Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SÖRHÖZ NEM ILLIK

20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2013. ápr. 16.
Négy dolog tűnt fel az idei Titanicon: megszűnt a Francia zátonyok (ahol a legtöbb érdektelen filmbe lehetett ütközni), kevesebb lett a beteg távol-keleti film, erősödött az északi vonal. Illetve, ki tudja mi okból, feltűnően sok film témája volt a háború. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.
A cseh szekció lépett a franciák filmjeiből hozott válogatás helyébe, és ezt nyereségként könyvelhettük el idén. A Titanic gazdagodott a változással, és a cseh művek ha nem is éteri magasságokba, de vitán felül emelték a színvonalat. Az öt bemutatott nagyjátékfilm közül kettőnek volt témája a háború, az azt követő poszt-traumatikus állapot. Kettő volt családi dráma, és tulajdonképpen csak egy volt hagyományos cseh film, olyasvalami, amihez a cseh újhullám egykor – van annak már vagy két évtizede – hozzászoktatott bennünket. 
A nem túl gazdag tudásunkat a cseh filmekről kétségtelenül szélesítette ez a nagy filmtermésből merítő, alapos megfontolás után elkövetett, a mai cseh filmet jól reprezentáló szelekció. Hiszen a mai cseh filmből igen keveset kapunk: a Sverák alkotópáros, apa és fia, sikeres filmjei közül sem mind landolt a hazai mozikban (csak egyszeri vetítésen volt látható a cseh bombázópilóták életét tárgyaló, Prágában döbbenetes sikerrel vetített mozi). A cseh filmesek nem tarolnak az A kategóriás fesztiválokon, nincs akkora nimbusza a mozijaiknak, mint a románnak vagy az osztráknak. És ennek elsősorban nem az az oka, hogy nekik nem kedvez a korhangulat, a cseh film kikerült a pixisből, vagy hogy a fesztiválguruk megorroltak rájuk, hanem az, hogy nincsenek olyan karizmatikus fiatal filmeseik, mint a románoknak. A mai cseh filmesek a filmnyelvi újításoktól tartózkodnak. 

Ugyanakkor a látottak alapján nyugodtan állítható: a cseh film sokszínű, érdekes, izgalmas jelenség. Nagyon sokban hasonlít a magyarhoz. Annak okát, hogy a cseh nézők nem pártoltak el a hazai filmtől, egyébként nem a filmekben, nem a magyar és a cseh mozik közti különbségben, hanem nemzet-karakterológiai különbségekben látom: míg Magyarországon a fanyalgással, a folyamatos haraggal és kedvetlenséggel elriasztotta maga a szakma, illetve a kommentálók és kommentelők tömege a nézőket, ugyanez a réteg Csehországban minden egyes filmért szurkolni tudott. És még az olyan szörnyszülötteknek, mint a Család a nemzet alapja, is igyekezett a kevés értékét kidomborítani. Mindenesetre a magyar és a cseh film állapota közti hasonlóság oly szembetűnő, hogy a szekció minden darabjának vizsgálgatása közben felmerült bennem egy-egy magyar rendező neve. 
A kelleténél kissé lassabban hömpölygő, besúgó és nyomozó eposz az ötvenes évekből, az Árnyékban például egyértelműen A vizsga pandanja. A sötét utcákban feltűnő árnyak, a mindenkire és mindenki cselekedeteire rávetülő háborús múlt már a kezdőképekkel film noir-t sejtet, vériszamos tragédiát. A széffeltörést, majd a postarablást a Zsidó Szövetségre kenni akaró Nyomozóhivatal aknamunkáját egy munkamániás, derék ember, egy sokat látott, tisztességes és okos nyomozó hátráltatja. Ahogy A vizsgát Kulka János, ezt a filmet Ivan Trojan vitte el a hátán. Mellé nem akármilyen színészt raktak a német területről kirendelt nyomozó személyében: Sebastian Kochot. A színészi alakítások nem vérszegények, a film mégis kissé sápatag. Ahogy A vizsgában, ebben a filmben sincs sok szimpatikus szereplő. A lényeges különbség oka a forgatókönyvek minősége: az Árnyékban trehány munka, indokolatlan flörtökkel, túl hosszú jelentekkel, sápadt karakterekkel. 

A Lidice, mely az egyetlen németek által is bevallott népirtás történetét dolgozza fel, úgy, hogy három történetszálat futtat egybe, forgatókönyve mívesebb, igényesebb. A jeleneteket tagoló, a települést bemutató képek a németalföldi zsánerfestők legjobb festményeit idézik. Lidice a távolból idilli település: de mintha a légkör is, a természet is megváltozna a német megszállás súlyosbodásával körülötte. A film történelmi oktató feladatát is ellátja. Hasonlóképpen igényesen kidolgozott, koherens képvilággal bír, mint az Árnyékban. Ebben az alkotásban nem látható német exportsztár, mégsem lehet hiányérzetünk: a lázadó fiatalok életét bemutató szálban szereplő fiatalok mindegyike igen meggyőző. Kevés gesztusból építik szerepeiket, a magyar színészeknél jobban érzik, miképpen kell játszani filmen, miért és hogyan másképp, mint színpadon. 
Igényesnek semmiképpen sem nevezhető a sikkasztó bankát hányattatásait taglaló tulajdonképe sajátos road-movie-ként is értelmezhető a Család az állam alapja, melynek szerencsétlenkedő, az Ivan Passer-filmek egyszerű polgáraihoz hasonló menekülőjét egy kiváló színész, Igor Chmela adja. A rossz zenehasználatot – szintetizátor generált geil zenei effekten tálalták fel a kétgyermekes apa hányattatásait –, és az Öregberényt, meg a méltán népszerűtlen Kisvárost idéző képi igénytelenséget még a felcsillanó, igazán csehes humor sem tudja feledtetni. 

Az ehhez a filmhez hasonlóan két kisgyereket is „tartalmazó” Fiatal még az éjszaka vérbeli így jöttem film. Ezt mintha Dyga Zsombor rendezte volna, de hasonló kamaradarabokat várhatunk majd a legtehetségesebb fiatal filmesek egyikétől, Nagy Dénestől is. Szilveszter éjszakáján két átfagyott kisfiú talál menedéket egy nem túl édes, inkább keserű közösségben éldegélő szerelmi hármasnál. Az egyik kisfiú magához vesz egy kis vodkát, amitől rosszul lesz, a másik inkább csak bambán bámulja, mi történik velük a lakásban: azt is, ahogy acsarkodnak egymásra a férfiak, azt is, ahogy a lány – Natalie Rehorova nagyszerű alakításában – egy kis mindenkinek beígért szexszel, majd bugyi nélküli tánccal idomítja őket. Az idillinek nem mondható helyzetbe becsöppen egy rendőr is. Bár az egész film egy panellakásban játszódik, korántsem mondható szürkének vagy elcsépeltnek. Az elsőfilmes Olmo Omerzut tartják a mai cseh film egyik nagy reménységének. 
A szintúgy elsőfilmes Zdeněk Jiráský erőteljesebb tehetségnek tűnik: a Kutyatej fiatal szereplői először ördögnek, télapónak és angyalnak öltözve tűnnek fel az Ózdnál semmivel sem szebb cseh városkában, ahová csak naponta egy-két Bzmot jár. Itt nyugodtan lehet füvet termelni, erre még nagyon a rendőrök se szívesen jönnek. A télapó szakálla leég, a tajtrészeg angyalka pedig elalszik egy mászókán, és a kemény éjjelen lefagynak a lábai. A vonatokat vezérlő állomásfőnökségen dolgozó férfi hajómodelleket fabrikál üvegbe. Egy hideg éjjelen vietnami férfit ment meg. Talán azért, mert a távol-keleti férfi lesz a film egyik főszereplője, talán azért, mert a történetek úgy épülnek egymásra – kiderül, úgy húsz percen belül, hogy ki kinek rokona vagy szeretője –, mint az Ébrenjárókban, nekem ez a mű Miklauzic Bence filmje volt. A Kutyatej szereplőit kisemmizi a sorsa, a baklövések és balcselekedetek úgy fonódnak egymásba, hogy a végén mindenki pórul jár, és mégis, különösen a Kutyatej lánytánc-brigád esetlen tánca közben, melyet nagy sikerrel ropnak a városka apraja-nagyja előtt karácsony éjjelén, úgy csillan meg a jeges felületeken, a kisírt szemekben a remény, ahogy az csak közép-európai filmben történhet meg. Ismerős világ ez, ahol ismerős sorsok fonódnak össze: ennek a filmnek nincs egyetlen negatív szereplője, de egyetlen nyertese sem. Letaglózó és szomorú, téli film, ami mégsem jéghideg. 
A filmek előtt és után egy cseh sörgyár söröket kínált. A legfurcsább tulajdonképpen az volt, hogy tudomásul kellett venni, olyan filmet, amihez illik a sör, nem láttunk. Nem láthattunk. És mégsem lehetett hiányérzetünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek