20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2013.04.15.

Idén az egyik legtöbb filmet – szám szerint kilencet – számláló szekció a Sötét oldal volt. Az elmúlt évek egységesen erős színvonala alapján így sokat ígérő alászállásra számíthattunk az emberi lélek sötét bugyraiba. Ám hamar ráfagyhatott a mesterségesen gerjesztett rémület az arcunkra: mintha a mennyiség a minőséget igyekezett volna kompenzálni. VIZKELETI DÁNIEL ÍRÁSA.

A látott filmek rövid felsorolása ezúttal is ígéretesen cseng: volt itt sorozatgyilkos és kiszemelt áldozatának kifordított egymásra találása (Borzongás), II. világháborús kémtörténet szovjet szemszögből elmesélve (Spion), egy buszbaleset túlélőit követő fantasy-ba hajló mozi (Néptelen történet), a drogháborúból vesztesen kikeveredő thaiföldi zsaru kálváriája (Fejlövés) és a szellemvilággal a legkülönfélébb formációkban viszonyt kialakító rémmesék, mint a Halovány, az Elbocsátó szép szavak, a Feloldozás, a Morning Star. A mezőnyt leginkább azok a filmek szokták igazán izmossá tenni, amelyek bátran vállalják választott műfajukat, de egyúttal erős drámaisággal domborítanak ki sorsokat, érdekes szituációkat, mély tartalmakat. Meglepő módon ezúttal éppen a tengerentúlról érkező erősítés tűnt gyengébbnek, a legkiemelkedőbb műfaji darabok Franciaországból (Halovány) vagy Thaiföldről (Fejlövés) érkeztek. 

A Borzongás például nemhogy a legsematikusabb pszichothriller, amivel valaha dolgunk akadt, de tele van az elhibázott forgatókönyvből fakadó következetlenségekkel, rossz rendezői döntésekkel, mi több, kifejezetten amatőrnek tetsző színrevitellel. Teljességgel érthetetlen, hogyan mutathatták be ezt a fércművet egy nívós fesztiválon? Sorozatgyilkos szedi áldozatait, akik természetesen gyönyörű fiatal lányok. A gyilkos joviális szemüveges öregúr, de nem a Hannibal Lecteres kifinomultsággal, inkább a perverz, világgyűlölő vén kéjenc figurája jut róla eszünkbe. Nappal ékszerbolti eladó, éjszaka koszos hűtőjében rendezgeti a levágott fejeket, és még közben hörög is hozzá. Főhősünket, a titkárnő Wendyt a munkahelyén kutyába sem veszik, így fizetésemelést nem mer kérni, viszont a gyilkossal szemben felveszi a kesztyűt. Mi másról szól majd a történet, mint Wendy erős nővé éréséről, hogy a legvégére képes legyen kezébe venni élete irányítását. A közhelyek azért vannak, mert működnek, úgyhogy mindezzel semmi gond nem lenne, ha minimális mélysége lenne bármelyik karakternek. Gyilkosunk megáll egy játszótér mellett, és a homokozót bámulja, majd flashback-ben meg is kapjuk, min morfondírozik éppen: gyerekkorában játszótársai megalázták. Hát ennyi, ezért kezd el évtizedek múlva mészárlásba, nem sporttal vezeti le, hanem fiatal lányok fejeit választja le a nyakukról. Wendy minden kínja pedig visszavezethető elnyomó üzletasszony külsejű anyjához, aki még akkor sem képes segíteni rajta, amikor élete forog kockán. A gyilkos könnyedén jut át rendőrkordonon, szabadul ki a rabszállító autóból, és fogalmunk sincs arról, hogyan csinálja, legalábbis távol-keleti kiképzésre nem kaptunk utalást. A finálébeli leszámolás már-már teljesen a paródia irányába tolja a filmet, csakhogy feltehetően nem ez volt az alkotók szándéka. 

Nem kevésbé kínos, ám szembetűnő stílushibákat azért elkerülő film volt Sophie Blondy első nagyjátékfilmes bemutatkozása, a Morning Star. A rendezőnő bebizonyította, hogy olyan kiváló színészekkel is lehet rossz filmet csinálni, mint Denis Lavant, Béatrice Dalle vagy a Jarmusch-nál már színészi kvalitásait megmutató rocksztár, Iggy Pop. A zavaros dramaturgia, a következetlen motívumhasználat, a rossz zeneválasztás (a kulcsjeleneteket teljesen következetlenül Claire Denis Trouble Every Day című filmjének főcímzenéje kíséri), a gyenge színészvezetés áldozatául esnek az egyébként érdekesen komponált képek. Cirkuszosok táboroznak egy francia tengerparti kisváros mellett. Lavant mint Elliot, a szomorú bohóc, Holy Motors-ban alakított karakterének távoli rokonát hozza, most is fikció és valóság határmezsgyéjén bolyongva. A színész szorgalmasan próbál fogást találni a karakteren, próbálja felépíteni, ám minden egyes jelenet kudarccal végződik, nincs meg a figura. Az állandóan hordott jellemsapka sem segít, a vízióiban megjelenő Iggy Pop pedig tovább kuszálja az összképet. Miként a többi figura is egy helyben toporog: a szituációk nincsenek felépítve, így a végkifejlet nemcsak szürrealitása miatt érthetetlen, egyszerűen nincsenek kellőképpen motiválva a karakterek. Nem értjük, Elliot végül miért lövi meg a cirkuszigazgatót, amikor végig következetesen a támadás ellen van, ahogy azt sem, hogy végül a barátnője, Angéle, miért lép le mégis a cirkuszigazgatóval, holott a bohócba szerelmes. 

A színészi játék kifejezetten élvezetes viszont a Feloldozás című indie darabban, mi több, az viszi a hátán a filmet. A két színész, Peter Cilella és Vinny Curran sziporkázik a jelenetekben, sajnos azonban a film többi hiányosságából fakadó űrt ők sem tudják betölteni. A talált felvételek logikáját követő függetlenfilm egy indián rezervátum kellős közepén játszódik, ahonnan a drogos Chris videóüzenetekkel bombázza legjobb barátját, Michaelt, aki azonnal a segítségére siet, hogy leszokásra bírja a junkie-t. Hamarosan furcsa jelenések kezdődnek, gyanús indián fazonok járnak-kelnek, és szóba kerülnek az ufók és a kísértetek is. Mindebből keveset látunk, végig a két főhősön marad a fókusz, így a végére elfárad a film, és jópofa blöffként él meg csupán.

A Néptelen történet alkotója, Ryan Smith ennél sokkal igényesebb módját választotta a függetlenfilm készítésnek. A saját maga által épített stúdióban három évig dolgozott első nagyjátékfilmjén. Freddy és Ana buszbalesetet szenved, amikor felébrednek, rajtuk kívül városuk teljesen néptelen, mintha a 28 nappal később és a Lost tévésorozat fúzióját látnánk. Sajnos könnyen támad az az érzésünk, mintha az utóbbi inkább kifejezetten idegesítő dramaturgiai hibáit adná hozzá az egyébként érdekes elegyhez. Amikor kiderül, hogy a történetben minden relativizálható, ha mindent csak a szereplők képzelnek, vagy legalábbis valami tőlük teljesen független vagy általuk megközelíthetetlen erő játéka az egész, amikor a képzelt világ teljesen belső szabályszerűséget mutat, és semmi esély nincs a valóságba való átjárásra, akkor a néző könnyen elveszítheti az érdeklődését a cselekmény iránt. Ezzel az axiómával a rendező még nem találkozott: amikor teljes bizonyosságot nyer, hogy a baleset utáni minden esemény a meglehetősen kétdimenziós szereplők gyerekkori képzelgéseiből fakad, akkor érdektelenségbe csap át a film. Pedig a fantáziavilág trükkjei valóban hollywoodi stúdiókat szégyenítenek meg.

Az Elbocsátó szép szavak végre az amerikai függetlenfilmes szcéna középmezőnyében is nyugodtan elhelyezhető. A film nyitánya kifejezetten ígéretes, kár, hogy utána minden lefelé tart, és végül ez a darab is az érdektelenség szürkezónájában végzi. A helyszín Kentucky farmervilága, ahol először egy felakasztott rabszolga kísértete borzolja a kedélyeket (a Feloldozás után egy másik kényes történelmi pontra építő független mozi), majd évtizedek múlva egy nehézsorsú család fiúgyermeke kerül közelebbi kapcsolatba egy kislány szellemével. A kísértetvilág inkább csábító pontként, a részeges apa és a passzív anya előli mentsvárként kerül bemutatásra. A múltbéli bűnök nemcsak kísértetek képében ütnek vissza. Az amerikai vidéken még ma is ember embernek farkasa és kísértete. Kár, hogy mindebből a kamaszrománc szál lesz a legerősebb, a fiú és kísértetlány történetéből túlságosan sokat kapunk. Az eredetileg zenész rendező első játékfilmes bemutatkozása még így is ígéretes pálya képét rajzolja fel.

Igazán bizonyítani azok tudtak, akik már egyébként is profiként ültek be a rendezői székbe. A thaiföldi film sokat próbált, legfontosabb alakja: Pen-ek Ratanaruang több fesztivál és financiális siker után egy szolidabb, de a korábbi alkotásainál nem kevésbé izgalmas filmmel jelentkezett. A Fejlövés igazi thai noir, ahol mindenki ármánykodik, nincsenek biztos pontok, szó szerint, mert a főhős egy fejlövésnek köszönhetően mindent a feje tetejére állítva lát. Zsaruként dolgozott, lefizethetetlen volt, elvekkel rendelkezett, így egy ilyen világban bukásra volt ítélve. Miután a drogmaffia börtönbe juttatja, bérgyilkosnak áll, hogy így számoljon le a törvényen kívüliekkel. A Fejlövésben nemcsak a főhős látómezeje fordult fel: a nőkről kiderül, hogy felbérelt prostik, a rendőrök nyakig fürödnek a bűnben, a buddhista papok igazából jól fizetett bérgyilkosok, és még sorolhatnánk a kifordított helyzeteket, mégis a rosszul látó lát igazából jól. Ratanaruang tanmeséjét a legkendőzetlenebbül, a legmocskosabb köntösbe csomagolva, a legsötétebb képekben mondja el, kiválóan egyensúlyozva a krimi, a noir, az akciófilm és a példázat elemei között. 

Előző filmjükkel már kivették a részüket a horrorfilm történetének megreformálásából. Kollégáikkal Franciaországot a sokszor alábecsült műfaj újdonsült garázdálkodási területévé avatták. Julien Maury és Alexandre Bustillo a 2007-es A betolakodó óta a szakma nagymestereinek számítanak. Így új művüket, a Haloványt óriási érdeklődés előzte meg. Hatalmas elvárásoknak kellett megfelelniük, és egyáltalán nem teljesítettek alul, még akkor sem, ha kicsit megkerülték a feladatot. A betolakodó egy jó ideig pszichothrillerként működik, majd amikor a kaszabolós jeleneteken egyre többet időzik el a kamera, és elkezd (tényleg!) literszámra folyni a vér, akkor házasítható a horror gore és torture porn alműfajaival. Megjegyzendő, hogy éppen ez a fajta tobzódás a vérben az a pont, ahol a komolyabb nézőit elveszíti a film. Ha végig a remekbeszabott atmoszférájával igyekezne hatni, akkor akár olyan 
klasszikusokat is megközelíthetne, mint Polanski Iszonyata vagy Argento korai mesterművei. A gialló-k és a 70-es évek amerikai horrorjának elemeit ismét felhasználó Haloványban is van műfajváltás: csóró fiatal szereplői, Lucie, a kedvese és annak bátyja, egy hatalmas kastélyszerű kúriába törnek be, ahol csak a száz évesen vegetáló öregasszonyt találják. Ám hamar kiderül, hogy az egy ősöreg vámpírisztikus lény, aki balett tanítványai segítségével újabb és újabb áldozatokra vadászik, hogy kislányának új gazdatestet találjon. Szóval ezúttal a rendezőpáros határozottabb lépéseket tesz a természetfeletti horror irányába... De a feszültség teremtésére ezúttal végig nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a művér felhasználására. A végkifejleten is tudtak annyit gyúrni, hogy egyfajta reménysugár felcsillanjon a képtelen brutalitás és borzongás után. Akkorát mégsem szól, mint A betolakodó, mert szemléletében nem hordozza azt az újszerű fordulatot, amely új rendszerben láttatná a horror műfaj elemeit, mégis egy izgalmakkal teli, végig működő, kifejezetten nyugtalanító filmmel öregbítették a francia horror hírnevét.

Ami a leginkább szembetűnő a filmeknél, hogy majd mindegyik darab valamilyen viszonyt alakít ki a fantasztikummal, ám teljesen tisztázatlan és zavaros relációban. Így sokszor csak ködös szimbólumként értelmezhetőek a realitás talajáról elrugaszkodott jelenetek. Még a Halovány végén sem egyértelmű, hogy a rothadó arcú vámpírkislány hogyan és hova repked olyan lelkesen (addig szó se volt arról, hogy a gravitáció szabályai nem vonatkoznak rá), vagy az egészet már csak Lucie képzeli, és valójában ez az egész az ő megtisztulásának metaforája? A Morning Star Denis Lavantja hová távozik az Iggy Popp által vezetett fonott vesszőből összetákolt motoron, amikor már a felhők között járnak? Az Elbocsátó szép szavak kísértetei miért nem találnak nyugodalmat, miért ismétlődik minden újból és újból? Valami New Age-es életérzés kifejezése mindez? Következetlen forgatókönyvekből készült művekkel, vagy elmélyített metaforákkal van dolgunk? Megannyi kérdés, amelyekre a zavaros felvételekből nem kapunk választ.