Káel Csaba, a Művészetek Palotájának igazgatója
2013.05.01.

Arról kérdeztük az igazgatót, hogy milyen stratégiai és konkrét elképzelései, ötletei vannak a Művészetek Palotája kiemelt művészeti státuszának megőrzésére. Az intézmény körüli ügyekről több írás is megjelent a közelmúltban, tudjuk azt is, hogy a kormányzat nem tekinti fontosnak a magaskultúrát, vagyis a helyzet bonyolult. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

REVIZOR: Az elmúlt néhány évben majdnem a felére csökkent a MüPa támogatása, de mintha most javult volna a helyzet. Mitől?

KÁEL CSABA: Valóban így van, de hadd kezdjem messzebbről. Két éve, amikor idekerültem, írtunk egy stratégiai tervet, ami öt évre szól, majd készítettünk hozzá egy fenntarthatósági tanulmányt. Az ilyesmi a gazdasági szektorban normális ügy, a kultúrában kevésbé terjedt el. És ebben a bizonyos fenntarthatósági tanulmányban kezdtük emlegetni, hogy nagyon jó lenne, ha ezt az előadóművészeti szektort a mindenkori kormányzat fejlesztési ágazatnak tekintené.

R: Ezt a termelő ágazatokra szokták mondani, a kultúra meg, ugyebár, improduktív – így tudjuk ezt.

KCS: Sajnos, a „vas és acél országa” szemléletben így idegződött be. Ideje váltani gondolkodásunkban, mert egyáltalán nem az. A kreatív, vagyis kulturális szektor más helyeken produktív szféra, hiszen ha hozzávesszük a járulékos elemeket...

R: Igen, a szállodák, éttermek, egyebek bevételeit...

KCS: ... de ettől nem is lehet eltekinteni.

R: Ehhez képest azért sikerül; a kulturális ágazat költségvetése csökken, és most sem a MüPa támogatását növelték.

KCS: Nem egészen; a zenei előadóművészeti ágazat kapott kiegészítő forrást, a zenekarok,  és a Müpa, mint a zenekarok fellépésének egyik fő bázisa szintén. Ebből gondolom, hogy a fenti szempontot, azaz a „fejlesztési ágazat” szemléletét kezdik talán megérteni és forrás-eszközökkel ellátni.

R: A támogatás 1.4 milliárd volt, az össz-költségvetés 3 milliárd körül; ön szerint a kettő közti ideális arány 60-40 százalék lenne, amiből 60 az állami támogatás. Most mi a helyzet?

KCS: Bár egy időre jelentősen és meredek ütemben alácsúsztunk, ma fokozatosan közelítünk ehhez: 55 százalék körüli az állami támogatás aránya.

R: Ezt kevesen mondhatják el magukról mostanság.

KCS: Pedig ez különösen a kiemelt intézmények esetében fontos, ugyanis nagyon nehéz hosszú távon versenyben maradni más országok hasonló intézményeivel, amelyek természetesen tudnak hosszú távra tervezni. Mondok példát: a Wagner-napokra több évre előre kell szerződni az énekesekkel. Ehhez feltételek kellenek, különben nem vagyunk piacképesek. Ha pedig nem vagyunk piacképesek, akkor nem tudom idehozni a legjobb Wagner-énekeseket. És ha véletlenül, nagy szerencsével egy évvel a föllépés előtt mégis tudnék szerződtetni valakit a legjobbak közül, akkor biztosan legalább másfélszer annyiért, mint korábban. De ez nemcsak rám igaz, hanem az Operára, de a  Szépművészetire is. E pillanatban a 2014/15-ös, valamint a 2015/16-os évadot tervezzük.

R: Ha nem verseny- illetve piacképes, akkor szükségszerűen jön a minőségi zuhanás, nem?

KCS: A minőséget eddig is próbáltuk tartani, de a rizikó növekszik, az pedig sokba kerül. A minimalizált összeg a tengődéshez elég, és nem tudunk például saját produkciókat létrehozni. Márpedig anélkül nincs fejlődés, de még szint-fenntartás sincs. Az a színvonal, amit a nézők megszoktak, és ami a MüPát a kulturális életben itthon és külföldön pozicionálta, 2.4 milliárdba került. És akkor a fokozódó piaci nyomásról még nem is beszéltem.

R: A piaci nyomás nyilván kétoldalú: egyrészt a kultúra alulfinanszírozása, vagyis az, hogy a kultúra ma nem fontos, másrészt a vásárlóerő is gyöngébb, mert válság van: nincs pénz a drága jegyekre.

KCS: Ez pontos. A mostani kiegészítéssel egyelőre csak annyi lett kimondva, hogy ez az előadó-művészeti szektor, vagyis a zenei, hála Liszt Ferencnek, jelenleg még annyira piacképes, hogy pár hónap alatt a világpiac legmagasabb polcaira tud kerülni. Ez jelenleg a komolyzene, de most már a világzene is errefelé tart. Vagyis ha ez fölpörög, azt hiszem, az más ágazatokra is pozitív hatással lesz.

R: Ha a természetes logikát követjük, így is lehetne. A kultúra finanszírozásban azonban nem ez működik.

KCS: Én arra gondoltam, hogy be kell indulnia egy kulturális-turisztikai projektnek – ezen dolgozunk most. Mit jelent ez? Bécs és Budapest jelenleg kulturális infrastruktúrában nagyjából egy nívón van. Ha a hírverést nézem, egész más a helyzet.

R: Ami engem illet, Budapest kulturális életét sokkal izgalmasabbnak és mozgékonyabbnak tartom, mint Bécsét.

KCS: Én is – de ezt rajtunk kívül senki nem így tudja. Van egy mértékadó angol kulturális-turisztikai portál, amelyen Bécs egy hónapban nyolcvanhét programmal szerepel, Budapest pedig öttel. Pedig hozhatnánk mi is a nyolcvanhetet, még ha el is tekintünk a nyelvi nehézségektől. Ez pedig a turisztikai bevételekben is ugyanilyen arányban mutatkozik meg. Hogy ez megváltozzon, azon többen is dolgozunk erősen; az Opera, a Zeneakadémia, a Szépművészeti, a Madách Színház és mások is összeálltunk, hogy ezt képviseljük.

R: Ki felé? Vagyis hol kell verni az asztalt?

KCS: Nem asztalverésnek mondanám, sokkal inkább az értékek jobb bemutatásának. Két fronton is: az egyik a Turizmus Zrt., amelynél számítunk egy régi probléma megszűnésére, hogy hagyományosan a kulturális ágazatot szerényen képviseli. Az elmúlt egy év tárgyalásai során megállapodtunk, hogy ezt másként csinálja, és ez a megállapodás államigazgatási szinten is megfelelő támogatásban részesül. (Az interjú elkészülése után látott napvilágot az az ötlet, hogy – éppen a kommunikációs zavarok miatt – a kormányzat megszüntetné a Turizmus Zrt. önállóságát, és összevonná egyéb intézményekkel – CSJ.) Ahhoz, hogy ők képviselni tudják a magyar kultúrát a külföld felé, szükségük van tartalomra, egy „termék vagy kínálat bemutatására”. Ezt eddig senki nem rakta össze, pedig ők ebből tudják megjeleníteni és képviselni a magyar kulturális turisztikai ajánlatot.

R: Én ugyan azt gondolnám, hogy akik ott ülnek, azoknak kvázi hivatalból kellene ismernie ezt a térképet is, ahogy a borokat meg a lovardákat. Ezek szerint nem így van? De hiszen a Tavaszi Fesztivál sok évvel ezelőtt is turisztikailag is sikeres volt, ráadásul a turisztikai hivatal rá is szervezett.

Káel Csaba. Forrás: MüPa. Fotó: Csibi Szilvia.
Káel Csaba. Forrás: MüPa. Fotó: Csibi Szilvia.

KCS: A Tavaszi Fesztivál régi automatizmus, önállóan kialakított kapcsolat- és marketing-struktúrával, de az országos kínálatra vonatkozóan kevés olyan konkrét hívószava volt, amellyel a külföldi közönséget éves szinten is megcélozta volna. Mi – az említett szereplőkkel – másfél évvel ezelőtt leültünk...

R: Ez az a bizonyos „kulturális klaszter”, amit emlegetett korábban is? A Táncszínházzal és másokkal.

KCS: Igen, ez az. A Nemzeti Színház a nyelvi nehézség miatt nem volt benne, ezért beszélünk a múzeumi, a zenei és a táncos intézményekről. Összeraktunk tematikus csomagokat egy-egy hétvégére abból, hogy hol mi történik éppen. Harminc-negyven program jött össze, és ezeket kivittük nemzetközi turisztikai vásárokra, Londonba és Berlinbe. Hihetetlenül nagy sikere volt: végre Magyarországról is jött valami ajánlható tartalom. Amúgy a Turizmus Zrt. is nagyon örült, hogy van más is, mint a hagyományos ajánlataik, hiszen az együttműködés keretében a közös fejlesztést ma már magukénak érzik.

R: Hát... szerintem ezt nekik is tudni kellett volna, mi több, nekik kellett volna ezt az ajánlatcsomagot rendszerré tenni. Ami, ha jól értem, nem kerül semmibe.

KCS: Egyetlen fillérbe sem. És ha ők nem kellően széles merítéssel és frissességgel csinálták, hát megcsináltuk mi. Ennek ma már van érezhető hatása: egyes turisztikai cégek, utazási irodák is fölfigyeltek rá. De ez még csak a kezdet.

R: Amúgy a színházakat sem kéne ebből kizárni, a függetleneket – amelyek közül nagyon sok nem verbális – meg pláne nem, hiszen a turistákat ők is érdekelhetik.

KCS: Egyetértek – ez nem lehet csak egy elit klub. A kulturális turizmusnak Budapest széles spektrumát kell ajánlani, a romkocsmáktól a Szigeten át a független színházakig. És mások a csatornák is, nem elsősorban vagy kizárólag az óriásplakátok – amelyek ráadásul pokoli drágák –, hanem az internet, a blogok, a közösségi oldalak.

R: A közönséggel való közvetlen kapcsolatot manapság egyre több művészeti intézmény tartja fontosnak. Beszélgetnek a közönségükkel.

KCS: A kommunikáció terén mi is erőteljes nyitásban vagyunk. Megpróbáljuk tematizálni az eseményeinket és az aktív társalgási fórumokon jelen lenni.

R: A tematikus bérlettel és hasonlókkal? Eljön valaki a Literárium egyik előadására, és a szemébe ötlik a földszinten egy zenekari koncert? Így működne?

KCS: Igen, ezt is szeretnénk, de a külföldi társintézményeink példáját követve évadokat is igyekszünk tematizálni. Olyan tartalom köré gyűjteni a produkciókat, amely összefogja azokat, vagy egy művészi gondolat több oldalát mutatja be.

R: Ja, ez volt a Horizont – ami évadprofilnak túl tágas.

KCS: Általános is, de muszáj értelmezni. Akár a közönség, az emberek szempontjából: van-e az életüknek horizontja.

R: Legföljebb borús kissé.

KCS: A MüPa ebbe a saját művészeti lehetőségeivel tud beleszólni. Amit kínálunk, az is egyfajta horizont, a komoly energiákat adó minőségi kultúra horizontja.

R: Most új jelszó van: az identitás. Ez is elég tágas. Milyen identitás? Erről is leginkább a politika jut eszembe.

KCS: Mi nem arról beszélünk, hanem csak kulturális dolgokról. Erre van felhatalmazásunk. Például a Fesztiválzenekarral elindítunk egy fesztivált, Bridging Europe címmel, ami a kulturális identitás sokféleségét igyekszik bemutatni, valamiféle párbeszéd reményében. Föltételez egy európai identitást, amely a különböző népek saját identitásainak egymásra hatását mutatja, egy masszív és szövevényes hálót. A csehekkel kezdünk. Egyébként azt hiszem, hogy miközben most mindenki gazdasági válságról beszél, valójában identitásválság van.

R: De az olyan mély, hogy az ember nem tudja teletankolni a kocsiját, a másik meg nem tud fűteni.

KCS: Ez igaz, de ha ezt csak gazdasági eszközökkel kezeljük, nem jutunk messzire. Ma nem tudjuk, hogyan élnek a többi népek Európában, például azért, mert nem készül film, miközben a mozgóképről tájékozódnak az emberek. Ezért sztereotípiákban gondolkodnak, a kultúráról is.

R: A Müpa egyik nagy lehetősége, hogy itt van a Ludwig Múzeum is. Néha vannak kísérletek az együttműködésre – például a Cage koncert és kiállítás –, de mintha mégsem egy helyen lennének.

KCS: Ilyenekből sokkal többet szeretnénk. Ez az épület egy huszonegyedik századi gondolat, itt minden együtt van vagy lehetne, ez lehetne egyfajta kulturális agóra, sokkal jobban be kellene ágyazódni az emberek életébe. Ebben az épületben sok izgalmas tér van, amit használni lehetne. Próbálkoztunk a kombinált jeggyel is. A gasztronómiában is van még mit erősítenünk; külföldön egy hasonló intézményben három-négy étterem van. Az ilyen jellegű fejlesztésnek nem is elsősorban anyagi akadályai vannak, inkább össze kéne csiszolni az egyes profilokat.

R: Tavaly egy interjúban jelezte, hogy a pénzhiány a minőség rovására fog menni. Vannak hozzáértők – én nem vagyok az –, akik szerint ez elkezdődött.

KCS: Én nem így érzékelem, és a külföldi partnereink sem. A nagyon komoly pénzhiány terheit egy rendkívül feszes gazdálkodás-menedzseléssel és a munkatársi gárda terheinek jelentős növelésével tudtuk áthidalni anélkül, hogy ezt a közönségünk a színvonalon megérezte volna. Tagja vagyunk az ECHO (European Concert Hall Organization) nevű szervezetnek, amely az európai koncerttermeket tömöríti – az egyetlen Lajtán túli intézmény vagyunk a nagyon komoly helyek között, és a legutóbbi igazgatói találkozón ismertetett felmérésük azt bizonyította, hogy az élvonalban vagyunk.

R: A művészeti profil egyik része a befogadott zenekarok és előadások, a másik a saját produkciók. Köztük a leghíresebb a Wagner-napok.

KCS: Erre nagyon büszkék vagyunk. Aztán van az Újévi koncert, ez is hagyományos.

R: De mintha most elmaradt volna?

KCS: Nem maradt el, csak ilyen furcsák az emberek, hogy ez kapott lábra; Fischer Ádám az elmúlt két évben nem ért rá január elsején, de a koncert persze megvolt, csak más vezényelt, idén Helmuth Rilling, jövőre René Jacobs fog. Változatlanul jelen vannak a félig szcenírozott operaelőadások, legutóbb Fischer Iván rendezte és dirigálta a Figarót. Legközelebb Verdi Attilája lesz. Azután folytatódik a Szimfonikus felfedezések című sorozatunk – ugyanis a magyar szimfonikus zene hihetetlenül gazdag. Igyekszünk helyzetbe hozni a magyar zenekarokat, meghívunk hozzájuk nemzetközi karmestert, szólistát vagy énekest, és igyekszünk a műveket is „helyzetbe hozni”, például fölkínáljuk, hogy legyen egy kortárs része a koncertnek. Hagyományosnak tekinthető a karácsonyi és a húsvéti koncert is – a közönség igényli. Az orgona-sorozatunk szintén népszerű, Fassang László szerkeszti.

R: Tematikus szerkesztőik vannak.

KCS: Igen, két évvel előre dolgozunk, leülünk, megbeszéljük a tematikát, igyekszünk minél szélesebbre nyitni. A Bridging Europe keretében Fesztiválzenekar komolyzenei programja mellé hozunk jazzt, világzenét, gyerekdarabot.

R: Mármint zenést.

KCS: Igen, bár néha szívesen merészkedünk színházi területre is. Szeretnénk együttműködést néhány színházzal; nálunk tartanák a bemutatót, és utána visszakerülne a saját színházba – így nagyobb hírverést tudnánk csapni.

R: Ez lett volna Závada Pál Magyar ünnepével is, amely a Nemzetivel lett volna közös, de a MüPa kihátrált belőle.

KCS: Igen, de az még nem az én vezetésem alatt történt. Nemrég a Katonával csináltunk ilyent: a Musik, musikk, musique című előadással, és tárgyalunk a Madách-csal, a Víggel is.

R: Bejött előbb az irodalom, aztán most az újcirkusz is. Ki dönt erről, és milyen alapon?

KCS: Ez is koncepcionális kérdés. Itt ülünk nyolcvanezer egyetemista mozgásának a közepén, és nagyon szeretném, ha bejönnének a Müpába. A MüPa egyelőre még a jól öltözött koncertlátogatók terepe. A Literárium-sorozatra viszont sok fiatal jön.

R: És gondolja, hogy az újcirkusz is áttörést hoz a közönségben?

KCS: Gondolom, igen.

R: Én helyidegennek érzem. Csak az első előadást láttam, a külföldi vendégelőadást, a Cirque Eloize-t, ami ennek a műfajnak a kommersz ágából való.

KCS: Mi nem a kommerszet szeretnénk, ebből sem. Nagyon tehetséges fiatal cirkuszművészek vannak, akik sorra kiszerződnek világhírű társulatokba – hát most szeretnénk, ha itthon is megmutathatnák magukat.

R: Kriza Zsigmond a Nagycirkusz ügyvezető igazgatója, egyben a MüPa felügyelőbizottságának elnöke. Tőle jött az ötlet?

KCS: Nem. Minket az újcirkusz dramatikus, színházi vetülete érdekel. Ezt nem ugyanazok nézik, mint a Nagycirkusz produkcióit. Az újcirkusz-sorozat szerkesztője Vági Bence, és ő rendezte az első saját produkcióban készült újcirkusz-előadást is. Egybehangzóan komoly sikerrel.

R: Megállapodásuk van az MTVA-val: bizonyos eseményeiket közvetíti, illetve leadja a tévé. Mennyi előadás, hány forintért?

KCS: Nagyon egyszerű ügylet ez; dokumentálnunk kell az eseményeket, hát dokumentáljuk is, hét kamerával. Megbeszéltük a jogászokkal, hogy hogyan is lehetne értékesíteni ezeket a „dokumentumokat”. Természetesen visszafelé meg kellett szereznünk az összes jogot, az újaknál pedig eleve így szerződünk. És sugárzásra odaadjuk az MTVA-nak. Az anyagi ügylet mindkét irányban méltányos. Ők műsorhoz jutnak jó áron, mi meg pénzhez, amit produkciókra tudunk fordítani.

R: Olvastam két számot: 62 műsor 170 millióért. Így van?

KCS: Jóval több műsor, nagyságrendileg úgy 160 készül. És nemcsak a televízió, hanem a rádió részére is. Európa összes közszolgálati törvényében szerepel, hogy a közszolgálati csatornáknak ezt a minőségi kultúrát közvetíteni kell. A rádiós koncertközvetítések és az Akusztik-Szimfonik sorozat mellett nekünk most olyan megállapodásunk van az MTVA-val, hogy heti két alkalommal sugározzák a műsorunkat.

R: A tévé késő éjjel teljesít, nem?

KCS: Nem főműsoridő, de az M1-en is megy – már ez is nagy eredmény.

R: A semmihez képest föltétlenül, az Arte csatornához képest kevésbé.

KCS: De az egy művészeti csatorna.

R: Közpénzen tartják fönt.

KCS: Visszatérve az archívumunk kiaknázására, az a tervünk, hogy jelen legyünk az iTunes-on, így mi lennénk az első hangversenyterem a világon, amelynek a koncertjei letölthetők lennének.

R: Belépett stratégiai partnernek, főszponzornak az MVM; nyilván jól meggondolja, mibe lép be, de mit vár ezért?

KCS: Két évvel ezelőtt kerestük meg az MVM-et, hogy támogassa egy ugyancsak jelentős sorozatunkat, a preklasszikus zenét. Ők elég komolyan támogatják a kamarazenét, például a Jakobi – ami egy magán koncertszervező – sorozatait. Támogatta az LGT koncertet is, szóval...

R: ... szóval nemcsak a politikai hátszelet kell sejtenünk mögötte?

KCS: Nem hiszem.

R: Támogatta a Mándoki-koncertet is, amely sokak szerint pártrendezvény volt, és hát kapott érte rendesen a sajtótól...

KCS: Hát kaptam, igen.

R: Maga sem ezt hallgatja szabadidejében.

KCS: Nem feltétlenül, de ebben a felállásban ezzel a csapattal kifejezetten érdekes volt.

R: A koncertet összedobták a szponzorok, köztük sok állami. A MüPának nem kerülhetett sokba.

KCS: Nem. Jó is lenne minél több ilyen rendezvény.

R: Mennyi pénzt kapnak az MVM-től egy évben?

KCS: A megállapodás szerint mi mutatunk nekik a programjainkból, és felkínáljuk, hogy válasszák ki, mit kívánnak támogatni. Ilyen most a Jazz-tavasz május közepén, ahol most csak női jazz-sztárok lesznek.

R: Nagyszerű!

KCS: Revelatív, fantasztikus fesztiválnak ígérkezik, bár a jegyek nem úgy fogynak, mint ha Herbie Hancockot hoznánk ide, a jazz sokak számára férfi műfaj.

R: És akkor az MVM pénzéből nem baj, ha kevesebben ülnek a nézőtéren, nem?

KCS: A promócióban segítenek, a saját felületeiken, óriásplakátokon hirdetik.

R: Ja, a MAHIR felületein. Így szoktak összeérni a dolgok.

KCS: Ez már nem a mi dolgunk. A mi eseményünket hirdetik az ő pénzükön.

R: Mennyi ez összesen?

KCS: Nem titok: 40 millió forint.

R: Többre gondoltam.

KCS: Ez a realitás itthon. Jó lenne még tíz ilyen partner. Két éve folyamatosan udvarolunk az Audinak, hogy támogassa a Wagner-napokat; Bayreuthot támogatja, Salzburgot támogatja, mi meg a német kultúrát prezentáljuk. A bécsi Staatsopernnél versenyeznek az autók, hogy melyik álljon az épület mellett. Nálunk még nem versenyeznek, de bízom benne, ez is bekövetkezik.

R: Tán mert nem reménykedhetnek vásárlóerőben. Más téma: az elmúlt időben elég sok ember ment el a MüPától. Bizonyos vélemények szerint az Ön vezető szerepe háttérbe szorult Kosztolánczy Gábor idekerülése óta, aki egész csapatot hozott magával.

KCS: Ezek a bizonyos vélemények sajnos korábban is félreértették és most sem értik a Müpa valós helyzetét. Kosztolánczy Gábort én kértem fel gazdasági igazgatónak, hosszú színházi gyakorlata, magas szintű szakmai képesítése, tudása alapján, mert 2011 végén tisztán láttam, hogy a társaság olyan nehéz gazdasági helyzetbe került, amit csak magas szintű profizmussal van esélyünk sikeresen kezelni. Ennek a hatalmas intézménynek korábban nem volt gazdasági igazgatója, most a helyzet megkövetelte, tehát van. Természetesen a munkatársi stábot is jogában állt megerősíteni, amelyben az „egész csapat” mindössze két főt, egy általános gazdasági ügyvivőt és egy pénzügyi igazgatót jelentett. Gábor megbízható gazdasági vonalvezetése tette lehetővé a saját, többirányú koncentrációt igénylő vezérigazgatói feladataim eredményes ellátását, amelyben a gazdasági kockázatok kezelése mellett munkáltatóként a csapatépítést, a művészeti koncepció irányítását , meghirdetett fejlesztési programjaink tervezését, a nemzetközi kooperációk koncepcionálisát, kialakítását számos egyéb napi teendő mellett egyaránt el kell látni

R: És maga a főnöke Kosztolánczynak, nyilván.

KCS: Megválaszolta a saját kérdését. Akik pedig elmentek, azok közül többen a megnyíló Zeneakadémián tervezik a Müpában szerzett vagy kiművelt tudásukat tovább fejleszteni, vagyis továbbra is együtt fogunk dolgozni. Az Akadémia intézményi szinten az egyik legfontosabb partnerünk, a kezdetektől kiválóan működünk együtt. Ettől még persze emberileg sajnálom az elmenőket, de megy tovább az élet, és a szakmaiság nem csorbul. A MüPában évi ezer esemény van, ebből hatszáz a sajátunk. Százhatvanan vagyunk. És védenünk kell azt a brandet, ami ma a MüPa: a legismertebb magyar kulturális brand itthon és a világban.
Szerző: Csáki Judit