Molière: A fösvény / Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház (a Tháliában)
2013.06.24.

Harpagon egy beteg társadalom démonikussá rajzolt, beteg képviselője, de a pénz életfontosságának megítélésében a többiek, a fiatalok sem sokkal különbek nála. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Sepsiszentgyörgyön ebben az évadban tulajdonképpen két Molière-művet is láthatott a közönség: A fösvényt, illetve Spiró György darabja, Az imposztor révén – közvetve – a Tartuffe-öt. S nem oly rég még műsoron volt a 2009-ben bemutatott, sok sikert megélt Mizantróp is. (A színház Molière-repertorárját korábbról Barabás Olga Scpain furfangjai- és Don Juan-rendezése, illetve Kövesdi István Nők iskolája-előadása alapozta meg.) 

Derzsi Dezső, Benedek Ágnes, Pálffy Tibor
Derzsi Dezső, Benedek Ágnes, Pálffy Tibor
Bocsárdi László
– aki pályafutása során néhány szerzőhöz (például Shakespeare, Pirandello, Tamási Áron), illetve nemzeti drámairodalomhoz (lengyelek) vagy korszakhoz (antik görög) hűségesen vissza-visszatér – korábban már megrendezte A fösvényt Craiovában (2004) és a Don Juant Ploieştiben (2008), ezekhez társult Szentgyörgyön A mizantróp meg A fösvény. Bocsárdit láthatóan a szerző komorabb hangvételű vígjátékai foglalkoztatják, ebből következően előadásaiban a komédiázásnál hangsúlyosabbak a keserű, filozofikus és tragikomikus vonások.

A magyar előadások közül A mizantróp korunk erkölcsi rendje elleni indulatos és elkeseredett tiltakozás volt, A fösvény pedig a pénz mindenhatóságának megkérdőjelezése. Bocsárdinak a társadalmi visszásságokat ostorozó koncepciójában van valami heroikus naivság, hiszen tudván tudja, hogy ami ellen felemeli szavát, az a színház, a művészet eszközeivel nem megváltoztatható, de azt is tudja, hogy művészként nem tehet mást, mint felmutatja „az idő lenyomatát”.

A fösvény értelmezésének kulcskérdése, hogy elsősorban Harpagon vagyonimádata és -féltése áll-e az előadás középpontjában, vagy kiderül-e: közvetve vagy közvetlenül minden szereplő sorsa a pénztől függ, s a bonyodalmak egy mesebeli csoda, azaz egy dramaturgiai séma segítségével is csak úgy oldódnak meg, hogy a megkerült apa, Anzelm úr áll minden felmerülő kiadást. A Molière-darab tehát nem csupán egy grandiózus figura tragikomikus sorsát mutatja be, hanem a pénz hatalmát, illetve kinek-kinek a pénzhez való viszonyát is. Bocsárdi érzékelteti ugyan a dráma komplexitását, de a hangsúlyt Harpagonra helyezi. Rendezése egyszerre stíljáték és kórrajz. 

Pálffy Tibor
Pálffy Tibor
Már A mizantróp is kváziüres térben zajlott, A fösvényhez Bartha József tervező a Molière-korabeli álperspektivikus, kulisszás színpadszerkezetet vette alapul, csak éppen a díszlet nem utcát vagy szalont ábrázol. A hátrafelé erősen keskenyedő, hófehér színpadot három pár, szintén fehér oldalkulissza, s az azokból ki-betolható ajtó tagolja négy részre. A jelenetek többsége az első, a proszcéniumon kialakított térrészben játszódik. Csak ritkán nyitják ki a leghátsó tolóajtót, ami mögött földhányások és egy antikutánzatú női szobortorzó áll, rajta kalapként egy narancssárga lámpaernyő. Ez a tér az ötödik felvonásban válik hangsúlyossá, amikor kiderül, hogy Harpagon a szobor alatt rejtegette pénzesládikáját, s a zsugori kétségbeesésében hol az előre cipelt szobortorzó melleit csókolgatja, hol a szobor helyén keletkezett gödörbe, mint sírjába fekve átkozódik és kesereg. A színpadra az előadás során csupán egy szobabicikli, egy fehér szék és töméntelen gyógyszeres doboz kerül. 

Mintha Bocsárdinál két Molière-mű egymásra kopírozódna: Harpagon nemcsak a talléraitól függ, hanem a gyógyszereitől is, akárcsak a Képzelt beteg Arganja. Pálffy Tibor alakításában a főszereplő ösztövér, betegeskedőnek kinéző ember, aki gyógyszereit hatalmas szatyorban cipeli magával, időnként infúzió van a vénájába kötve (s miközben fel-alá rohangál, hurcolja magával az állványt is), de szeretne fiatalosabbnak kinézni, ezért gyötri magát az ergométerrel ellátott biciklin, amely indulatainak levezetésére is alkalmas eszköz.

Szalma Hajnalka, Derzsi Dezső
Szalma Hajnalka, Derzsi Dezső
Dobre-Kóthay Judit
remekül öltözteti Pálffyt. Első megjelenésekor kétes tisztaságú szürke melegítő alsót, kékcsíkos, cipzáras-kapucnis melegítő fölsőt visel, a lábán kopogós sarkú szandál van. Fekete haja borzasra van feltupírozva, sötét bajsza lekonyul. Jövendőbelijének látogatása előtt Harpagon átöltözik, ekkor sötét, szűk, a színész méreteinél rövidebb öltönyt kap, fehér zoknit, fekete papucs-cipőt, de barna zsíros kalapot. Tolószékben gördül be, s amikor abból feláll, fehér botra támaszkodik.  

A többiek jelmeze is – például Gajzágó Zsuzsanna (Fruzsina) széles hózentrágeres férfi pantallója, s hozzá egy barna árnyalatú mintás köpeny, vagy Derzsi Dezső (Cléante) meztelen felsőtestre felvett mellénykéje, fémes szálú piperkőc zakója, szűk nadrágja, tűhegyes orrú cipője, vagy Benedek Ágnes (Mariann) félrecsapott, lapos, sötét színű sapkája és fehér retikülje, vagy Szalma Hajnalka (Elíz) piros harisnyája, fehér kombiné-ruhája és a nyakára tekert zöldes selyemsála – kivétel nélkül telitalálat.

Fotók: Tamási Áron Színház
Fotók: Tamási Áron Színház
A szentgyörgyi előadás abszolút főszerepe Harpagon, s ez a játékmódban is megnyilvánul. Pálffy Tibor egészen másként játszik, mint partnerei, akik bár eminens alakítást nyújtanak, megmaradnak egy-egy karakter korrekt felvázolásánál – még ha e karakterek jellemvonásait enyhén karikírozzák is. Pálffy teljesítménye hozzájuk képest más minőség, mert mást várt el tőle a rendező is. Pálffy, mint mindenki, szinte végig kifelé, a nézők irányába kommunikál (újabb utalás a Molière-kori színjátszásra), de befelé, magára és a többiekre figyel. Mozdulatai koreografáltak, tempójuk gyakran lelassított. Sokszor tartja magát görnyedten, felső testét valamelyik irányba félrehajtva, ettől a figura olyan, mintha állandóan leselkedne, szimatolna, fülelne. Fülel is, amikor láthatóan vagy csupán sejthetően ott ólálkodik a tolóajtók mögött (amikor kipréseli magát az összezáruló két ajtószárny között, felidézi az Yvonne-beli alakítását is!). Karjai, mint valami csápok, kitekerednek, hosszúra nyúlnak. Járása a tipegéstől a csoszogáson át a megnyújtott léptekig és a futásig rendkívül változatos, és mindig az alak adott belső állapotát képezi le. Mozgásának kottázható ritmusa van. Akárcsak a beszédének. Pálffy hol lelassítja, hol pergeti a szöveget, sokszor szinte szótagokra szedi szét a szavakat, s ezzel, illetve szokatlan hangsúlyaival új értelmet, nem várt árnyalatokat ad a mondatainak, fokozásai, tempóváltásai, váratlan megállásai, csendjei zenei struktúrát képeznek. Egészen különös és nagyszerű színészi bravúr, amit Pálffy Tibor bemutat. 

Harpagonja démonikus figura, az önzés, az érzelemnélküliség, „a pénzért minden megvehető és elérhető”-gondolkodás primitív és beteges torz képviselője. Bocsárdi – Molière-től eltérően – megvonja tőle a tragikus pillanatokat, így a ládika elvesztésekor sem ébred bennünk elnézés és megértés.

Egy igazi ellenpontja lehetne, Anzelm, akit Szakács László csendes, nyugodt, magabiztos és nagyvonalú férfiúnak ábrázol. A két ember, az általuk képviselt magatartás és világlátás kontrasztja azonban nem elég erős és karakteres, mert konfrontációjuk sem térben, sem időben nincs kiélezve. A rendező a leghangsúlyosabb pillanatban eltünteti Harpagont, hogy a végső percekben – miközben mindenki csak téblábol a színpadon – meztelenül, ládikájával magát takargatva hozza vissza. Ez a lezárás hiába bír némi metaforikus tartalommal, nem olyan hatásos és átfogó értelmű, mint amilyet az előadás egésze alapján várnánk.                     
Szerző:  Moliére,  Cím:  A fösvény,  Fordító:  Illyés Gyula,  Dramaturg:  Zsigmond Andrea,  Díszlet:  Bartha József,  Jelmez:  Dobre-Kóthay Judit,  Rendező:  Bocsárdi László,  Szereplők:  Pálffy Tibor, Derzsi Dezső, Szalma Hajnalka, Nagy Alfréd, Benedek Ágnes, Szakács László, Gajzágó Zsuzsanna, Debreczeni Kálmán, Kónya-Ütő Bence, Márton Lóránt/Nagy Lázár József, Diószegi Attila