MÜSZI: A mi kis falunk
2013.04.21.

A mi kis falunk című sorozat a kisközösségi, részvételi alapú public-art munkák legjobbjait mutatja Kertész László művészettörténésznek, a pályáztok gazdájának moderálásával. Az ilyen típusú művek természetes sorsa az elmúlás, illetve az, hogy csak szűk közönség számára jelentnek közvetlen élményt. A legizgalmasabb munkákat bemutató sorozattal a szervezők célja, hogy az alkotók személyesen, fotó- és video-dokumentáció segítségével, műhelybeszélgetések kíséretében mutassák be a szakmának és az érdeklődő közönségnek az új típusú művészet tanulságait. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA

Nagyapám rendszeresen ultizott a kiskertben a szomszéddal – vagy ha épp el akart rejtőzni nagyanyám szeme elől, akkor a művház mögötti kantinban. Amúgy nyugdíjas éveiben a művházban volt mozigépész, egész zsenge ifjúságunkban megismerkedhettünk a filmművészet összes remekével – a Dunakeszi Művház valamilyen okból előszeretettel játszott művészfilmeket. Nagyanyám húzós bevásárló-kocsiját valódi kisúttörők valódi lelkesedéssel vontatták haza a sarki ABC áruházból. Álmomban ide vágyom, a közös béke szigetére.

Takács Szilvia: Marcal. Fotó: Németh Róbert, MMIKL
Takács Szilvia: Marcal. Fotó: Németh Róbert, MMIKL

Azóta a gyártelep megszépült, de félő, se a disznók, se a szomszédok nem kacsintgatnak át vidáman a kerítésen. Nincs már közös munka és közös szórakozás – egyes települések örülhetnek, ha van egyáltalán lakosságuk. Az elnéptelenedő falvak problémája komplex kérdés, és semmiféle vissza- vagy odatelepült értelmiségi kolónia nem képes kompenzálni a rideg valóságot: az élni akarás a városok felé szivárog, mit szivárog – robog, áramlik, dübörög! Falun hagyományosan csak céllal indulnak útnak az emberek. És mivel a cél ma már többnyire autós távolságra található, még a lakott településeken sem történik más, mint szimpla „ottlakás”. Összejárni nincs miért.

Ezen a helyzeten kívánt változtatni a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus (MMIKL) 2007-2008 óta működő public art projektje és pályázata. A public art – közösségi művészet persze elsődlegesen megint csak nagyvárosi műfaj, hiszen ahol a köztér, ott a közösség, és ott a helye a művészetnek is – már amennyiben célja a művészeti tevékenység eredeti, ősi funkciója: a közvetítés a hétköznapok és a transzcendencia között. A Lektorátus 2008-ban elindított programjával a magyarországi új típusú public art megjelenési lehetőségeit szándékozott kiszélesíteni. Az első években a vidéki nagyvárosokban, majd a kistelepüléseken és az interneten megvalósuló művek létrejöttét ösztönözte. 2011 óta az úgynevezett „új típusú public art” kisközösségi válfajának támogatására írják ki a pályázatokat, ahol a műalkotás, művészeti projekt a részvételi alapú településrehabilitáció médiumaként működik. Olyan művészeti programokat támogattak, amelyek a helyi közösség intenzív bevonásával tudtak csak megvalósulni, legyen az a közösség Karakó, a miskolci cigánytelep vagy a nyolcadik kerület lakossága. A nyertes pályázatok mindegyike célul tűzte ki a közösségi kommunikáció beindítását, a hatásról és utóhatásról egyes munkák esetében részletes hatástanulmány készült, a pályázati zsűriben szintén helyet foglaló Lágler Péter kultúrantropológus vezetésével. A projektekről szakmai kritikák és elemzések sora jelent meg, erre külön kritikaírói pályázatot is hirdettek az elmúlt években.

Szabó Ildikó: Rekollekció. Fotó: Szabó Ildikó, MMIKL
Szabó Ildikó: Rekollekció. Fotó: Szabó Ildikó, MMIKL

A hétfő esténként, május 6-ig tartó sorozat helyszíne a MÜSZI, azaz a Corvin Áruház művelődési szintje, amely a hajdani álmennyezett deszkáiból egyre kvalitásosabb kreatív befogadótérré barkácsolódik. Igaz, mászni kell négy emeletet, de fent remek és olcsó büfé fogad, az átriumban, az üvegtető alatt rendületlenül próbálnak életben maradni a közösségi kert növényei, és az üvegfallal leválasztott előadótérben már a helyi kutyus is csak ritkán tesz tiszteletköröket. A célközönség szempontjából ideális a helyszín, a sorozat mégis egyelőre gyér közönség előtt zajlik, dacára a Facebook-on jelzett lelkesedésnek. Kár, mert amit látunk roppant érdekes, és hogy az újszerű témához egyáltalán nem illő, ósdi közhellyel éljünk: ez a műfaj a jövő. A galériákba és múzeumokba költözött elit művészettel szemben ezek a művek történeteket örökítenek meg, specifikus hatásuk működésükben rejlik.

Szabó Ildikó és Tesch Katalin Re-Habilitáció című műve (2009) szó szerint értelmezi az „újra belakást” Ildikó gyermekkorának helyszínén, Hegyhátszentmártonban. A kis faluból rengetegen távoztak az idők során – ki a szebb jövő felé, ki a temetőbe. A művészek első lépésben fényképeket kértek az eltávozottakról, majd ezeket fényes védőfóliával bevont fekete léggömbökre kasírozták, és a hajdani lakók portája előtt a héliummal töltött lufikat súlyos betonkockákkal lehorgonyozták. Tíz napon át lebegtek a szellemek a házak kapuiban, és még az alkotóknak is meglepetést okozott, ahogy felnőttek a feladathoz – éjjel a légnyomáskülönbségnek köszönhetően szépen lefeküdtek a földre – álomra hajtották ők is a fejüket.  A projekt szelíd esztétikájával késztette szembesülésre a kihaló falu lakóit.

Szabó Ildikó - Tesch Katalin: Re-habilitáció
Szabó Ildikó - Tesch Katalin: Re-habilitáció. Fotó: MMIKL

A hagyományos művészet esztétikai hatásával hangsúlyosabban élt Szabó Ildikó másik munkája a Re-Kollekció. Iváncon, ahol nem az elvándorlás, hanem az elidegenedés a legfőbb probléma. A lakosoktól összegyűjtött, közösségi eseményeket és a falu lakóit megörökítő képek felhasználásával készült animációt a művész a falu különleges, szecessziós templomának falára fényfestésként vetítette le.   A tulajdonképpeni műalkotás átadásán túl mindkét esetben a projekt fontos részét képezte a lakosság számára szervezett közösségi esemény: Hegyhátszentmártonban közös vacsora - tulajdonképpeni tor, Iváncon a templommal szomszédos iskolába szervezett kiállítás.

Takács Szilvia Marcal-Karakó című munkája szintén egy apró falu sorsát tematizálja. Itt is meghatározó volt a művész helyi kötődése, ami az előző két munka sikerének záloga volt. A 20. század második felében a Marcal bővizű folyóként, strandként szolgálta a közösségi életet. A közeli bauxitbánya bezárásával azonban nemcsak a lakosság maradt munka nélkül és kényszerült elvándorlásra, de a folyó vize is elapadt, környéke elmocsarasodott. A helyi önkormányzat előtt felállított szobor Karakó betonba öntött makettje, amely kettős művészi célt szolgál. Egyrészt ivókút – a csapot megnyitva a maketten ábrázolt folyó újra vízzel telik meg. Beszédesen árulkodik a viszonyokról, hogy az értékes fémből készült csapot csak ünnepnapokon helyezik ki biztonsági okokból. A másik mozzanatot itt is a közösségi birtokba vétel jelentette: a maketten a falu házai fehéren maradtak, és mindenki maga festhette ki a sajátját. A kész mű beszédesen árulkodik arról, ki élt a lehetőséggel, és ki maradt távol.

Németh Róbert: Csocsó. Fotó: Takács Szilvia, MMIKL
Németh Róbert: Csocsó. Fotó: Takács Szilvia, MMIKL

A negyedik munka, Németh Róbert Csocsó című munkája némiképpen antitézisévé vált az előfeltételezett és megidézni kívánt hatásnak. Két szomszédos faluban, az előbb említett Karakón és Nemekseresztúron egy-egy csocsóasztalt állítottak fel az önkormányzatok által felajánlott helyiségekben. A játékosokat a művész a két falu által használt mezek színeire festette – a helyi falunapokon ugyanis a foci játssza a főszerepet. A kérdés az volt – milyen hatást vált ki a falusiakból, hogy a csocsóasztalon adott esetben az „ellenfél színeiben” kell játszaniuk. A válsz nagyon egyszerűre sikeredett: semmilyet. Sokan nem is tudták, hogy melyik falu hagyományosan milyen színeket visel. Az egyik falu polgármestere ráadásul elbliccelte a megnyitót, úgyhogy az utolsó pillanatban kellett játékosokat vadászni az asztal mellé. Pedig a terv az volt, hogy egyszerre, egy időben zajlik a két faluban az asztalok felavatása. Jóvátételképpen azonban azóta a nemeskeresztúri falunapon a két csocsóasztalt egymás mellé állítják, és csocsóbajnokságot rendeznek. Így hát ez a projekt sem maradt tanulságok nélkül, és ha már a hagyományos művészi hatásnál tartunk, meg kell említeni, hogy a megnyitó csocsózást dokumentáló, felülnézetből felvett videók rendkívül impresszívek. 

A többit pedig meg kell nézni: a következő alkalmak a mélyszegénység, hajléktalanság, etnikai előítéletek, az önvizsgálat és az új típusú public art mint társadalmi szolgáltatás témái köré épülnek további 7 projekt bemutatásával. Ahogy maguk a munkák, a sorozat is kísérlet a közösségi párbeszéd felélesztésére – e tekintetben Budapestnek is van hova fejlődnie.

Szerző: Zöldi Anna