Michel Houellebecq: Lanzarote
2013.04.18.

Szépelgő irodalmiasságnak még halvány árnya sem vetülhet erre a könyvre: olyan csupasz a szöveg, hogy hozzá képest Lanzarote vulkáni tája maga a lélegző-folyondáros dzsungel. SEBESTYÉN RITA KRITIKÁJA.

Márpedig Lanzarote-ba vagyunk kénytelenek tartani, az eseménytelen, alsó középkategóriás, partra vetett csónakokat és kissé depresszív bennszülötteket ígérő spanyol kis szigetre, az ezredfordulón, Michel Houellebecq-kel, akiről e cikk terjedelmét meghaladóan annyi antihős és anti-irodalmár kritika és fáma kering, hogy az a legkevesebb, ha a látószöge miatt követjük őt a kietlen nyaralóhelyre, ahol nyugati turisták próbálnak meg úgy tenni – de hogy is?

A kisregény Franciaországban 2000-ben jelent meg, és éppen az ezredfordulón is játszódik, ráadásul több témát felvet, ami a szerző későbbi prózájának sajátja lesz: a szexturizmustól az elszektásodásig és a fogyasztói társadalom élményfosztottságáig. A Lanzarote magyarul most jelenik meg először, a Magvetőnél, Tótfalusi Ágnes fordításában, miközben idén ugyanez a kiadó újra nyomja az Elemi részecskéket, A csúcsont és az Egy sziget lehetőségét. Houellebecq az idei Könyvfesztivál vendége, nyilván ezért is a kiadói buzgalom, de van ebben a gesztusban valami, a jelenség-szerűt letapogató okos csáp is: a szerző minden különösségével együtt kerül reflektorfénybe.

Tartózkodik tehát Houellebecq a prózaírói csillámok bevetésétől: egyenesen halad végig a soványka és rövid nyaralás-történet bele a nagy semmibe, négy szereplővel: egy hellyel-közzel leszbikus német párral, egy depresszióba süllyedt belga rendőrrel és magával az elbeszélővel: negyvenes magányos fickó, aki nyugodtan összetéveszthető az íróval – nem fog ránk szólni senki. Unalmukban isznak, unalmukban autót bérelnek, szexelnek a parton, néha olvasnak és eszmét cserélnek, de még érzelmeik is vannak, úgy mint együttérzés és gyerek iránti vágy – hogy két példát is említsek –, csak valahogy az életszagú élet nem jön össze ebben a megvásárolható sokadosztályú mennyországban. És még hibásnak, ostobának vagy élvetegnek sem tekinthetők egyetlen percig sem. Nincs tragédia, nincs komédia: az van, ami, és ennek az állapotnak a tárgyilagos leírása ejti azokat a finom bemetszéseket, amitől végül is sercen a bőr, reccsen a hús ezen az összeeszkábált nyugati társadalmon. Semmi cinizmust, semmi arroganciát nem olvasok ebben, inkább a pontos kép-leírás felelősségét és ebből kifolyólag az óhatatlan ön-feltárásét. Éppen ezért sajnálatos, hogy a magyar kiadásban a Lanzarote szövege mellől hiányoznak a szerzőnek az eredeti kiadásban közölt fotói – szerencsére a borítóra azért került egy irdatlan rácsot szövő, hellyel-közzel fallikus, szúrós kaktusz. 

Mindaz, amit felbőszült kritikusai az író fejére olvasnak, széltében-hosszában lefedi a PC (politically correct) nyelv és megnyilvánulás jelentésmezejét, mivel az író által szabatosan tárgyalt szex-turizmus, pedofília, rasszizmus, iszlamofóbia és nőgyűlölet rendre felmerül írásaiban – e jelenlegiben például mindegyik. A leplezetlenség, amivel szereplőit beszélni engedi, nem más, mint egy lélektani szelep; a gondolat vagy érzés cenzúrázatlan megfogalmazása, ami így, elénk kiterítve valóban meghökkentő – és persze, társadalmi és filozófiai síkon jóval több annál. A narrátor lehalkított tévéjén a CNN-t nézi, látszólag teljes közönnyel a gyilkolászós/rasszista napi média-áradattal szemben: „A gépfegyverükkel hadonászó bohócok bőre kicsit túl sötét volt ahhoz, hogy csecsenek legyenek. Próbáltam variálni a színbeállításon: nem, továbbra is túl barnák voltak. Talán tamilok lehettek, náluk is zajlik valami hacacáré.” (35-36. o.) Rudi, a rendőr, akinek „tényleg nincs szerencséje a marokkói nőkkel” (90. o.), pedig így nyilatkozik saját hazájáról: „Belgium egy szétmálló abszurd ország, soha nem lett volna szabad léteznie.” (42. o.) 

Nincs reflexió, külön kiemelt távolságtartás a könyvben, amitől az olvasó kényelmesen azt gondolhatná: az író az érvényben lévő erkölcsi irányelvek mentén elvégezte helyette a morális ítélkezés feladatát. Ellenkezőleg: a szerencsétlen sorsú belga rendőrt, akinek házasságát már (még?) a swingerklubok rendszeres frekventálása sem tudta életben tartani, és akinek felesége leánygyermekükkel együtt örökre visszatért az iszlám kebelébe, nehéz pedofil aljas féregnek tekintenünk. 

Lét-rétegeitől, metafizikai távlataitól megfosztott világ ez a sziget, (milyen messze járunk már a Merle-i szigettől!), ez a nagy és lekoszlott metafora, ahol a kétnapos ismeretség és némi szex után a német lányok szemében megcsillanó együttérzés az egyetlen humánumra hajazó mozzanat; egyébként purgatórium-szerű szenvtelenség önti el a tájat és a szereplőket. Várható, hogy az ön- és istenkeresésében egyetlen fájdalmat érző ember, Rudi, tényleg nem tud jobbat (ki)találni, mint hogy csatlakozzon a raëlitánusok szektájába, akik földönkívüli lényekkel és pedofil orgiákkal kecsegtetik a hozzájuk megtérőt, nem utolsó sorban ügyesen kimódolt szekvenciákban orozzák el a hozzájuk belépő pénzét is: szóval semmi váratlan nem történik e tekintetben sem. A narrátor pedig, akinek Rudi iránti rokonszenve a nyaralás után lassan elkopik, még a zűrbe keveredett belga rendőr ítélethirdetését sem várja ki: már indul is a következő célállomásra.

Houellebecq transzparens és minimalista prózájával, a könyörtelenül pucér ábrázolással azt éri el, hogy ad abszurdum nekünk magunknak kelljen a reflexióval bíbelődnünk; így vagy úgy gondolnunk egyrészt a szereplőkre, másrészt pedig mindarra, ami különösen egybefüggő, mégis fifikásan elkülönített társadalmainkra jellemző – és ami igenis felrobbantja ezeket a nem PC-bombákat a fejekben, függetlenül attól, milyen jól neveltek és műveltek, vagy milyen szexuális vagy politikai orientációjúak vagyunk. Houellebecq ugyanis nem pózol, nem torzít, nem is szépeleg, és semmit nem ken el.  Maga a világ felmetszésének, ilyen pontosan, fájdalmasan találó élveboncolásának az aktusa emelkedik esztétikai, tehát irodalmi rangra. Az egyneműsített nyaralóvilág masszája alól hidegen szól ki a szerző; hidegen és komoran, és ez akkor is egy felelősségteljes értelmiségi pokoljárása, ha nem lábjegyzeteli külön a tanulságot (mi is lehetne az?), és még akkor is, ha nagyon dühítő és fájdalmas szembesülnünk vele.
Szerző:  Michel Houllebecq,  Cím:  Lanzarote,  Fordította:  Tótfalusi Ágnes,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2013,  Kiadó:  Magvető,  Terjedelem:  96 oldal,  Ár:  2290 Ft