Dragomán György-este / Literárium – Kortárs írok a Müpában
2013.05.06.

A Literárium sorozatban, a Müpa irodalmi estjeinek második évadjában vagyunk az Üvegteremben, amely kezdésre zsúfolásig megtelt. A kilátás Dunára tájolása, a hely arányainak eleganciája, a jól megoldott akusztika, a kellemes világítás, a nyugodtan várakozó közönség, amely aztán szolidan megörül a színre érkezőknek, egészen olyan hatást kelt, mintha egy boldog és békés országban élnénk. PROICS LILLA ÍRÁSA.

Dragomán György
Dragomán György
Juhász Gábor
egy szál gitárral megtölti a termet zenével. Ahogy játszani kezd, azonnal feltűnik, milyen finom és markáns előadó, amit Winkler Nóra műsorvezető egy lépcsőnyivel magasabb helyről, hét-nyolc méter távolságból elmélyülten figyel. Ez az érdeklődő figyelem meghatározza az estét és Winkler Nóra pályáját is, alig van néhány hozzá fogható szakember, mert nemcsak figyelemmel, de valós kérdésekkel teremti meg azt a közvetlen, ám soha nem bizalmaskodó alkalmi viszonyt, amelyben lehet tartalmasan beszélgetni. Dragomán György, a vendég komfortosan érezheti magát, mert Winkler Nóra mindig ritmusban szólal meg, és úgy irányítja a beszélgetést, hogy abban semmi darabosság nincs, semmi kényszeredettség, azonban a kérdések tematikai változatossága olyan fordulatokat hoz, amelyek kiemelt dramaturgiai objektumokként megmaradnak a hallgatóságban, legalább azon az estén.

 
Tóth Ildikó olvas fel: ahogy a korábbi alkalmakkor, minden meghívott szerző műveiből egy vagy több színész adott elő részleteket. Hallgatva magától értetődő, hogy a Vaslétra, a Recept, a Puskapor és a többi elbeszélés alaposan átjön a pontosan értelmező előadás által. Amikor Tóth Ildikó felolvas, a vele egy asztalnál ülő Juhász Gábor finoman bólogatva, mintha zenét hallana, követi az olvasás tempóját, érzékeltetve azt, hogy szinte nincsenek meglepetések a szövegben, a szépen, arányosan építkező mondatok kiszámíthatóan haladnak előre.

Hecker Péter: Kisfiú ufómaszkban biciklizik (2006)
Hecker Péter: Kisfiú ufómaszkban biciklizik (2006)
A felolvasott elbeszélésekből azonnal kihalljuk a nekünk távoli „tájszavakat”: az egyik legismertebb talán a blokk. A felolvasás közben egyszercsak elakadok annál, hogy az elbeszélő a feje fölé emelte a hatalmas hólabdát, majd bedobta azt valahova. Méregetem Dragomán Györgyöt, vajon képes-e ilyesmire. Arra jutok, hogy nem. Ezután gyanakvóan hallgatom a történeteit. Az est azonban változatos, a beszélgetés bizonyos pontjain kivetítenek egy-egy képet azok közül, amelyek éppen fent láthatók a Ludwig Múzeumban. Hecker Péter UFÓ-maszkos BMX-ese pont jókor érkezik, figyelemre méltóan játékos, a valóságból kiszakítani tudó kép, ahogy később Esterházy Marcell párizsi társasház fotója is, amely artisztikusan dokumentarista, meghökkentően derűs.

A beszélgetés közben elér A fehér királyig, a gyerekhangon való írásig. Winkler Nóra megemlíti, hogy a regényt harminc nyelvre fordították le. Dragomán György egyszercsak azt mondja az erdélyi gyerekkorra utalva, „nem akartam írni ezekről a romokról”, ez jó, ezen lehet gondolkodni. Aztán kérdésre válaszolva arról beszél, hogy elnyomottnak lenni könnyebb, mint szabadnak. Talán a fej fölé emelt hólabda feletti hitetlenkedés miatt, ez viszketően közhelyesnek tűnik. Aztán nézzük Váli Dezső Műterem, nincs veszély című képét, amelynek világvégi jókedve magával ragadó. 

Váli dezső: Műterem, nincs veszély  (2003) Fotók: Ludwig Múzeum
Váli dezső: Műterem, nincs veszély  (2003) Fotók: Ludwig Múzeum
Ahogy a korábbi esteken, most is vannak vendégek, ami egy biztonsági háló: a sokszorosan megmozgatott program ügyesen elfedi bárki gyengébb beszélgetés-készségét. Dragomán György egyik vendége az anyja, aki élénk, aktív, büszke tanár, előre is bocsátja, hogy bármennyit képes beszélni. Juhász Gábor kompakt blokkjai mindig kisimítják a hallgatóságot. A Porcelán című, férfimagazinnak írt, aztán már meg nem jelent művét maga az író olvassa fel. Az elbeszélés közben csak növekszik az ellenszenvem, ugyanis a nő szereplőt furcsán butuskának mutatja az írás, ellenben a férfi szájába magasabb intellektust sugalló kifejezést ad: modális logika, mondja a férfi csipetnyi öniróniával. A történet szerint csak a férj tudja úgy bepakolni az étkészletet, hogy a szekrény ajtaját is be lehessen csukni, ellenben a feleség a leveses tálat előretéve ragaszkodik a maga preferenciáihoz, ahelyett, hogy örülne férje megoldásának, aki egyébként szellemesen egy, talán CAD-programmal tervezi meg mérések után az edények helyét. Azáltal ráadásul, hogy ez az egyetlen szöveg, amit nem Tóth Ildikó olvas fel, tovább nő bennem a rossz érzés, hogy valamiféle kompenzációnak vagyunk tanúi. 

Ekkor már azt is észreveszem, hogy Szabó T. Anna, Dragomán György felesége a hátsó sorban ül. Az elbeszélés után aztán feljön a színpadra a szakmai vendég, az addig az első sorban ülő Takács Ferenc irodalomkritikus, és a sztoriba kapcsolódva megerősíti egykori tanítványának igazságát, a történet nőjének kudarcát említve a felesége felé mutat, aki rezzenetlenül fogadja az utalást: ez nem tudom, mit jelent. De Takács Ferenc nem képes itt megállni a sztorizásban, még elmeséli, hogy ő tanította meg a feleségét kenyeret sütni. Körülnézek, a teremben a nők biztos többségben vannak, úgy látom, mindenki elégedett. Lehet, hogy egy ilyen alkalommal mindezt nem illik észrevenni? Igyekszem arra gondolni, Juhász Gábor olyan andalítóan játszik, hogy amikor zene szól, minden nyűgöm elszáll.

Az est végén Dragomán György a Strand című elbeszélésről szólva elmondja Winkler Nóra kérdésére, hogy a női rivalizálást fájdalmasabbnak, bonyolultabbnak és erősebbnek gondolja. Nem tudom, igaza van-e, amerre nézek, kicsiben és nagyban mindenekelőtt férfiagressziót, férfiversengést és férfibírvágyat látok, ami mindenkinek borzasztó nehéz, leginkább alighanem egy gyenge férfinak.
Szerző: Proics Lilla