor világossá válik számomra, hogy a nem-irodalmi hagyományokban (is) gazdag távol-keleti országok milyen kényszeresen követik még ma is az euro-atlanti dramatikus kánont. (Annak bizonyítékául, hogy ez korántsem csak klasszikusokra igaz, eszembe ötlik az a revelatív pillanat, amikor a Brecht-emlékház felé egy taxiban utazó magyarországi német, dél-koreai és japán színházcsinálót az segíti hozzá a másikban való önmegértéshez, hogy kiderül, nemrégiben mindhármójuknak köze volt Marius von Mayenburg A csúnya című drámájának színreviteléhez.) A másik, amivel a saját és hazája nevét mellén viselő látogató egy ilyen rendezvényen lépten-nyomon szembesülni kényszerül az az, hogy mi látszik a világban Magyarországból és színházából. Ezzel kapcsolatban elkerülnek a meglepetések: a különböző nyelveken furcsán artikulált felsorolásokból minden alkalommal a Schilling, Bodó, Mundruczó és Pintér Béla nevek hámozhatók ki. 


  
A színházi struktúrát bemutató programok közül talán az egykori kelet-német színjátszás fellegvárában, a ma is az egyik legjelentősebb színész- és rendezőképző műhelynek számító Ernst Busch Színművészeti Főiskolán tett látogatás bizonyult a legérdekesebbnek. Már csak azért is, mert itt a messziről, jobb esetben szerencsésebb történelmi fejlődésű országból jött tudatlan látogatók ma is kaphatnak némi ízelítőt a Demokratikus Köztársaság hagyatékából. Az egykor virágzó iparral rendelkező, manapság sajnos leginkább a neonácik törzshelyeként elhíresült „A hóhérhoz” címzett italmérés körüli botrányokkal médiaérdeklődést kiváltó Schöneweide – rossz nyelvek szerint inkább Schweineöde – nevű városrészben található művészeti felsőoktatási intézmény székhelye ugyanis monumentuma a kommunista párt kultúrpolitikájának. A modellértékű beruházásként az ötvenes évek elején felhúzott tágas épület maga az „NDK-luxus”: a képzőhely összesen mintegy 80 hallgatójának rendelkezésére álló 22 (!) próbaterem létét talán csak azért nem nevezhetjük paradicsomi állapotnak, mert az egész ház azbeszttel szennyezett, ezért a költözést már tervbe is vették egy a rendelkezésre álló tér tekintetében kevésbe fényűző, de legalább nem rákkeltő, továbbá a város központjában lévő ingatlanba. 

Medea
Medea
„Schöneweide hideg technikusai” ma is büszkén ragaszkodnak az oktatási hagyományokhoz: az évente kb. 2000 jelentkezőből kiszűrt 24 színészhallgatót és a 160 felvételizőből kiválasztott 6 leendő rendezőt egy olyan színházfelfogás jegyében képzik, amely a játék középpontjának a színészt, az előadás alapanyagának pedig a dramatikus szöveget tekinti. Ez az oka annak, hogy az itt végzett szakemberek a kőszínházi üzemben, és nem a más elvek alapján működő független színtéren találják meg a helyüket. A Bologna-rendszerből nagy harcok árán kimenekített négy éves, heti 56 (!) órára kalibrált tanrend inkább poroszosan iskolás, mintsem az angolszász workshopos koncepciót követi. A legszembeötlőbb sajátossága az, hogy az első évben a rendezők is ugyanabban a képzésben részesülnek, mint a színészek, mondván, ha a színészen keresztül akarnak kommunikálni, tudniuk kell, miben is áll annak munkája. Az intézmény rendelkezésére álló humán erőforrás mértékéről sokat elmond az a tény, hogy a színészek tanrendjének gerincét egy olyan 6 hetes ciklusokra osztott színpadi munkafolyamat alkotja, amelyben 3-4 hallgató egy tanár segítségével dolgozik a realista, naturalista vagy klasszikus drámairodalomból vett jeleneteken, melyeket aztán vizsgaként be is mutatnak. Továbbá az aikidó-tréningre épülő mozgás-, tánc-, vívás- és akrobatika-órák mellett két éven keresztül minden hallgató heti három órás egyéni beszédoktatásban részesül, persze a közös hangképző kurzusok mellett. Ez, valamint a dramatikus alaknak a brechti szociális gesztusból történő felépítése az, ami alapján a gyakorlott szem rögtön meg tudja különböztetni az Ernst Busch-növendéket – például Michael Thalheimer Médeájában a Színházi Találkozó egyik legelementárisabb alakítását nyújtó Constanze Beckert – bármely más német nyelvű képzőhelyről kikerült színésztől. 

Disabled Theater
Disabled Theater. Fotók: berlinerfestspiele.de
Noha a berlini seregszemle nem tesz különbséget a kőszínházi és a független színházi produkciók között, az idei válogatásba csak egy olyan produkció került, amely nem a hagyományos városi színházi struktúrát reprezentálja (Jérôme Bel nemrégiben a Trafóban is vendégszereplő Disabled Theater-je). Talán ezt ellensúlyozandó bemutatkozott a látogatói program résztvevőinek az előadás egyik koprodukciós partnere, a német, vagy mára sokkal inkább az európai független színtér motorjának számító HAU Hebbel am Ufer. A házban első szezonját töltő Annemie Vanackere nem tervez radikális fordulatot a HAU életében, vagyis a tánc- és performansz-színházi előadások befogadása mellett új projektek kezdeményezőjeként és társfinanszírozójaként is jelen kíván lenni az európai színtéren, mi több, idén már a 25. alkalommal megrendezésre kerülő jeles táncfesztivál, a Tanz im August szervezése is az intézményhez került. Így a műsorra kerülő kortárs produkciók közös nevezője továbbra is a kortárs érzékenység, az esztétikai útkeresés és a társadalmi felelősségvállalás, az ennek ellenére észlelhető hangsúlyeltolódások a művészeti vezető és stábjának személyes ízlésében gyökereznek. Vanackere a saját esztétikai programjának arculatát meghatározó koprodukciók közül a már említett Disabled Theater mellett többször a Mundruczó Kornél vezette Proton Színház Szégyenét emeli ki.

Míg európai perspektívából a HAU-hoz hasonló befogadó- és produkciós játszóhelyek tűnnek a színházi struktúra legizgalmasabb elemeinek, addig az amerikai és az ázsiai kontinensről ide  látogató szakemberek a német városi és állami fenntartású, állandó társulattal és repertoárral rendelkező kőszínházakra tekintenek már-már fölfoghatatlan rejtélyként. Érthető, hogy őket legalább annyira érdekelte Claus Caesar dramaturg előadása a német kőszínházi rendszerről, amelyet az évről évre csökkenő állami támogatástól való félelmében a német színházak érdekvédelmi és munkaadói szervezete (Deutscher Bühnenverband) épp a napokban javasolt felvenni az Unesco immateriális világörökségeinek listájára. Caesar, aki 2009-ben a stáb nagy részével és mintegy 15 színésszel Ulrich Khuon intendánssal a hamburgi Thaliából érkezett a berlini Deutsches Theaterbe, Puskás Ferencnek a foci minőségéről és a pénz mennyiségéről szóló egyszerű  bölcsességéhez hasonló párhuzamot vont a rendelkezésre álló anyagi források és a színházak átlagos esztétikai színvonala között. Berlin, München és Hamburg költségvetési tekintetben nem igen különböznek egymástól – ezért fordulhat elő, hogy egy egész alkotóközösség átvonul egyik házból a másikba –, de hozzájuk képest már a Schauspielhaus Frankfurt is provinciának számít, vagyis nem engedheti meg magának, hogy anyagi megfontolásokkal nem törődve szerződtesse a legnevesebb színészeket és rendezőket. A kiemelkedő állami támogatás azonban a nagyvárosokban egy sokkal kiélezettebb versenyhelyzetben előálló teljesítménykényszerrel párosul: a Deutsches Theaternek a telített berlini színházi piacon kell a biztos bevételi forrást jelentő bérletrendszer nélkül eladnia minden este 650 széket.
Helyszín:  Berliner Festspiele,  Időpont:  2013. május 3-20.