 Kaszás Gergő |
Nagypál Gábor, a magát a színlapon szerzőként nem jelölő (színészei ötleteivel is gazdálkodó) író s egyben az előadás rendezője nem a terv elvakultsága, hanem a szimbolikus célképzet szegényessége és zavarossága miatt hozta csupán halvány döntetlenre a matériájával és matériájáért folytatott küzdelmet. Kérdéses elszántság – ez a darab talányos műfaji be-, azaz kisorolása.
Az üvegbe zárt halacskájával pohár borok mellett félművelt-bölcselkedőn beszélgető kallódó férfi, akiből hirtelen népvezér és Magiszter válik, három – eleinte őt lehurrogó, gyanakvó – munkását fogja be a különös levélküldemény révén jelentkező Magasságos dicsőségét hirdetni hivatott torony építésére. E három fiatal középkorú férfi nem tulajdon-, hanem népnevekkel bír: tót, román, sváb. Hol szövetkeznek, hol egymásnak esnek, pocskondiázzák egymás nációját, de együtt teszik tönkre a tákolmánynak is nevetséges (viszont materiális és kulturális hordalékként érdekes) „tornyot”, és lopják szét anyagát. Egy további szereplő, az udvarát a világ közepének vélő, szkeptikus értelmiségi Jemand amolyan fiók-Jedermann. Akárki, Senki. Semmit sem tehet telkecskéjének simlis „kisajátítása” ellen, de mégis az ő (nem kevéssé jelképes) galambjainak dúca lesz az első oszlop, melyet előbb ledöntenek, majd sietve visszaállítanak az építészmunkát megcsúfoló, égig érő toronyba. Feltűnik a későbbiekben a magához való ésszel és testtel megáldott, jóságos Franciska, akit talán örökkétig úton levő vándorcigánylánynak tekinthetünk. Jemand csúnyán végzi, a munkások elszelelnek, Franciska görgeti tovább handlé-taligáját, a Magiszter pedig valamiféle firmamentumi telefonhívásra dadogón válaszolva mentegetődzik: ő nem úgy gondolta, ó, nem, de egyetért, teljességgel egyetért.
 Spilák Lajos |
Az Stúdió K előcsarnokában meglehetősen hosszas expozícióval kezdődő parabola a mai magyar politikai és sajtó-kommunikáció görbe tükre is. Kaszás Gergő a (Krisztus-szimbólum?) halacskával diskurálva egyre fogékonyabbá válik a nyílvesszőre tűzött levél képében meg is érkező isteni kiválasztódásra. Testközelből érzékelhetjük, hogy a küldetés elfogadásának vívódó mimikája valójában hazug és erőszakos arcbeszéd. A vezér egyre inkább elveszti józan eszét, mértéktartását, meglehetősen ingerülten, terelgetően viszonyul hozzánk, a „néphez”. Boros Viktória díszlettervező a későbbiekben (odabent, a színházteremben) a játékból némiképp kikapcsolódó főalakot egy szerzetesi cellába rekeszti vissza, ahol azon kesereghet, miért károg előre mindenki, miért nem értik az ő áldozatos, az égnek tett felajánlását, s mivel lehetne büntetni a renitenseket.
Az álszentre karistolt fizimiskájú Kaszás-Magiszter kanyargós, precizírozó én- és világelemzései mellett a szerény birtokából egy hajdani nagy megrázkódtatást gyógyító galambdúcos békéjéből kipenderült, jámbor és úgy-ahogy a humoránál maradó Jemand megformálójának, Spilák Lajosnak nyílik lehetősége a figura keserű, kissé ködös, önvallomásaira, eléggé didaktikus, a színpadi lét fősodrából fényszigeteléssel is kihatárolt módon. Varga Anikó csiripelő ócskása ki mással alkotna emberpárt, mint ezzel a makacs galambász intellektussal, aki előre látható mártíriuma ellenére nem mozdul onnan, ahová az életét tervezte. Varga és Spilák közös teázási szertartása – szimbólumsor a példázatban –, ahogy egy ócska szőnyeget kihengerítve, furfangos szemkontaktust keresve ünnepet, szinte szerelmet, leheletnyi derűt varázsolnak az elnyújtott ceremóniához, az előadás legszebb részlete, bár inkább etűd, mint szerves tartozék.
 Sütő András, Lovas Dániel, Kaszás Gergő, Sipos György. Fotók: Nagypál Gábor |
A három építő – Lovas Dániel, Sipos György és Sütő András Miklós – külsőleg szerencsére nem viseli nemzete antropológiai vagy ruházkodási jegyeit. Beszédük is eltérő mértékben utal nyelvi közegük különbözőségére. Fel- és összecserélhetők. Karakterük e karakternélküliség (a maradékokból gányolt ingatag fészer, a „torony” emelése során). Maguk is tudják: csupán eszkábálnak, s van annyi becsület bennük, hogy féltsék a „teraszra” feljutni igyekvő Franciskát a lezuhanástól.
Nagyjából ezzel be is fejezi magát a rövid színjáték, melyhez Gadus Erika jelmeztervező feltűnő és szürke ruhadarabok keverésével járult hozzá. Nagypál Gábor a koreografikus részeket lüktetésre fogékonyan, az előcsarnoki Kaszás-jelenetet itt-ott jó hangsúlyokkal rendezte, teret nyitott Varga Anikó tevékeny, üde csellengéseinek tarka kifesléséhez, segítette a három munkást, hogy mint jelek viselkedjenek, és egyik összeakaszkodásuk tényleges etnikai háborúval fenyegessen. De a Magiszter (kódolva lenne nevében a magyar? Vagy az Iszter? Nem eléggé megalapozott a feltételezésünk…), Jemand, Franciska és a munkások fogata nem alkot hatékonyan, újszerűen értelmezhető szereplőközösséget, a darab és az előadás szétlassul, eltünedezik.